Tolna Megyei Népújság, 1972. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
Gondolatok Vincze Gydzo faddi kiállításáról Móricz Zsigmond és a természet Ezekben a napokban látható a faddi községi művelődési házban Vincze Győző pécsi festőművész válogatott alkotásainak kiállítása. Szeptember 11-én nyitotta meg a kiállítást Krassai Gyula, a művelődési ház igazgatója és a Faddról — sőt egész Tolna megyéből — érkezett látogatók szeptember végéig gyönyörködhetnek a képekben. A Pécsi Nemzeti Színházban működik Vincze Győző, mint a szcenikai műhely vezetője. Abban, hogy a pécsi színház díszletei az utóbbi években olyan hatásosak és sikeresek, neki van oroszlán- része. Életét azonban nem tölti be a műhelyj munka, hanem éppen akkora szorgalommal és tehetséggel kulti- válja a festészet és a grafika különféle műfajait is. A szomszédos Somogy megyében, Kazsok községben született 1927-ben. Tanulmányait a budapesti Iparművészeti Főiskolán végezte, ahol többek között olyan kiváló tanárai voltak, mint a két jó nevű művészettörténész, Karn- pis Antal és Kádár Zoltán. Egy évig Bernáth Aurélnak, az ugyancsak Somogyból el- származött nagy művésznek is tanítványa volt. Mindezek az inspirációk termékeny módon tovább élnek Vincze opuszá- ban, de tovább él az a hatalmas élményanyag is, amelyet gyakori utazásain szerzett. Járt Nyugaton, Skandináviában, Csehszlovákiában, legszívesebben azonban a szomszédos balkáni országokat-tája- kat keresi fel: Jugoszláviát és Bulgáriát. Ezen a faddi kiállításon is a legutóbbi nyár jugoszláviai termésének több pompás alkotását láthatjuk: jajcei, korcsulai, dubrovniki képeket. Immár húsz esztendeje Pécsett él, azonban egyik csoportosuláshoz sem csatlakozott: megőrizte művészi önállóságát saját szeme, saját feje szerint dolgozik. Festményeinek, olajpaszteljeinek patetikus és szenvedélyes színkezelésében van valami az expresszionizmus lendületéből, de a Bernáth-iskola finom érzékenységéből is. Vincze dunántúli festő, s ha nem is akarunk mítoszt faragni a „dunántúliság” fogalmából, mégis utalnunk kell arra, hogy Vincze szín- és formavilágának számos eleme a szekszárdi költőnek, Babits Mihálynak sorait idézi eszünkbe: írókat, művészekét, politikusokat, esztétákat. Említsünk csak annyit: Illyés Gyula gyakori vendége a festőnek Bikaloij. Sok kiállítása volt már: Pécsett is, külföldön is. Legjobban azonban annak örül Vincze, ha egy-egy falusi művelődési ház fogadja be alkotásait. Rendezett kiállításokat a baranyai Ujpetrén, aztán természetesen Bikaion, s ebbe a sorozatba illeszkedik be hatvanegy képével a mostani faddi kiállítás is. Bátran elmondhatjuk: az elmúlt évek tolnai tárlatainak egyik leggazdagabb anyagú kiállításá- sa! A faluról származó, de a falutól soha el nem szakadt művész hivatásának, sőt azt is mondhatnék, missziójának érzi: elvinni a művészetet a falu népe közé. Faddról, Bikáiról, s a többi tolnai és baranyai faluból nem mindenki jut el a nagy művészeti centrumokba, nem mindenki gyönyörködhet Budapest, Szekszárd, Pécs kiállításaiban. Vincze tehát nagy és nemes feladatot teljesít, amikor pik- túráját elviszi falura. Tárgyában is, intencióiban is az emberhez való közelség művészete ez. Az esztétikai kvalitáson túl ez adja meg a faddi tárlatnak is sajátos értékét, jelentőségét. Kívánjuk, hogy még további sikeres tolnai bemutatkozások kövessék! ANGYAL ENDRE „Szeretnék mindenkit megmozdítani, s kilódítani ebből a füstös, fulladt, gyűlölködő és irigykedő városból. Menjetek ki a természetbe, s ismerjétek meg egymást ott, ahol az ember olyan őszinte lesz, mint a növény, s az édes szép mezei állat." (Móricz Zsigmond). Negyvenöt évvel ezelőtt írta ezeket a sorokat Móricz Zsigmond a Gyalogolni jó című újságcikkében, diákok számára. Nagy írónk tanúságtétele ez az természet iránti szenvedélyes szeretetéről. Remekbe szabott önvallomás, amely a természetbarátok, az infarktus fenyegető réme ellen „kocogással” védekezők útravalója, kiskátéja is lehetne. — „Én mindig szerettem a mezőn gyalogolni. Mikor pataki diák voltam, az időm nagy részét a hegvekben csavarogtam el” — közli cikkének bevezetőjében. Felüdítn élményei közé tartozik a fű, a rét és a szabad levegő. — „Az ember egv új életbe kerül, ahogy a falak közül kimegy a napsugárra. Jaj, de remek az a gyaloglás!” — jelenti Jci lelkesülten. Mindezt tapasztalatból vallja. És örül, amikor hátizsákos embereket lát kirajzani a hegyekbe. Olyan boldog ilyenkor, mintha ajándékot kapna. Most, hogy halálának harmincadik évfordulójára emlékezünk, s újra olvassuk írásait, meglepődve fedezhetjük fel, hogy milyen nagy szenve- ctéJyességgel szól a hazai és a külföldi tájak varázsáról, vagy megdöbbenő