Tolna Megyei Népújság, 1972. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-13 / 242. szám
Fekete Sándor : Petőfi élete Volt-e színészi tehetsége Petőfinek? Termete nem lehetett előnyös színpadi szempontból, a hősi meg szerelmes szerepekhez megkívánt dörgő vagy olvadozó hanghoz éppenséggel hiányoztak adottságai. De ez csak a régi fajta, „sírós-éneklős” színjátszás szemszögéből számított hiánynak. Ami pedig az előadói és alakítási képességét illeti, arról Jókai Mór egyértelműen elismeréssel nyilatkozott: „magyarul szavalni, helyesen, érzéssel, változatos, jellemző hanghordozással szavalni” csak a leghíresebb magyar színművészek tudtak úgy, mint Petőfi, „amellett alakító tehetséggel is birt, kitűnően tudott parodizálni”. A sokoldalú tudományos vizsgálat Jókai ítéletét támasztja alá. A legendákkal ellentétben a költőnek igenis voltak színészi sikerei. Nem azért nyomorgott tehát továbbra is, Fehérvárott is, mert nem volt tehetsége a színészethez. A pártoló közönség hiányzott. Petőfi társulata kénytelén-kelletlen odébbállt. Közben azonban 1842 karácsonyán a költő fellátogatott Pestre és megkereste a magyar irodalom két, általa legjobban tisztelt vezéralakját, Bajzát és Vörösmarty! Vörösmarty már előzőleg is azt mondta Bajzának, hogy a Petőfi név alatt valami ismertebb régi író rejtőzhet. Most is elismerően beszélt a Hazámban című vers szerzőjéről. Joggal, mert a költemény, különösen a bevezetése már egy érett költő hangján szól: Arany kalásszal ékes rónaság, Melynek fölötte lenge délibáb Enyelgve üz tündér játékokat, Ismersz-e még? óh ismerd meg fiad! Talán épp ez a boldog fél nap,' melyet „a régtől tisztelt, szeretett két férfi körében” tölthetett, Vörösmarty Mihály Petőfi Sándornak szóló elismerése késztette arra, hogy any- nyi művésznév után azóta halhatatlanná lett neve mellett döntsön. Az új, az ] 843-as esztendőben a társulat Kecskemétre vonult. A kecskeméti csaknem három hónap alatt a költő sokszor léoett színpadra, ahogy telt az idő, egyre komolyabb, jelesebb szereoekben. A kö- • zönség vígjátéki szerepekben tapsolta meg, de igazi művészi sikert egy tragédiában, a rajongásig szeretett Shakespeare Lear királyában ért el. Jutalomjátékul kapta a Bolond fontos és szép szerepét. De mit ér a legszebb művészi siker, ha közben a társulat anyagi csődbe kerül! Petőfi sem tudta kifizetni szállásadóját, zálogba hagyta nála színészi eszközeinek egy részét, s ő maga Pestre, majd Pozsonyba sietett a széteső társulatból. Késve érkezett — a pozsonyi színtársulat már telítve volt az ország minden részéből oda- sereglő színészekkel. Hogyisne, amikor folyt a diéta, azaz az országgyűlés, és ilyenkor lehet Thália sok koplalástól megfogyatkozott papjainak kalács- csal felcserélniük a száraz kenyeret. Legendás szépírása mentette meg a végső nyomortól. Működött Pozsonyban egy iroda, amely kéziratos Ország- gyűlési Tudósításokat készített a diéta szónokainak beszédeiről. Ide jutott be Petőfi, diktálni és másolni a mások gondolatait. Körmölni, szemet rontó gyertyafényben, bizony siralmas munka volt. Bajza tudomást szerzett a költő sanyarú állapotáról, s baráti körben gyűjtést indított Petőfi számára, Feltehetően Bajza keze volt abban is, hogy az akkori idők sikeres írója és szerkesztője, Nagy Ignác fordítói munkával kínálta meg. 1843 július elején érkezett meg Petőfi Pestre, három hét alatt elkészült egy francia regény fordításával, majd egy angol regénybe kezdett (a Robin Hoodba). Három hét alatt ezzel is végzett, pedig 900 oldalt kellett magyarra áttennie (az angol könyvet is németből fordította) ! A két regény közül az egyik ősszel már az olvasók kezében volt... Petőfi élete első jelentékenyebb írói honoráriumát vehette fel. De amilyen gyorsan kereste a pénzt, oly hamar meg is szabadult tőle. A nélkülözésre kényszerített ember boldog könnyedségével váltotta fel a bankókat, mire észrevette magát, már csak annyija maradt, hogy színészi ruhatárát kiegészítse és pesti barátaitól vidám búcsút vehessen. Debrecen színházának direktora fogadta be Petőfit, 1843 őszén. Az igazgató és a költő épp összezördült egy napon, amikor Petőfi egy kis vándortársaság vezetőjével találkozott. „Ez hitt magához — számolt be Petőfi Bajzának — s jó szerepeket, jó fizetést ígért. Ennél fogva — de leginkább azért, mert pénzem már