Tolna Megyei Népújság, 1972. október (22. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-15 / 244. szám

J 1 Tolna megyei dolgozók a háború ellen hatvan évvel ezelőtt Hat évtizede, 1912 őszén há­ború veszélye fenyegette ha­zánkat. A Balkánon konflik­tusra került sor, és az Osztrák ■—Magyar Monarchia fegyveres beavatkozásra készült. Az ural­kodó körök kardcsörtetése, a több száz milliós rendkívüli ka­tonai terhek bejelentése és a hadsereg részleges mozgósítása a nemzetközi feszültséget fo­kozta. I912. október és decem­ber között „háború vagy béke” lett a magyar politikai élet központi kérdése. A monarchia fenyegető fel­lépése jogos nyugtalanságot keltett Tolna megyében is. A lakosság aggodalmainak hangot adott a helyi sajtó is. „A há­borút . itt senki < sem kívánja” — állapította meg a SZEK­SZÁRDI ÜJSÂG. Egy másik cikkében pedig a lap kifejezte őszinte óhaját: yElmúljék fe­lettünk a nehéz idők járása, anélkül, hogy egy magyar ka­tona életébe kerülne .. A népünket fenyegető ka­tasztrófa elleti felemelte tilta­kozó szavát a magyar munkás- osztály. Mozgalmához csatla­kozott a polgári demokratikus ellenzék is. Ez utóbbihoz tar­toztak a baloldali független­ségiek is (élükön Justh Gyulá­val és Károlyi Mihállyal). En­nek a pártnak komoly tömeg­befolyása volt Tolna megyé­ben. Egyik országos vezetője: Batthyány Tivadar éppen a szekszárdi kerület országgyű­lési képviselője volt. A Tolna megyei balbldali erők már október folyamán háborúellenes megmozdulást kívántak rendezni. Erre — az eredeti tervek szerint — oki tóber 27-én került volna sor. Á már ekkor igen népszerű és köztiszteletben álló Károlyi Mihályt is meg akarták erre hívni. A kitűzött napon azon­ban az ellenzék országos veze­tőinek másutt volt elfoglaltsá­guk. (Károlyi például a debre­ceni tömeggyűlésen mondott beszédet.) Ezért a szekszárdi megmozdulást november 3-ra halasztották. November 2-án este érkezett Szekszárdra Batthyány Tiva­dar képviselő. (Károlyi nem jöhetett vele, mert megint másutt volt elfoglalva.) Vona­ta háromnegyed nyolckor ér­kezett. Az állomáson hatal­mas tömeg várta; érkezésekor — a sajtótudósítások szerint — ,-,orkánszerű éljenzések” fo­gadták. A lelkes tömeg kísére­tében vonult Batthyány és kí­sérete a Szekszárd Szállóba. Itt tartották meg a gyűlést, Batthyány éles hangon támad­ta a kormányzat törvénysér­téseit és a monarchia kard- csörtetését. Külügyi kérdések­ről szólva a képviselő megálla­pította a vezető körökről : „Óva intettük őket a kalandos politikától. Nem hallgattak ránk, most a tények nekünk adnak igazat.” A jelenlévők soraiból békét éltető kiáltások hallatszottak a beszéd közben. A november 2-i szekszárdi gyűlésnek másnap folytatása volt. November 3-án ugyanis Batthyány felkereste választó- kerülete más részeit is. Először Várdombon volt rövid gyűlés a vendég tiszteletére. A déli órákban Bátaszéken került sor nagyobb megmozdulásra. Sok ezres tömeg fogadta itt Bat­thyányi éltetve a demokrati­kus választójogot és tiltakoz­va a háború ellen. Este pedig Báta községben zajlott le ki­sebb ' gyűlés. Batthyány mind­három helyen mondott beszé­dében támadta a monarchia elhibázott, kardcsörtető kül­politikáját. November 17-én egész Euró­pában „Nemzetközi Békenapot” tartottak a szocialisták. Ha­zánk sok városában mozdult meg