Tolna Megyei Népújság, 1972. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-08 / 212. szám
Vietnami hétköznapok Ho „apó“ és Buddha in. A bombák nem kímélik a pagodákat sem. Nam Dinh-ben az egyik építészetileg is remekműnek számító buddhista pagodából csak törmelék és két fafaragvány maradt. Uti- társam, Máté György, a Nép- szabadság főmunkatársa elkérte a két kopott aranyozású töredéket — emlékül. Hanoiban viszont, különösen a belső területeken több, az európai ember számára ritka szépségű pagoda áll épségben. Az „egylábú” pagoda, amely a város egyik szimbóluma is, vagy a kis tó közepén az öreg fák árnyékában megbúvó pagoda. Legtöbbjük a buddhizmus virágzó időszakában, a XI. században épült. Maga a vallás, amelynek Vietnamban is több változata él, több ezer éves. A pagodák már a korábbi háborúk során is sokat szenvedtek a pusztítástól, köztük az „egylábút” is egyszer már teljesen lerombolták, eredeti formájában újra fel kellett építeni. A franciák a buddhizmus ■ ellensúlyozására, meg a gyarmatosítás előőrseként, majd pedig ideológiai „megtámoga- tása” céljából a katolikus vallást próbálták meghonosítani. Ha kellett, erőszakkal, máskor katedrálisok építésével. Vidéken járva, egészen eldugott kis községekben is látni hatalmas, a párizsi Notre Dame mintájára épült templomokat — mindmáig a falvak egyedüli kőépítményeit. A katolikus vallás mégsem terjedt el — a lakosságnak csak elenyésző része vált katolikussá. Magunktól nem is találtuk volna meg Hanoiban azt a pagodát, ahol egy bonccal is beszélhettünk. Bérházak közé ékelve futnak körbe Q7. ,udyá.r körül a pagoda folyosói, szentélyei. „Kőasszony” pagodának hívják, mert valamikor egy kőszobrocskát találtak a helyén, s itt építették fel a pagodát. A kis szobrocska ma is látható a fal egyik beugrójában.' A szentélyben éppen szertartás folyt. Asszonyok, többségükben fekete fogú öregek, térdeltek és ültek bent — s gyerekek is. A félhomályban ragyogtak a megvilágított, embernagyságúnál nagyobb aranyozott Buddha-szobrok. Állítólag az egyik magyarra lefordíthatatlan nevű gyümölcs magjából készítik a szobrokat, majd aranybevonattal látják el őket. A pagodában egy i számunkra ismeretlen illatosító füstje terjengett. Az épület amolyan „kerengő” részében, gőzölgő tea mellett fogadott bennünket a pagoda bonca. Simára borotvált fejű, pergamensárga arcú, meghatározhatatlan életkorú férfi, zárt, sötétbarna ruhában. Figyelmesen vizsgálta az arcunkat, a kérdéseink nem lepték meg, időnként finoman, némileg leplezve, elmosolyodott. Felnéztem a feje fölé: Ho Si Minh bekeretezett arcképét láttam a falon, mellette egy fényképen ugyancsak „Ho apó” volt látható, több buddhista bonc társaságában. Kortyoltuk az_ erős teát és beszélgettünk, amikor megszólaltak a szirénák. A bonc még sem rezdült — mi lopva körülpillantottunk, vajon van-e itt óvóhely. Csak a régi kő- _ párkányt láttuk, a folyosó bambusz falát és kerti virágokat. „Most ments meg minket HARKÁNYBAN ÉPÜLŐ TÁRSASÜDÜLŐBEN lakrészek előjegyezhetek a pécsi 2. sz. ügyvédi Munkaközösségnél. Pécs, Kossuth u, 22. Kérjen díjtalan tájékoztatói! A béke szigete, az „egylábú” pagoda Hanoiban. Buddha” — gondoltam. A bonc úgy tett, mintha nem is látná az idegességünket. Nincs mentség,. folytatni kell a beszélgetést. — Van utánpótlása a hívőknek a fiatalok között? — Kevés, nagyon kevés — mondta a bonc. — Az emberek már nem nagyon járnak a pagodába. — A háború pusztítása sem élesztette fel a vallási vigasz- keresést?,. • , — Csak az idősebbekben. — És ők? — a folyosó, mellett leselkedő gyerekekre mutattunk. — Ök csak kíváncsiskodnak — mondta és elmosolyodott. — Mivel magyarázható az állam és a buddhisták jó kapcsolata Vietnamban? ' — Valamennyien közel vagyunk a néphez. A buddhista egyház a franciák ellen a nép mellé állt, s ugyanezt teszi most