Tolna Megyei Népújság, 1972. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-28 / 255. szám
t Barátságból és számvetésből Közvetlen kapcsolat az ólajköstársasággal — Elkészült a második csővezeték — Évente 10 millió tonna olaj A tervezettnél két hónappal hamarabb értek az építők a határtól Százhalombattára a Barátság II. kőolajvezeték magyar leágazásával. Ennek a második csőrendszernek a megépítése volt az egyik előfeltétel a Dunai Kőolajipari Vállalat kapacitásának megkétszerezéséhez. Az építők lelkiismeretes, gyors munkájáért dicséret jár. Kijár — nem kevésbé — a «zovjet építőknek is, hiszen nekik nem éppen csekély a szerepük abban, hogy a Barátság folyójának második medre elérkezhetett az Uraitól a Dunáig. A „Barátság folyói” — így nevezik (találó hasonlat!) a szovjet kőolajbányászok a Druzsba I. és II. vezetéket. Az első „folyó”, a Barátság I. lassan 10 esztendeje szállítja az olajat a KGST-országok olaj- finomítóihoz. Évente 45 millió tonnát. A Barátság II. évente 70 millió tonna olajat továbbíthat majd. Ebből mi — a teljes kapacitás kiépülése után — évente 10 millió tonnát ereszthetünk be a százhalombattai finomító lepárló rendszereibe. A forrás A második csővezeték másik vége a Dunától több, mint 3000 kilométerre esik. A „forrásvidék” az Ural előhegyeinek koszorújában, a Mele- kevszkaja fennsíkon, a Tatárköztársaság délkeleti sarkában terül el. Fantasztikus méretek: 10 ezer kút. Évenként 100 millió tonnán felüli termelés. Csaknem egy órát repül az ember a köztársaság fővárosából, Kazányból Bugul- mába, szüntelenül olajkutak felett. Innen azután még egy óra autóbusszal az olajmező fővárosáig Almetyevszkig, végig kút- és fúrótorony-erdőn át. Joggal fogadja tábla az utast a reoülőtéren: Üdvözöljük az olajköztársaságban. Ez a Tatarnaft kőolajkitermelő Vállalat birodalma. Almetyevszk pedig kifejezetten olajváros. Egyszerűen az olajra épült. 1943-ban, nyolcévi kutatás után találták meg az első forrást — azóta épül a város. Megnyitnak 300—400 új kutat, addigra azután a város is nagyobb lesz egy-két házsorral. Ma már százezren élnek itt emeletes, távfűtéses, korszerű házakban. Innen indul, a város környékéről, a 30 olaj előkészítő állomásról (mielőtt a csőbe kerül a szállítmány, nagy gonddal kezelik, hogy kifogástalan és főkébb állandó minőségű legyen az olaj) a Druzsba csőrendszer Kujbiseven át a végállomások Plock (Lengyelország), Schwett (NDK), Pozsony és Százhalombatta felé. 15—20 atmoszféra nyomással tolják, szívják a kisebb-nagyobb átemelő állomások, szivattyútelepek a szállítmányt ' fél Európán át, átlagosan napi 100 kilométeres sebességgel. (Egy fürge turista tempójával halad az olaj a csőben, 4—5 kilométert tesz meg óránként.) Ha vonattal szállítanák az olajat, nyolcszorta lenne nagyobb a szállítási költség. A különbö- zetből így nagyon gyonsan Népújság 5 1973. október megtérül a vezeték és a szivattyútelepek beruházása. Az univerzális alapanyag Tavaly a Moszkvában ösz- szeült VIII. olaj-világkong- resszus felhívta a figyelmet a kőolaj komplex felhasználására. Vagyis, hogy a kőolaj nemcsak energiahordozó, nemcsak vegyi alapanyag, hanem mindkettő együtt. Mindent ki kell venni belőle, ne pazaroljunk el semmit. A KGST-országok lassan már egy évtizede így: univerzális alapanyagként kalkulálnak a kőolajjal, mind a vegyipar legkorszerűbb, szén- hidrogénekre épülő ágát, mini az energiaszerkezet átalakítását nem kis részben éppen erre alapozzák. Ezt az „alapozást” pedig a szovjet kőolaj teszi lehetővé a KGST-orszá- goknak. A magyar olaj és földgázkincs nem elég a szükségletek fedezésére, sőt: az igények nagyobb részét mi is szovjet importból elégítjük kL ' Különben, hogy miért fokozódik a világ olaiéhsége, s a magyar gazdaságé is, annak magyarázatául ‘álljon itt két tény: Az első: egy tonna kőolajból, annak lepárlásával annvi különböző veevianyagot és fűtőanyagot kapunk, arneny- nyit csak 20 tonna igen jó minőségű szén feldolgozásával érhetnénk el. A második: ha szénből kellene kielégíteni azt az .energia- és vegyianyagszükségletet, amelvet ma már olajból fedez a világ, akkor éppen még egyszer annyi szénbányára lenne szükség, mint amennyit jelenleg ismer az emberiség. A kimerülteket is ideszámolva. A kooperáció láncreakciója  magyar szénvagyon már eleve nem volt elégséges egy korszerű gazdaság alapanyag- és energiabázisaként. A magyar gazdaságnak tehát már eleve ezzel az univerzális alapanyaggal kellett számolnia — a 60-as évek elejétől — a vegyipar és az energiaszerkezet korszerűsítésében. Az ország energiaszerkezetének átalakítása az MSZMP IX. és X. kongresszusának határozatai alapján megy végbe, folyamatosan, megfelelő ütemben. 