Tolna Megyei Népújság, 1972. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-17 / 220. szám
i i k [ ! ? Bihari Klára r Elvihetnél Az asszony morcosán jártkelt a szobában. Időnként Anikóra nézett, aki aprólékos gonddal készülődött a bárrnas- tükör előtt. A tizennyolc éves lány lassan, egy előírt szertartásrend ünnepélyes komolyságával huzpgatta a keféi vállig érő haján. Elmerülten nézegette magát, hol szemközt, hol profilban. A függöny mögött, a délután tompa szürkeségében hó- pelyhek hullottak. Mintha oda- kinn, felmérhetetlen magasságból, egy másik függöny zuhanna alá folytonosan, a minta örök egyhangúságával, egy sötétedő háttér előtt. Ez a mozgás még üresebbnek mutatta az utcát, a kis házak távolba törpüdő sorával, s az ablakok fekete négyszögével. A két bevetett, letakart ágy tetején kis kötött ruha feküdt, széttárt ujjakkal, egyetlen ránc nélkül, kék-piros csík. jaá derűjével. Alatta, a keskeny, tarka futószőnyegen lakkszandál fénylett, szétál- ló orral, az indulás pillanatára várva. Az asszony a lányát nézte rövid nylonkombinéjában, a szép lábszárakon feszülő harisnyában. Tekintete azután feljebb ugrott és a kefével együtt le-fel járt a hosszú, selymesen fénylő hajon. — Vigyél el... — szakadt ki belőle morcosán, mégis alázattal. Lánya mögött, állt, gömbölyűén, takaros tisztaságban, a konyhaajtó előtt, mégis nagy távolságban és mélységben, valahol a nőiesség létrájának alsó fokán. Onnan nézett fel a magasba, Anikóra. Húsos karján, testén feszült a ruha, kezét évtizedek nehéz munkája vaskossá tette. — Vigyél el... — ismételte meg nagyabban. A lány keze nem állt meg, folytatta a szálanként elrendezett haj kefélését. A feje sem moccant. Gyönyörködve nézte magát a tükörben. — De anyuka... már elmagyaráztam. miért nem lehetséges. Mit szólnának hozzá a többiek? Ezt igazán beláthatná — fedett kis szünet után, hangjában a türelmes ismétlés nyomatékával, mintha gyerekhez beszélne. — Ne mondd azt nekem, hogy egyik lánynak se lesz ott az anyja! Nem hiszem el. — Pedig elhiheti. Mi keresnivalója lenne egy anyának a gyári KISZ-klubban ? Senki sem tűri el, hogy kísér- gessék, mint valami kisiskolást Egyik lány se vállalná ezt a szégyent. Meg azután ez elrontaná a hangulatot. Elképzelni is rossz, mit szólna hozzá a társaság. — De később, éjfél felé.. a bál után.., mégiscsak kell valaki, akivel haza .. — mormolta az asszony. Rövid ujjaival az asztalterítőn babrált szemét lesütötte. — Anyuka.. : Tudja jól, hogy együtt indulunk el. Hazakísérjük egymást — felelte a lány, az előbbi türelmes hangon, de most már lassabban és tagoltabban, ahogyan a nehéz feifogásúakkal szokás valamit megértetni. Közelebb hajolt a tükörhöz. Meg- n ed vési tett ujjhegyét végighúzta szemöldökén, és a szem- pillái ívén. — Ha Andrishoz eljut. a hír, hogy egyedül jársz szórakozni, még visszaküldi a jegygyűrűt! Már csak azért is hasznos lenne, ha veled mennék... — Jaj anyukám... hiszen ezt is letárgyaltuk már... Andris nagyon jól tudja, hogy én eljárok a KlSZ-mulatsá- gokra. Mindig megírom neki, kik voltak ott, melyik fiú kért fel, Udvarlóm nincs, de a szórakozásról nem mondok le. Ebben még a bevonulása előtt megállapodtunk. Ez csak érthető, nem? Egyedül is tudok vigyázni magamra. Jód néznék ki, ha nekem ehhez segítség kellene! — Mi lesz ott ma este? — kérdezte az asszony. Közönyt tettető hangja, ahogy felfutott a kérdőjel magasságáig, áruién megrezzent. r— Egy kis műsor, semmi más. Szavalat, ének meg tréfás versek, jelenetek. Azután jön a vacsora, utána zene és tánc. — Zene, tánc... — ismételte az asszony sóváran. — Meg előadás ... — Ha majd színészek jönnek a városba és jó darabot játszanak, elviszlek — szólt hátra válla fölött vigasztalón a lány. — Mikor lesz az! — Talán a tavasszal. De októberben biztosan. — Sokat lehet nevetni majd a mai