is, amikor új elenség támadt országunkra. — Ném fél, hogy bombatámadás éri a pagodát? — Eddig elkerülték a bombák, de ha meg kell halni, itt fogok, meghalni. Fogatlan öregasszony ment el mellettünk, kezét összetette és meghajolt — így üdvözölt minket. Aztán gyújtogatni kezdte a füstölőket. Búcsúznunk kellett. Marafkó László (Következik: A „két jó”.) Fülöp János: FÜLEMÜLE 23. Rettenetes, jajgató állatüvöltés. Bele kell rázkódni. Az öreg megint kifele rohan, akkor éri a házat a következő lökés, hogy, belenyögnek a falak, s a tornác előtt összeroskad az óriási tüzelőmáglya. Az öreg elesik a tór- nácon, kiabálása bugyboréko- lásba fúl. Ahogy utánavetem magam, az ágyékomat úgy éri a jéghideg víz, mintha bárd- dal metszenének belé. Alig érem el Bibóköt, tépi magát a kezemből: — Az állatok! Harsog körülöttünk minden, én ezt nem képzelhettem, hogy ilyen zaj lehet, süvítés, szisze- gés, igen, az állatok is, rémü- letes hangokat adnak, az istálló valamivel lejjebb van, ott már torkig érhet, de nem lehet odamenni; rohan a víz mindenfelé, már derékon felül ér nekem is, most ébred az életösztönöm : — A padlásra! Hallja? A padlásra! A kamrában, ahogy nyitom az ajtót, a vízzel együtt ismét, elesek, minden csuromvizes raitam, de el tudom kapni a fakorlátot, s végre kivergődök, Bibok bácsival együtt. Fel- kecmergünk, lihegve roskadok le a kukoricára, érzem por- és egérszagát. Künnről mindent, a víz sü- 1 bsmbölését is túijajgaf- a j iszolboz láncolt állatok, ; .r:,a emberi fájdalom^ és félelemkórus. Mellettem csapzott szürke fejét öklei közt gyúrva zokog az öregember. Mielőtt elírtózhatnék önmagunktól akik talár; megmenthettük volna a jószágot, olyan ütést kap a ház, hogy meginog •bele, oldalt, a tetőnél, egy reccsenő gerenda mellett törik a cserép, s megjelennek előttem a jégtáblák a folyamban, ahogy egymásra torlódtak, igen, ezek most jönnek, úsznak az árral, mint a torpedók, vágódnak abba, ami előttük áll. — A jég! — ordítom az öreg fülébe. Kábán emeli a fejét, ekkor megint kapunk egyet, ismét ropogva hullanak le a cserepek, a résen besüvít az árvíz hangja, mint a szélvihar, s csikorgó hangok hallatszanak. — A kéményhez! — rántom föl a vénembert... Odavonszolódunk. Ha a ház nem is, tán ez kitart. Tudatára ébredek annak, hogy nagyon fázom. — Nem tudunk tüzet csinálni? — Tűz kellene, hogy megszárítkozzunk, jelnek se rossz. Lám, fog már az agyam. Az öreg szeme most kezd tisztulni, furcsák könnyben ázott pillái. A gyufám elázott, nyilván az övé is. Honnan lehetne szerezni? Jubilál Ságvári Endre és Kodály Zoltán hajdani iskolája Centenáriumára készül Európa legrégibb tanárképző intézménye: 18,72. október 7-én nyitotta meg kapuját Trefort Ágost kultuszminiszter rendeleté nyomán a kontinens első olyan gimnáziuma, amely egyúttal az egyetemet végző tanárjelöltek számára is biztosította a szükséges iskolai gyakorlatot. Ez az iskola volt hazánkban az első olyan oktatási intézmény, melyet a középiskolai tanárok felkészítésének érdekében hívtak életre: 1972. októberében már mint úgynevezett gyakorlóiskola kezdte meg működését. A kimondottan a tanárképzés ügyét, céljait szolgáló patinás hírű intézmény a Józsefvárosi Trefort utcában — jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem Ságvári Endre Gyakorló Iskolájaként — az elmúlt évszázad során diákok tízezreit, tanárjelöltek ezreit bocsátotta ki padjaiból. Itt működött tanárjelöltként Kodály Zoltán, s nyolc esztendőn át az iskola diákja volt Ságvári Endre, aki 1931-ben kitüntetéssel érettségizett. Az iskola falai között sajátította el a tanítás alapjait többek között Bóka László, Rényi Alfréd, Szekfü Gyula. A rangos intézmény jelenlegi tanári karában számos Kossuth-díjas pedagógus, kandidátus és magas kitüntetéssel elismert nevelő dolgozik. A jubileum küszöbén megalakult az iskola centenáriumi