1960-ban pl. az ország energiahordozó-mérlegében még csak 18 százalékot tett ki a szénhidrogének aránya; 1970-ben már 41 százalékot. A negyedik ötéves terv végére pedig eléri majd az 53—55 százalékos arányt. Ehhez is kell a Tatarnaft szállítmánya. Már ma 1,5 millió háztartási kályhát kell ellátni fűtőolajjal. Sokasodnak az ipari és erőművi olajtüzelésű kazánok is — a földgáztüzelésnek mellett, így kapcsolódik az energia- struktúra korszerűsítéséhez is ez az új vezeték. A vegyiparban pedig egy egész nemzetközi kooperációs láncreakciót indított meg az olaj. Az olajra, a szénhidrogénekre épül pl. a korszerű vegyipar első, önálló, nagy bázisa Leninvárosban, a negyedik ötéves terv kiemelt programjaként: az olefin-mű. Erre pedig — mint ismeretes — a legkorszerűbb mintájú nemzetközi termelési kooperáció szerveződhetett: -a leninvárosi olefinműben etilént és propilént állítanak elő az Alme- tyevszkből Százhalombattára érkező nyersolajból nyert és csővezetéken a Tisza partjára szállított benzinből. Az etilént és a propilént csövön és tartálykocsikban a Szovjetunióba szállítják, ahol egy polimerizáló üzem épül. Itt polietilént és polipropilént készítenek abból, a korszerű műszál- és csomagolóipar nélkülözhetetlen alapanyagait, s ennek egy részét visszaszállítják Magyarországra a műszál- és csomagolóiparnak. A leninvárosi etilén kisebb része pedig —szintén csövön — Kazincbarcikára jut, ahol az új PVC-üzemben feldolgozzák. És most ezzel még csak néhány százezer, vagy I millió tonna olaj útját néztük meg nagyon röviden, abból a 10 millióból, amely évente érkezik, majd a Barátság Il-n. Az olaj- és olajszármazék-ipar azonban a végtelenül fontos alaptermékek majdnem végtelen sorát produkálja. Motorhajtóanyagokat, kenőolajokat, bitument, paraffint, benzolt, toluolt (a gyógyszer- iparnak stb.). A sor végén pedig megjelenik a jobb és több műszálas textília, kötöttáru, csomagolóanyag, a jobb hatás„Ságvári Endrét, a magyar munkásmozgalom nagy harcosát, pártunk vezető tagját július 27-én, délután a csillaghegyi Gestapo csendőrnyomozói meggyilkolták. Mozgalmi munkája közben tört rá a csendőrnyomozók négy pribékje. Ságvári a négy véreb kö27/7 f^rrh's'^n lsnr'^P'n, Tn.~ terített, de több lövés őt magát is halálra sebezte.” Ezekkel a szavakkal kezdődik a Békepárt korabeli röpcédulája, mely Ságvári haláláról hírt adott és őt elbúcsúztatta. Keleti Márton filmje, a „Harminckét nevem volt” indító soraiban is jelzi, hogy „emléket kíván állítani”. Ezt a törekvését siker koronázta, filmje számos gyengesége ellenére is, melyek úgy látszik, mintha a magyar filmek leküzdhetetlen betegségei közé tartoznának. Ságvári Endréről a kortársak mint életvidám, fiatal, igazi közösségi emberről emlékeznek meg. Ezt a tulajdonságát az egyébként rokonszenvesen játszó Huszti Péternek nem sikerül érvényre juttatnia, ugyanis egyszerűen kifelejtették szerepéből, vagy legfeljebb csak felületes jelzésekre szorítkoztak. Ilyesformán aztán az ő Ságvári ja általában kissé úgy jelenik meg, mint valamiféle összekötő felsőbb hatalmak és mások között, aki sűrűn használ közhelyeket. Alig hihető, hogy fokú gyógyszerek, a melegebb, tisztább, kényelmesebb fűtés, a több benzinkút, a jobb festékek, lakkok... Együtt jelentősen járulnak hozzá a 70-es \ években az élet- és munkakörülmények további javításához, az életszínvonal emelkedéséhez. Vagyis: nemcsak egyszerűen és pusztán egy olaj- finomító munkájához jön az a nyersanyag 3000 kilométerről, a Barátság I, és II. vezetéken. A Barátság kőolajvezetékrendszerek, vagy az összekapcsolt villamosenergia-hálózat a szocialista országok gazdasági együttműködésének