elfogyott, s tovább nem utazhattam — hozzá állék. Diószegre menénk...” A kis társaság a Berettyó folyó menti vidéken, a rnai magyar—román határ túloldalán „fáluzott”. Jó szerepeket kapott is a költő, de az ígért jó fizetésből nem lett semmi. November vége felé ez a társulat is felbomlott. A költő visszatért Debrecenbe. Pákh Albertet kereste fel, a későbbi humoristát. Találkozásukat Jókai örökítette meg: „Egy este, amint haza megy (t. i. Pákh), a kapu előtt egy sáros, fáradt embert lát ülni, kopott, szakadozott gubában, átázott kalappal, egy nagy vándorbottal kezében. Alig ismert reá. Petőfi volt. Nemcsak ruhája volt rongyos, hanem arca is egészen átváltozott, összeesett. Ott várt már reá a régóta bezárt kapu előtt, mert odább menni úgysem tudott volna ... Elbeszélte Petőfi, hogy a faluzásban megbetegedett, duháit kénytelen volt eladni s becserélni rosszabbak- kal, most azután betegen, nyomorultan ide vánszorgott, a szomszéd városból ; legalább ha meghal, lesz, aki eltemeti.” „MOST SZERKESZTÖSEGÉD LESZEK..,” Petőfi Debrecenben a város szélén, „az akasztófa közelében” lakott, sivár szobáját — szalmája is elfogyván — már fűteni se tudta. Az 1843—44-es tél vége felé nagy elhatározásra jutott: a fűtetlen szobában, gubájába burkolózva, éhezve, kiválasztott és lemásolt eddig írt verseiből egy füzetre valót. Azután egy februári napon kopott vászontarisznyájába rakta verseit, kezébe fogott egy súlyos ólmozott botot — és megindult Pestnek. Debrecenből Pestre! Az éhezéstől és a betegségtől legyengülve, télvíz idején, a Tisza áradása miatt északra nagy kerülővel — gyalog! Három évvel később, amikor már országos hírű költőként ismét a Hegyalja vidékén ment keresztül, persze, hogy ez a gyaloglás jutott az eszébe: .......Hejh, jártam én erre m ár rossz időben is ... kopott ruhában, gyalog, egy pár húszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó.mert akkor, vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek ... Iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Éppen szemközt jött. Arcomon megfagytak a köny- nyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott. Egyheti kínos vándorlás után Pestre értem. Nem tudtam, kihez forduljak? Nem törődött velem senki a világon; kinek is akadt volna meg szeme egy szegény, rongyos kis vándorszínészen?... A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet, vagy halál.” Ki volt Magyarország „egyik legnagyobb embere”, ki volt a költő utolsó reménye? Nem valami állami hatalmasság, nem politikai tekintély, nem is dúsgazdag mágnás, hanem a magyar költészet Petőfi előtti történetének legnagyobb alakja — Vörösmarty Mihály. Eddig is támogatta ifjú versenytársát, most még többet tett érte: tekintélyét latba vetette mellette a Nemzeti Körben. (Folytatjuk). Utazzunk Budapestre! Félreértés ne essék, a föl- szólítást nem utazási irodáink valamelyike sugallta. Még csak a MÁV sem kért föl, hogy utazásra szólítsam föl megyénk lakosságát, mert a vonatok utasok nélkül száguldoznak fővárosunk felé és onnan ide. Szó sincs ilyenről. Azoknak kívánok szolgálatot tenni, akik bosszankodnak, hogy ez vagy amaz a köz- fogyasztási cikk házunk táján nem kapható. Szerda reggel óta ugyanis a Rádió jóvoltából ismét okosabbak lettünk. A kereskedelem közérdekű kérdéssel „megbombázott” illetékese ugyanis angyali nyugalommal válaszolta, hogy rosszul állunk műanyag mar- monkannákból. S ezért nem kapható mindig, mindenütt és a kívánt mennyiségben ez az áru, mert szűk a kapacitása annak a vállalatnak, amelyik a marmonkannát gyártja. Sőt! annyira szűk ez a kapacitás, hogy a T. Vásárlók ne is számítsanak javulásra, mert ebben a negyedévben csak a vegyipar és gyógyszeripar igényeinek kielégítésére lesz képes a vállalat. De viszont, aki elég friss és időben érkezik még Budapestre a Hungária áruházában, nem kell a vételáron felül, fele királvságát, vagy lelki üdvösségét föláldoznia, mert ott még kapható műanvag marmonkanna. — Könnvű a budapestieknek! — sóhajtottam , a föl- okosítást követően. 