Tolna Megyei Népújság, 1972. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-10 / 214. szám
JLâæâr Ervint Emlékmű Vannak, akik műveket hagynak maguk után, mások semmit, napok alatt mossa el em- / léküket az idő. Némelyek hiánya meg kimondhatatlan űrt okoz. Ez a legszörnyűbb, elmennek, s egy világot visznek magukkal. Ilyen volt ez- az öregember is, Valér bácsi. Mint egy középkorból ittragadt várúr, király, ezermester és udvari bolond egy személyben. Albérlő voltam nála. Megjelent és minden gond fejét lesunyva sompolygott odább. Albérlői tisztem megszerzése is micsoda egyszerű volt. Egy véletlen találkozás a körúton, az öreg előadta legújabb találmányát, az elektromos kilövő csatornát, amely ébresztőóra gyanánt szolgálna, s a megfelelő időben az ágyból szelíden az automatikusan testhőmérsékletű vízzel megtelt kádba lövi őt. Mentségére szolgáljon, hogy találmányainak megvalósítása soha eszébe sem jutott. Ezek után egy kérdés: Miért lógatod az orrod, fiam? Mondtam, éppen nincs lakásom. — Világos — mondta gondolkodás nélkül —, nálunk fogsz lakni. Piroska nénéd boldog lesz. Hogy boldog lett-e, nem Judom. Morgott. Ez azonban nem jelentett semmit. Egész életében morgott. És furcsamód mindenki szerette érte. Szép, tágas, különálló szobát adtak. — Van egy lószerszámom, ide akaszthatom a falra? — kérdeztem. — Tőlem egy lóistállót is ïdeakaszthatsz -— válaszolta, s rejtélyes mosollyal tette hozzá: — Ajánlatos korán hazajönni. Ezt akkor még nem értettem. Fölakasztottam a lószerszámot, mentem a dolgomra. Este néhány meglepetés ért. Az előszobában öreg paraszt feküdt a fogas alatt. Pipázott, a kalapját a szeméi« húzta. — A francnak mászkálnak annyit. Nem tudok aludni — méltatlankodott. Lábújjhegyen osontam a szobába. Égett a villany. A fotelban egy torzonborz, fülre- nőtt hajú fiatalember ült, lábát az asztalra rakta. — Szevasz — köszönt. Életemben nem láttam. — Nézd ezt a marhát —folytatta a régi ismerősök közvetlen modorában —, lószerszámot akasztott a falra. Valami frappáns válasz fogalmazásába kezdtem, de nem volt időm kimondani, mert az ágyra tévedt a tekintetem, Szendergő női fej a párnámon; A paplan dudoráról ítélve pagy darab nő lehet. — Ez ki? — kérdeztem * Jorzonborztól. — Röhögnöm kell — mondta, és tényleg röhögött —, a feleséged. Nem rossz. Ahhoz képest, hogy nőtlen vagyok. Közelebb léptem az ágyhoz és elhűlt bennem a vér. Nem egy nő, két nő feküdt az ágyamban. Két középtermei — állapítottam meg a dudorról, majd némi óvatossággal hozzágondoltam: esetleg három filigrán. A torzonborz felé fordultam, bennfentesnek látszott. — És a másik? Hátradőlt a széken, fogta a hasát és úgy röhögött. — Az is azt mondta, hogy a feleséged. Ez már kicsit mellbevágóit. Gyanú ébredt bennem. — Mégis, mit gondolsz, ki vagyok én? — kérdeztem tőle, s egy pillanatra elkapott az izgalom. Tényleg, ki vagyok én ? — Ne hülyéskedj! Hát a Benedek! Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Sok minden voltam már életemben, Benedek még soha. Némi fölénnyel mondtam: — Tévedsz, én az a marha vagyok, aki a lószerszámot a falra akasztotta. — Hát ebben a zűrzavarban! — mondta a torzonborz ne- heztelőn. Még ő volt megsértve. Gondoltam, kis hideg vizet engedek a fejemre. Kisurrantam az előszobába, lenyomtam a fürdőszoba kilincsét. — Hányszor mondjam, hogy foglalt — üvöltött valaki benn, s egyúttal egy kemény tárgyat hozzávágott az ajtóhoz. — A dörömbölő anyátokba! — mondta a fogas alatt a paraszt és a fal felé fordult. Sebaj, a konyhában is van vízcsap. De nemcsak vízcsap volt. Egy úr is. Az asztalnál ült kalapban, piros sálban, gomblyukában egy rózsa. Az asztalon nyolc borosüveg és két pohár. Felugrott, összecsapta a bokáját. — Benedek — mondta és meghajolt. Kicsit imbolyogva. — A maga feleségei alszanak az ágyamban — mondtam némi szemrehányással. — Azok — bólintott lemondóan. — De én ezt nem csinálom tovább. Elválok. Ezzel a pohárszékhez botorkált, elővette a harmadik poharat. Mindhármat teletöltöt- te, az egyiket felémcsúsztatta az asztalon. — Proszit! Egészségedre! Ez két pohárból fog inni. De nem, elüvöltötte magát: — Géza! Egy szutykos kéz nyúlt ki az asztal alól, Benedek belenyomta a poharat. — Ha még egyszer azt mered mondani, hogy Géza, szétverem a pofádat — mondta a szutykos kéz gazdája. Néhány gluggyanás és nyújtotta visz- sza az üres poharat. — Mondtam, hogy vöröset adjál! —Ez ki? — kérdeztem. — Valami Géza — legyintett Benedek. Az asztal dühödten megmozdult, kinyúlt egy láb, találomra belecsápolt a levegőbe. — Géza a jó nagynénikéd, nem én. Benedek felhúzta a szemöldökét, szigorúan benézett az asztal alá. — A fenébe is, nyughass már —, s kis szünet után undorral hozzátette: — Géza. Reménytelen ügynek látszott. Óvatosan kihátráltam, s neheztelés ébredt bennem. Hova hozott ez a vén uzsorás? ötszáz albérlő közé ötszázegyediknek? Hogy az öregek szobájába jussak, végig kellett mennem a folyosón. Nem keltettem különösebb feltűnést, mert a fürdőszobaajtót két elegáns úr verte. — Gyere már ki! Ennyi idő alatt egy víziló is kiázott volna — üvöltötte egyikük. A paraszt hosszasan káromkodott. Na majd adok én az öregnek! Méghogy Piroska néném boldog lesz! A szobában megdöbbentő látvány fogadott. Az asztalnál a B.-i FMSZ vezetői ultiztak, a K.-i református lelkész gibicelt nekik. A kihúzható rekamién négy ember feküdt, ezek közül kettőt ismertem, az egyik a B.-i tsz mezőgazdasági brigádvezetője, a másik egy részeges vincellér. A harmadik olvasott, a könyv eltakarta az arcát A negyedik egy szakállas — őt nem ismertem. A szekrénynek támaszkodva aludt Mór János, falunk tűzoltóparancsnoka, a sarokban Valér bácsi egy fiatalemberrel sakkozott. Barátságosan intett felém, büszkén körülmutatott: — A fiúk itt szoktak megszállni — mondta, — Ismersz mindenkit, nem? — Azt a szakállast, azt nem. Az öreg szemügyre vette a szakállast. — Érdekes — mondta —, azt én sem. Piroska! Piroska néni a szekrény mellett aludt egy matracon. Felemelte a fejét. — Mi van? — Ki az a szakállas? — A te ismerősöd. — Az enyém aztán nem. Az öregasszony hosszasan nézte az alvó szakállast. — Azt mondta, valami inspektor. Lovakat vesz. vagy ml. Hadd aludion szegénv. Ezt az éjszakát Benedekkel és Gézával töltöttem a konyhában. Éiféifelé megjelent egv pocakos kopasz férfi a íürdő- köpenvemben