hatásáról. Elsősorban a magyar nép és a magyar táj szerelmese volt. Szatmártól Somogyig. Tolnáig és Baranyáig, Sárospataktól Debrecenig és Szegedig bebarangolta az országot, s végül a kies Dunakanyarban talált otthonra. Megfordult Erdélyben is, és gyönyörködve feledkezett bele a Csíki havasok tavaszi üdezöld bájába. ..Ennél gyönyörűbbet már nem is lehet kívánni!” — írta 194Í- ben. Pedig tizenöt évvel azelőtt már' járt az Alpokban, Franciaországban és Itália ..mesetermő” tájain is. Szicíliában felmagasztosította a e;trom- és narancserdő, a buja gyümölcsöskertek, a nál- mík az olajfák, s a szénsé- gps°o kék tenser látványa. Lenyűgözte az olaszországi tájnak a mennyországot, s egyben a poklot is képzeletében felidéző valósága. Az égető nap tüzében D' • messinai kő- rengetes, a kopár hegvek holt magányossága riasztotta, Taor- minábnn üresnek találta a természet szépségét. Elbűvölték az örök élményt nyújtó szépségek, mégis idegenek maradtak számára. „Mégis szebb a tiszaparti ficfás, diófakertes, fatornyos kis falu” — tört ki belőle a honvágy sóhaja a messinai szorosban. Petőfin és Aranyon kívül, irodalmi nagyjaink közül talán ő értette meg és érzékelte a legjobban az Alföld szépségét is. A Puszta csak barátainak. a beavatottaknak tárja elő rejtett nagyszerűségét. Közéjük tartozott. „Nem lehet elmondani, milyen hatalmas érzés, egy egész .napig az eget látni és sík földet, amelyen egyetlen fa sincs. Hegyvidéki ember ezt alig érti meg. de az alföldinek épp az a tömérdekül nagyszerű, hogy olyan csudálatosán nagynak kapja a világot. Csupa ég és csupa mező. Még egy vakondtúrás sem zavarja. Nyár volt és ■ . . -----------------------------------ó riási napsütés, de szabadban nem elviselhetetlen a nap melege, mert mindig van szél”, így szól erről vallomása. Elkeseredett azonban, amikor 1923. augusztusában a kiégett Hortobágyot látta, amely a magyar jelen akkori nagy szimbóluma volt szemében. De a lehangoló látvány felett észrevette a bárányfelhős, tündöklő kék eget, s a minden festői képzelet által is utol- érhetetlenül elbűvölő naplementét. A természetet nem önmagáért szerette. A táj szorosan hozzátartozik a benne élő emberekhez. Elsősorban az emberek sorsának tükre. Nem díszlet, hanem sokkal több. az élő valóság nélkülözhetetlen tartozéka. Tizenkét esztendő múltán, 1935 forró júliusában ismét ialszót. hallat a Nagy Magyar Pusztáról. Kiésett kemence belsejéhez nasnnlítja a Hnrto- bágvot. ámelvnek feinerzselt tnzmezőin é’e+iikért bőgnek a jószágok. Melvséaesen aggódott a lesült sziken sínylődő emberek és állatok sorsáért, ami a természet törvényeit figyelembe nem vevő víztelenítés következménye volt. S Móricz Zsigmond már úttörő szószólója a napjainkban megkezdődött korszerű, a tájat átalakító, felvirágoztató munkának, ami valóban Kánaánná változtatja a pusztaságot Egy évtizeddel később csodálatos élmény fogadja az annyira szeretett és féltett vidéken. Vízinövényzettel szegélyezett tavak, rizsmezők, újra éledő madárvilág tárul szeme elé. Ostorozó hangja, úgy látszott, nem maradt a pusztába kiáltott szó. A Hortobágy tavaszi lélegzete című, akkori irodalmi riportja lírai szár- nvalású remek írás. Alig egy fél évvel írta halála előtt, s talán ő sem gondolta, hogy ez lesz hattyúdala a természet világáról. A való természetről, amelynek őszinte, igaz cso- dájója, s műveiben mesterien tömör megjelenítője. BALLAGÁS LÁSZLÓ M1SZLAI GYÖRGY: UTCÁN Még rámnéznek gazellaléptű lányok, szemük sugára felém mosolyog. Körülobogják szívem ifjú lángok, tüzet fog, s őszi fénnyel föllobog!... Fickándozik a szeptemberi napban, s a mosolyokra még visszanevet. Azt hiszi szegény: még mindig tavasz van, s elkergetheti a havas telet... Higgyen hát csak, mint gyermek a mesében, s szerelemről beszéljen boldogan. Hadd hulljon a levél az őszi szélben!... Oly jó, ha még becsaphatom magam... T A lila kékbe feketéll, áll az idő és máll a tér.,, Igen, valami ilyesféle atmoszféra lengi be Vincze képeit, különösen azokat, amelyek a Dél-Dunántúl tájainak, embereinek, Somogynak, Tolnának, Baranyának világából merítik inspirációikat Vincze vonzódik ehhez a dunántúli falusi környezethez, s ezért vette szívesen, amikor néhány évvel ezelőtt a Bikali Állami Gazdaság műtermet ajánlott fel számára. Az állami gazdaság, mint új típusú mecénás: szép, eredeti és követésre méltó gondolat ez! Vincze szívesen és gyakran tartózkodik Bikaion. Itt fogott bele Bikali nyár című nagyszabású sorozatába, amely a tőle megszokott lendülettel a falusi élet legkülönbözőbb mozzanatait örökíti meg. Fad- don is láthatunk ezekből a képekből. Bikali műtermében kiváló vendégeket is fogadott: bel- és külföldről egyaránt: Barabás László rajza