aznap a munkásság, tün­tetve a háborús veszély el­len. Egyes vidékeken azonban a „békenap” nemcsak a szo­cialisták ügye volt, hanem más demokratikus erők is be­kapcsolódtak az aznapi gyű­lésbe. Ez történt Tolnában is, a november 17-i dombóvári megmozduláson. A dombóvári népgyűlést már két héttel előbb tervbe vették. A Károlyi követőiből álló helybeli „48-as Független­ségi Kör” volt a rendező szerv. Szluha Pálnak, a kerület or­szággyűlési képviselőjének, a beszámolója lett volna ez ere­detileg. Már az előkészületek közben azonban megmutatko­zott az, hogy ez a megmoz­dulás nagyobb szabású lesz. Már egy héttel előbb, novem­ber 10-én a Dombóvár és Vi­déke hetilap ezekkel a szavak­kal fordult a lakossághoz: „Felhívjuk a közönség figyel­mét az érdekesnek ígérkező népgyűlésre, mert kiváló al­kalmat nyerhetnek aZ ellen­zék további programjáról és a kormánnyal szemben ezután követendő magatartásáról tá­jékoztatást nyerni.” (Meg kell persze jegyezni, hogy ez a kis­sé nehézkes fogalmazású mon­dat nem volt túlzottan alkal­mas a megmozdulás népszerű­sítésére.) A dombóvári haladó erők alapos előkészítő munkát foly­tattak a november 17-i meg­mozdulás előkészítésére. Részt vett az agitációban a munkás­ság is (ann4l is inkább, mert kis létszámánál fogva külön szocialista „békenapot” nem tudott volna rendezni a köz­ségben). Előző napon: 16-án este a 48-as Függetlenségi Kör értekezletét rendezett a másnapi gyűlés előkészítésére. A jó előkészítő munka ered­ménye meg is volt. Több mint ezres tömeg fogadta Szluha Pált az állomáson. Újvári Jó­zsef és Bachrach Rezső üdvöz­lő szavai után a tömeg a Ko­rona-szállóhoz ment. Ennek nagyterme zsúfolásig megtelt (Az érdeklődők közül sokan az utcára szorultak.) Szluha Pál beszámolója után Sághy Gyu­la és Barabás Béla ellenzéki képviselők is beszédet mond­tak, támadva a monarchia kül­politikáját. Tiltakoztak az el­len, hogy „harcba vigyék az országot császári érdekekért”. Ezeket a szavakat a jelenlévők nagy lelkesedéssel fogadták. A november 17-i dombóvári közös függetlenségi-szocialista gyűlés végén határozatot fo­gadtak el. Elítélték a kor­mányt és a hadvezetőség kard- csörtetését. A jól sikerült meg­mozdulás a Kossuth-nótával ért véget. Méltó záróakkordja volt ez a népgyűlésnek. Kife­jezte a jelenlévők hazaszere­tetét és az egyszerű emberek ösztönös irtózatát a Bécs ér­dekében való vérontás ter­veitől. Szerencsére december elején kedvező fordulat következett be a nemzetközi politikában. A Balkánon fegyverszünet jött létre. A monarchia vezető kö­rei pillanatnyilag elhalasztot­ták a hadbalépést. A -háborús veszély ezért átmenetileg meg­szűnt. Hat évtized telt e^ azóta. Dolgozó népünk ma már nem ellenzéki erőként, hanem a hatalom birtokában küzd a békéért. Ennek tudatában szép haladó hagyományként éríé- kelhétjük az 1912 őszi háború­ellenes akciókat. Ez voltakép­pen az első békemozgalmat je­lentette hazánk történetében. Tolna megye népe büszke le­het rá',’ hogy ebből kivette ré- Szét. ; DR. MERÉNYI LÁSZLÓ a történettudományok kandidátusa MAKAY IDA: KÉRDÉS, ÉJSZAKA Majd megjelensz-e álmom innen is, földerengsz-e a vágyalatti mélyből? Lesz-e erőm, hogy lényeged kivéssem a mozdulatlan-tömbű szenvedésből? Lesz-e igém, hogy szólhassak veled, vagy így maradsz már örökre bezárva a tiltó meg