és háborgatott, hogy itt még fürödni sem hagviák az embert, majd szó nélkül megitta Géza borát. Géra az asztal alól bokán rúgta, de később összeharátknz- tunk. A pocakos papféle lehetett, mert csak egyházi énekeket tudott. Reggelfelé kiürült a ház. kicsit lehetett aludni. Bevallom, azon az éjszakán többször támadt az a gondolatom. hogy máshová megvek lakni. Aztán többé soha. Két évig. amíg meg nem nősültem. Valér bácsinál laktam. Később már könnyedén ki lehetett számítani, mikor lesznek erős napok, mikor gyengébbek, s eszerint jártam haza fekhelyet foglalni. Szén élet volt. Kirívó esetek voltak ugvnn, de ritkán. Egyszer a B.-i ME- DOSZ SC két középjátékosa a fürdőkádban aludt, mert máshol nem jutott nekik hely, nem sokkal később, az ugyancsak B.-l állatorvost véletlenül bezárták az éléskamrába. Megevett tizenkét befőttet és két szál kolbászt. Egy ízben pedig a vízvezeték-szerelőt vendégnek nézték, s három napig ott tartották. A rendőrség talált rá. miközben enyhén spicces állapotban Valér bácsival egy úl vízvezetékrendszer elméletét dolgozták ki. A vízvezetéket nem csinálta meg. Aztán az öreg meghalt. Akkoriban már nem laktam ott, a temetésére se tudtam elmenni, mert hazavitette magát B.-re, a falujába. Sokkal később látogattam meg Piroska nénit. Lefogyott, ázott, öreg kis verébként ült a szobában. Láttam rajta, a csengőt figyeli. — Senki se jön — mondta — istenem, senki. S a tavaszon lementem Valér bácsi sírjához. Zöld fű nőtte be a halmot, s fejét a sírdombon nyugtatva egy csavargó aludt Na öreg, ez neked az igazi koszorú, gondoltam, lám még a sírodon nőtt fű is hivogatól PAKOUTZ ISTVÁN VERSEI; EZERÖTSZ ÁZTIZEN N ÉQ Y A Szentföldre indult volna, de itthon is akadt dolga. Maga módján nekilátott kigazolni az országot. * Csorbult kasza véres gazban Nyársat nyúz a dögkeselyű Kiperég a búza szeme Hol maradnak az aratók * Székely Dósa, Bandagazdánk, Péter-Pál van: learatnánk. Bár nincs kaszánk, csak a nyele. Karunk sincsen, csak a helye. * Bitang nászra tömnek szalmazsákot a daltalan marokszedő lányok. * Égett-hús-virágok fekete szirmai pernyáznek a megdőlt rozsba. A kézből kiütött egyenes kaszákat * eszi az alvadt vér rozsda. * Égő émber-erdö-fáklya hétországnyi kormos lángja világít az éjszakába: merre visz az út Mohácsra. SZOMBAT hoppal átsurransz a diófa-árnyban Elpilledt Mernyén, kutyaforró déltájt: Bűzös benzingőzt pufogatsz a békés Jószagú csöndbe. Szinte rettegsz már, hogy a nyüzsgő Élet Mostohaként kitúr a remélt javakból; Nyelved lógatván föl-alá rohangálsz, Mint a heréit eb. Sértve bár, megállsz, ha megállni késztet Méltóságteljes tehenek vonulása, S káromkodsz, ha zöld palacsinta fröccsen Űri kocsidra. Örvényként húz-vonz a pokolba-vesztő L’art pour V art-hajtás. Soha nem marasztal Árnyas lomb, hús víz, sem a füttybe libbent Bongyori felleg. Hajszolódik a szem, a betölthetetlen, Hajszolódik a szív, soha nem szűnik éhe: Suttyomban vész el az elérhető is Lepke-nyaradban; Mert csak átsurransz a diófa-árnyban Elpilledt Mernyén, kutyaforró déltájt; Bűzös benzingőzt pufogatsz a békés Jószagú csöndbe. Ki« utca a jugoszláviai Karlócán. (Érdi Judit rajzai