jelenlegi legjelentősebb eredményei. Barátságból és pontos számvetés után teremtettük meg azokat: az energia és a nyersanyag, a gazdaságok fundamentuma. Tehát e rendszerek megteremtésével nem kis részben adtunk egymásnak biztos alapot az együttes és töretlen fejlődéshez. az a Ságvári, akit — idézzük ismét a röplapot — „ ... élete és halála a magyar nép szabadsághősévé avatott", ilyesféle bálványszerű jelenség lett volna. A vallatószobákban és a börtönben felőrlődött ideg- rendszerű kommunista lányt, Juditot alakító Bodnár Erika viszont szinte tökéletesen játssza szerepét. Épp így lélektanilag jól motivált az árulóvá „talpalt” Forrai (Pécsi Sándor) kitűnő figurája, vagy a feleségét, a háború kilátásta- lansága elől szektázásba menekülő munkásasszonyt játszó Törőcsik Marié. A film nyomozói nevetségesek. Olyannyira feltűnően viselkednek, főleg valakinek a követésekor, hogy ha a Horthy- rendszer kizárólag hasonlóan ostoba pribékeket alkalmazott volna, összehasonlíthatatlanul kevesebb kommunista lebukását regisztrálhatnák az ellenállási mozgalommal foglalkozó történészek. Filmrendezőinknek meg kellene végre tanulniuk, hogy attól, ha embernek ábrázolják az ellenséget, még akadálytalanul megmutathatják annak ellenszenves, vagy éppen visszariasztó, megvetendő tulajdonságait. Utaljunk ezzel kapcsolatban egy olyan filmbéli példára, mint „A halál 50 órája” német páncélos ezredese. Keleti Egy ódon épület... Bátaszék központjában egyre csak öregszik egy immár kétszázéves, magas tetejű épület. A közvélemény már húsz évvel ezelőtt lebontásra javasolta, de még mindig dacol az idővel és a közvéleménynyel. Az épület csak roskadozik ... Senki nem javítja. Mindenki csak használja: iskolának, raktárnak, lakásnak, presszónak. Pedig egyik célra sem alkalmas. Tíz évvel ezelőtt már- már úgy volt, hogy lebontják. A bátaszékiek ekkor már azt hitték, hamarosan az ódon ház helyére kerül az új gimnázium. A terv megbukott. Voltak, akik ellene szavaztak. A másik tervet is elvetették, amely szerint a házaggastyán helyén emelkedett volna az új kultúr- kombinát, amelynek bebútorozását az illetékes miniszter már megígérte. Az áhított kultúrkom- binát sem épült meg. A közművelődés még mindig a régi ipartestületben, a mai KIOSZ épületében tengődik. (f. I. b.) Márton filmjében hasonló csak a cinikus humorú Bessenyei Ferencnek (Gombos-Götz ezredes) és a munkásság felfegyverzésétől még az utolsó órában is félő Csiszár ezredesnek (Bánffy György) sikerült. Felejthetetlen szép ívbe fogta viszont össze a filmet a nyitó és befejező képsor. Az elsőnél a kiállított figyelőkkel jelszót váltó, illegális találkozóra siető kommunista vezetők között még Ságvári is ott van. A befejezőn nincs, csak a Nagy Béla-féle cukrászda előtti hősi halálának képe villan fel egy pillanatra. A többiek azonban változatlanul mennek a találkozóra, érzékeltetve, hogy a harc nem állt meg, az ellenállás folyik. Végül is miért vélekedünk úgy, hogy a filmet minél többeknek, sőt elsősorban fiataloknak kellene megnézniük? A film lehet történelmi tudatra nevelő eszköz is, a „Harminckét nevem volt” bevallottan ezt a funkciót óhajtja betölteni. Történelmünk nem szűkölködik eseményekben, a közelmúltbeliek feldolgozása azonban lényegesen szegényesebb, mint amilyen lehetne, sőt lennie kellene. Aligha tarthatjuk véletlennek, hogy ez a film éppen abban a filmgyárban készült, melynek igazgatója Nemeskürthy István — egyébként a mai díszbemutató egyik vendége — akinek ilyen irányú munkássága ismert. Nemrégiben ismertettük lapunk hasábjain „Requiem egy hadseregért” című könyvét. A magyar ellenállásról egyre inkább tudjuk, hogy nagyobb arányú volt, sem mint amilyenről — valamiféle csodálható, de nem csodálandó ál- szeméremből — beszélni szoktunk. Hagyományait, eseményeit, nagy alakjainak, hőseinek emlékét fel kell eleveníteni. Ezt a célt óhajtja szolgálni Keleti Márton filmje is. A „Harminckét nevem volt”-at csütörtök óta vetítik a szekszárdi Panoráma filmszínházban. Díszbemutatója ma délután hatkor lesz, majd művész—közönség találkozó és vita a megyei művelődési központban. ORDAS IVÁN GERENCSÉR FERENC Harminckét nevem volt