a tagadószavaknak irgalmatlan-szép halott nyelvtanába? Fejem fölül, ha elforog az ég már, teremthetek-e arcodból napot, adsz-e majd törvényt, mint a barbár földnek a csillagpercre járó évszakok? Ha megidéz az óra, az utolsó, ha bűneimet már nincs hová rejtsem, leszel-e akkor kegyelem, föloldó, a legutolsó mentség magam ellen? SÖTÉTBEN Nem tudom, hogy a kedves Olvasó megfigyelte-e: zenés esznresszóink, esti szórakozó­helyeink egyre sötétebbek lesznek. Kezdetben mondá a Főközpont vezetője: legyen világosság! S lón! A vendég­látóipari létesítmények egy­mással versengve igyekeztek túlvilágítand a konferenciát. A csillárok nappali fénybe borították a szórakozóhelye­ket. Ám az. utóbbi egy-két esztendőben sorra kialudtak ezek a lámpák, és. sok zenés helyen ma már csak néhány Tóth-Máthé Miklós : Borravalót a vendégnek ! Budán a „Velőscsont” nevű első osztályú kisvendéglő előtt a tömeg egyre nőtt. Dél körül már a televíziósok is. megje­lentek, hogy egyenes adásban számoljanak be a rendkívüli eseményekről. A rendőrök hasztalan igyekeztek jobb be­látásra bírni az embereket, hi­vatkozva arra, hogy bent már az asztalok alatt is ülnek, re­ménytelen várakozni, senki sem tágított. Kitartóan riyo- makodtak a bejárat felé. Kacs Kelemen zsemléért szaladt ki a szemközti iroda­házból, ahol dolgozott, de az­tán mégsem ment be a kö­zértbe, a kíváncsiság a tömeg felé húzta. — Mi történik itt? — for­dult egy hordóhasú tülekedő- höz. — Melyik táncdalénekest ünnepük? — Uram, hol él ön? — né­zett rá megbotránkozva a hor­dóhasú. — Nem hallotta, hogy ebben a vendéglőben a pincé­rek nem fogadnak el borra­valót?! Sőt, ők adnak! Kacs Kelemen megszédült. Váratlanul érte ez a hír. Ek­kora meglepetésre nem szá­mított. — Hogyan? Még ők adnak borravalót?! — Pontosan — bólintott a hordóhasú, elégedetten nyug­tázva a másik elképedését. — Az itteni pincérek méltóságon alulinak tartják, hogy ala­mizsnát fogadjanak el dolgo­zótársaiktól! Elhatározták, hogy elindítják a „Borrava­lót a vendégnek!” mozgalmat és az évek folyamán fokozato­san zsebretett megaláztatást visszaszolgáltatják. Természe­tesen nem mindegyik ven­dégnek és nem egyformán. Náluk is döntő a szimpátia, a jókedély és főleg hogy a ven-?_ dég ne legyen finnyás! Aki a megpimpósodött bort, vagy a büdös vesevelöt visszaküldi az ne számítson borravalóra. Az jobb ha rögtön semmivé fosz­lik! Kacs Kelemen nem tétová­zott. Beszorult a hordóhasú, meg egy itt tanuló jamaikai diák közé és sodortatta magát a tömeggel. A hordóhasú, aki­ről később kiderült, hogy nyu­galmazott operabuffó, időn­ként áriákkal harsogta túl az általános zsivajt, mások zseb­sakkal sakkoztak, többen egy­mást pofozták, egy terhes­anya szült, szóval valahogy csak eltelt az idő, míg végre éjfél felé az a csoport is be­tódult, a helyiségbe, amelyik­ben Kacs Kelerrten szorongott. — Hölgyeim- és uraim, már csak rántotta van! — zengett valahonnan az üzletvezető hangja, de mindenki boldogan mosolygott és ellepték az asz­talokat. Kacs Kelemen a zongoránál kapott helyet. Szék azonban nem volt, így a billentyűk előtt guggolva várta, hogy va­laki felvegye a rendelést, Haj­naltájban ez is megtörtént, de akkor már be kellett érnie egy sósstanglival, viszont más­nap délben, amikor fizetett, kapott ötven fillér borravalót. — Nem fogod