1 De azért utazzék csak Pestre, akit ez a „válasz” kielégít, mert hátha benyújthatja útiköltség- és napidíj-elszámolá- sát mondjuk annak példáulj aki csak ilyen válaszadásra képes. Egyébként, és nem is mellé-« késén jegyzem meg, hogy hetek óta figyelem a Rádió Jó reggelt című ' adásában a Van kérdése? Tegye fel! műsort. Örülök ennek a fórumnak; mert fennállása óta nem történt még meg, hogy valakinek! ne lett volna, legtöbbször messzemenően közérdekű kérdése. Az eddig hallott válaszok azonban nem minden esetben 'voltak olyanok, mint amilyeneket joggal várhatunk el a megkérdezett illetékesektől. Nem hinném, hogy túlbecsülöm ezt a mindennapos és máris nagy népszerűsége fórumot, ha azt mondom ; egye-. bek között ez is a demokratizmus iskolája. De beszélhet-e „mellé” ebben az iskolában a mindenkori felelő? Mondhat-e valamit úgy, hogv az alig több a nesze semminél? Meggyőződésem, hogy nemi Ezért? Egy kicsit ezért se utazzunk hát Budapestre, mert egyszer csak megértjük, hogy közös nevezőre jut végre ipar és kereskedelem, kereslet és kínálat. Közreműködésünkkel aztán majd csak bekövetkezik az is, hogy százezreket, milliókat érintő nyílt kérdésekre adott válaszokban nem lesz helye a köntörfalazó ügyeskedésnek, a felelősséggel való labdázásnak! — li — India Szekszárdra látogatott Páratlan és felejthetetlen élményben volt része szerdán este Szekszárdon, a művelődési központban több, mint félezer embernek, akik a színházteremben helyet foglaltak. A magyar—indiai kulturális egyezmény •keretében, országjáró útjuk során indiai művészek látogattak ide. Mint vezetőnőjük hangsúlyozta munkatársunknak, nem „művészegyüttes”, hanem tizenhat önálló művész. Céljuk, hogy az ősi indiai tánccal és zenével megismertessék a közönséget. A célt sikerült megvalósítaniuk. Az okosan szerkesztett (és rengeteg ügyetlen „bakival” elmondott) konferálás szerencsésen elvezette a teljesen más kultúrkörhöz tartozó közönséget, a több ezer éves jelkép- rendszeren alapuló tánc lényegének érzékeléséhez. A klasz- szikus indiai tánc vallásos gyökerű. Művészei — az itt fellépettek is — kis koruk óta tanulják a számtalan szigorú szabályt, melyek alkalmazása révén végül az egész test táncol, minden része külön- külön és együtt is. (Jellemzésül: csak a kéztartásnak harmincnyolc alapszabálya van.) A végeredmény: hang nélkül, mozdulatokkal és mimikával minden kifejezhető. Szerelem, harag, közöny, féltékenység éppúgy, bint gomolygó felhők közül előtűnő szivárvány, a fa sudár törzséről lecsüngő liánok tekergőzése, vagy egyetlen személy révén egy népes szórakozó társaság jelenléte. Az első műsorszám.. Sanjukta Panigrahi előadásában, odisszi tánc volt. A művésznőt, aki India legnagyobbjai közé tartozik, férje énekkel kisérte. Tánca közben el- ömlött a nézőtéren a meggyúj- toti tömjén illatozó füstje és ennek, valamint az egymásba olvadó, lágy finomságú, olykor vad átcsapnsokkal verőn ritmusúvá váló mozdulatok jóvoltából nem sok kellett ahhoz. hogy a közönség a híres orisszi barlangtemplomokba képzelje magát. A nagyon jól szerkesztett műsor ezután feloldásul zenével szolgált. A huszonkét fokú skálán alapuló indiai zene idegen nekünk, Halim Jaffar Khan szitár (mandolinra és citerára egyszerre emlékeztető,. nagyméretű huros hangszer) művész és a „táblán” (két dob komibnációja) szinte valószerűtlen hanghatásokat elért Lachim Mohanej-nek, mégis sikerült közel hoznia. Szünet után egy hosszú délindiai tánckompozíció., előadásával Krishnaveni Laksma- . nan bebizonyította, hogy még az előző tánckölteménynél is Iphet többet, tökéletesebbet nyújtani. Az egyáltalán nem mindig példásan viselkedő közönség döbbent ámulatán volt mérhető a hatás. Dermedt csend honolt a nézőtéren, több mint ötszáz ember moccanni sem mert, annyira lenyűgözött mindenkit, ami a színpadon egy törékenynek és ugyanakkor csontnélkülinek tűnő fiatal nő jóvoltából végbement. Voltak pillanatok, amikor bárki megérthette a sok karú indiai istenszobrokat, mert úgy tűntt hogy Krishnaveni Laks- manan-nak egyszerre legalább féltucat van. Az előadás befejeztével a közönség azzal a nem várt meglepetéssel szolgált, hogy nem tódult a ruhatárba, hanem helyén maradvaj állva tapsolta ki három ízben az indiai művészeket. Amit ugyancsak sosem láttunk még, jóval később az utcán ki- sebb-nagyobb csoportok tárgyalták a szerdai este felejthetetlen élményeinek részleteit. Mindenhogyan elismerés illeti az SZMT-t, mely az előadás jegyeit elosztotta és távolabbi üzemekből is hozott közönséget erre az alkalomra Szekszárdra. â ORDAS IVÁN ] Krishnaveni Laksmanan a„Bhasatanalyám” egyik részletében. című tánc