bizottsága. Az október 7. és 10. között tartandó megemlékezés-sorozat kiemelkedő eseménye lesz az iskola egyik megalapítója — Kármán Mór — emléktáblájának leleplezése. Az iskola centenáriumi bizottsága kéri az intézmény hajdani tanárait, tanárjelöltjeit, hogy a birtokukban lévő emléktárgyakat, dokumentumokat — elsősorban osztálytablókat — szíveskedjenek kölcsönadni. Az Egyetemi Színpadon tartandó műsoros ünnepélyekre jegyek igényelhetők az iskola igazgatói irodájában. Az igazgatóság egyben kéri régi tanítványait, hogy a tervezett osztálytalálkozók időpontját és a teremigényüket szeptember 30-ig jelentsék be. (MTI). December 3—16: nemzetközi téli egyetem Harkányban Európai hírű fürdőhelyünkön Harkányban, negyedik alkalommal rendezi meg nemzetközi féli egyetemét a TIT. A találkozóra december 3. és Ifi. között kerül sor. Hazánkban ez az egyetlen téli egyeltem, s célja, hogy azok az érdekfödök is bekapcsolódhassanak a TIT ilyen jellegű ismeretterjesztő programjába, akik a nyári egyetemekre valamiLepillantok a padlásfeljárón: jó fele-magasságig áll benn a víz, felszínén mindenféle kamraszemét, hagyma, krumpli, üvegek, ide-odá utazik, itt már nem lehet lemenni, csak' úszni lehetne. — Lemék — mondja az öreg, de megtorpan ' a látványtól. Mégis lehajol, kihalászik valamit. — Mi az, petróleum? — Pájinka. Állunk egymás mellett, s most ébredünk rá, mi is történt köztünk. Hogy kije-rriije vagyunk egymásnak. De ez már nem számít. — No, igyon — mondom neki. Az övé, meg idősebb is. Iszik, aztán átadja a palackot. Meghúzom, tetőtől talpig megráz, de jó tüzes, égeti a torkomat, meg a gyomromat. — Le kéne vetni a göncöt — mondom. — Híjába, minden elázott — feleli. — Nem. En sok mindent fel- hordtam. Gyorsan sötétedik. Mialatt ide-oda botorkálunk a padláson, egész testemben ráz a hideg. Találunk ruhaneműt, öltözködünk. Ahogy meglátom szíjjas, vén testét, elfordulok. Még nem is végzünk, megérkezik az újabb árhullám, s vele a jégtáblák, kettő egymás után, a cserepek ismét ropognak, az egyik gerenda ívben meghajlik, s olyan csattanással törik el, mintha ágyú szólna. Elvetem magam a kéménynél, az öreg a sarokban köt ki — de még bírja a ház. Meddig? — Valamit kéne csinálni! — kiabálom. Fekszik az oromfalnál, de nem válaszol, nem mozdul. lyén ok miatt nem tudtak eljutni. S erre a legideálisabb hely a mediterrán éghajlatú Tankesalja, ahol rövid és enyhe a tél. Á kéthetes program keretében a hazai és a külföldi vendégek megismerkednek Báránya szép tájaival és nevezetes városaival, történelmi emlékeivel és kulturális értékeivel, s az itt élő nemzetiségek művészetével. Odarohanok. A feje fél réti ty- tyenve, de lélegzik. — Mi baja? Nem tud szólni, a kezét alig tudja emelni, nincs ereje. Megüthette magát, tán csontja is törött. Ahogy próbálom felölelni, töredezetten jajgat, s egy kis vér jön ki a szája szé- lén. Állok egy percig tehetetlenül. Aztán meglátom a kettétörött gerendát. S ugrok az ötletem után. Le kell szórni a tetőről a cserepet, kitörni a léceket, a gerendákat kitaszítani. Ha sikerül, olyan lesz, mint a hidak lábánál a sarkantyú, félretereli a nagyja jégtáblákat. De az öreg .., nyöszörögni tud csupán. Pálinkát adok neki. Nem árthat. Szesz, még fertőtlenít is. Töltök a szájába, kínlódva nyeli. Én is erősítem magam egy korttyal, mielőtt nekivágok a melónak. A cserepek összefagyva, kettő se pottyan le, vérzik a kezem. Mindegy, csinálni kell. A léceket már lábbal töröm. Testtel. A gerenda: derékvastagságú. Megemelni is alig bírom. Pedig ezt oda kell húzni, kitaszítani, valahogy a kémény-' hez erősíteni! Szaggatom a ruhaszárító köteleket. Margit! Vájjon kijutottak-e idejében? Visszaterelem a figyelmem a dolgomra. Olyan nehéz a súly, centiméterenként rángatom előbbre a gerendát. Mikor föl kellene emelni, vége az erőmnek. (Folytatjuk.)