elhinni — ro­gyott be otthon az ajtón és hagyta, hogy a felesége a he- verőhöz támogassa — csodála­tos élményben volt. részem! Ez minden tortúrát megért! Aztán részletesen elmesélt mindent; majd az ötven fii-* lért ünnepélyesen átadta az asszonynak. — Az első borravalóm! Tedd az ékszereid közé. — Vasárnap ott ebédelünk ; — Jött izgalomba az asszony — rántott borjúlábat, ubor­kasalátával! Mit gondolsz, azért mennyi borravalót ka­punk? — Fogalmam sincs, — rán­colta a homlokát Kacs Kele­men — de nem hiszem, hogy a fogyasztás lenne a döntő! In­kább, hogy milyen vendég benyomását keltjük. Ha bizal­mat gerjesztünk a pincérek­ben, meggyőződésem, hogy gavallérmódon járnak el. Lázas számolásba kezdtek. Ha mindennap ott ennének, vajon az milyen haszonnal járna?! — Talán még egy Zsigulira is összejönne, — tervezgetett csillogó szemmel az asszony — hallottam egy pincérről, hoev Volvót vett a borrava­lókból és most építtet műjég­pályát a villája kertjében, mert szeretné, ha a lánya kor­csolyabajnok lenne! Vasárnap még az első vil­lamosok sem indultak, amikor kigyaíogoltak a „Velőscsont” elé. Az operabuffó már mesz- sziről integetett, majd amikor odaértek szomorúan a'lehúzott redőnvre bökptt. — Hiába fáradtuhk! A redőnyre akasztva égy tábla lógott, rajta a felírás: tatarozás Miatt zAr­VA! Néhány csalódott vendég lézengett előtte, mintha vala­mi csodában reménykedné­nek. vagv abban, hogy a táb­lát tévedésből akasztották ki. — És mi lett a személyzet­tel? Az operabuffó lemondóan legyintett. — Idegosztály! Sokkolták őket, hogy az egészet elfe- leitség és visszatérve a nor­mális kollégák közé. szégyen­kezés nélkül nvűitsák tovább­ra Is a markukat! ­szál gyertya, vagy egy sápadt b-’Szonötös villanykörte vilá­gok A napokban betértem e°y kis konyakra a ..Fehér Hol- ló”-hoz címzett szórakozóhely­re. Plunyorogva álltam meg az ajtóban, szemem las­san szokta meg a sötétséget. — Legyen szíves, vezessen 1 é°v asztalhoz — mormoltam csak úgv bele az. éjszakába. Valaki karon ragadott és eav asztalhoz cipelt. Lenyomott egy székbe. — Én vagyok a pincér — suttogta az illető sejtelmesen. Igyekeztem magam elé kép­zelni a hang tulajdonosát. Milyen lehet? Fiatal felszol­gálófiú, vagy kopaszodó kö­zépkorú pincér, vagy esetleg egy csinos platinaszőke, fér­fias hangú felszolgálónő. — Mit parancsol? — ér­deklődött kissé türelmetlenül. — Mutasson egy itallapot. Szeretném kitapogatni milyen innivalók közül választhatok. Egyébként miért var. ilyen sötét maguknál? — Kérem szépen, a hangu­lat miatt. Gyertyafénynél job­ban lehet mulatni. Rózsa Sán­dor is így érezte jól magát. — De gyertyából is alig pislog egy-kettő. — Igen. Tetszik tudni, né­hányat már elfújtunk. Ezzel is jelezzük a közeli zárórát — mondta udvariasan, és le­tette elém a fél konyakot. Nem láthattam, meddig van megtöltve a pohár, de bíztam benne, hogy ki van az öt cen­tiliter. — Fizetek — mondtam, és levéDtárcámból találomra ki­húztam egy papírpénzt. Azu­tán arra kértem a felszolgá­lót, hogy vezessen ki az ut­cára. Jólesően néztem fel az utca fölött szikrázó neonba. Mind­össze az bántott egy kissé, hogy a sötétben tévedésből húsz forint helyett egy szá­zassal fizettem. De azért még­sem lehetett olyan sötét, mert a főpincér elfogadta. Galambos Szilveszter

Next

/
Oldalképek
Tartalom