műsoron... — Az asz- szony hangja inkább tűnődő volt, nem kérdő, mint aki képzeletben ott ül a klubban, szemközt a dobogóval, szórakozásra szomjasan és megpróbálja lejátszani a vidám szavalatokat, tréfás jelenetekéit. — Neked nem hiányzik Andris? — kérdezte hirtelen. A lány megfordult. Könnyedén. mégis ünnepélyesen. Váltóval, fejével magasra tartotta szépségét, mint valami drága, törékeny urnát. — Ha jóba lettünk volna a bevonulás előtt, úgy egészén, akkor nagyon hiányozna. De így... kibírom, hogv nincs Rt — válaszolt tárgyilagosan A mosoly ereje, ami a pórusaiból, hajszálai közül tört elő, nem csökkent. Vigyázva emelte fel az ágyról az élénk színű kötött ruhát, akár valami műtárgyat. Kétoldalt óvatosan a markába szedte, ahogyan a harisnya szárát szokás, és belebújt. Anyja a meg- sfeokorttság mozdulatával lehúzta, s a szeretet gondosságával igazgatta simára hátán, derekán, csípőjén. Szakavatott babrálással simogatta el a láthatatlan kis ráncokat. — Hát igazán nem lettél az övé? — kérdezte, míg Anikó feje benne volt a ruhában. Megint lesütötte a szemét. Nem a szégyenkezés késztette erre. hanem valami önmagát illető zavar. — Már sokszor megmondtam anyukának, hogy nem. Pedig ő nagyon akarta. Nem mondom, ha itthon marad ... nem várók az esküvőig. De így? Ne nevessen rajtam, ha ott messze beleszeret egy másik lányba. Pesti laktanyában van, ha jól viselkedik kimenőt kap, ismerkedni meg könnyű, ezt tudjuk. Én se akartam annyira lekötni magamat. Mert akkor, ha már minden megtörtént, a fiú az úr. Ezt ismerjük jól. Az is lehet, hogy én csapódok közben máshoz. Akkor mtg minek követelőzzön, rajtam az első. Anikó odament az ágyhoz, harisnyás lábát beledugta a lakkszandálba. Derekára kapcsolta az aranylánc övét és visszatért a tükör elé. Az iménti ünnepélyes, óvatos forgással nézte meg magát elöl, hátul, oldalt, azután megint kezébe fogta a kefét, hogy a selyemsima haj félresodródott szálait elrendezze. Az asszony figyelmesen követte minden mozdulatát. A zavar nem tűnt él a szeméből. A keféről azután valahová a távolba siklott a tekintete. *— Milyen marha is voltam én T— mondta tele önváddal és keserű haraggal. Hat éve halott, részeges ura jutott az eszébe. Meg az egész élete. — Még nem vagyok egészen öreg. Karácsony utón leszek negyvenhárom, — mondta hangosan. De azt is tudta, hiába van még néhány éve, époen úgy leláncol ia a tehetetlenség, mint eddig. — Persze, hogy nefn nagyon öreg még, anyuka — hagyta rá a lány, mint egy makacs gyerekre a pillanatnyi hóbortját. Hangja puha volt.és sajnálkozó: — Az an- Co is szén, meg sima és a hajában alig van ősz szál. Nem is tudom, máért nem szórakozik, jön-megy egy kicsit. — Szórakozni... Hogy? Kivel? — Az asszony legyintett. A szomszédokra gondolt, akikhez olykor átszaladt. Ilyenkor a gondokról -bajoktól esett szó, a háztartásról, meg a gyerekekről és unokákról Vagy utcabeli pletykákat, meg recepteket cseréltek. De ez sem az egyhangúságot, sem a szomjúságot nem szüntette meg. Nem volt olyan szál, amin elindulhatott volna. Hogv a társaság, a társas egvüttlét mit jelent, azóta sejtette csak. amióta Anikó nagylány lett. Olykor elképzelte. mit szólnának a szomszédok, ha ő nőket, férfiakat, vagy 'éppen egyetlen férfit látna vendégül. Hogy leselkednének. szimatolnának körülötte, hogy néznének rá. Ebbe beleborzongott. Érezte, hogy ezt éppen olyan nehezen viselné el, mint most azt, hogy semmi sem történik vele. — Én csak üljek itthon, és kössek reggeltől estig babaholmit a szövetkezetnek, akár egy gép. Hogy milyen bolond is voltam én világéletemben — szakadt ki belőle. A két panasz nem illett össze. De őszerinte szorosan egybekapcsolódott, mert a jelen a múltból következett, szigorúan és kérlelhetetlenül. Abból, hogy szülei huszonegy éves korában hozzáadták az első kérőhöz, mert attól féltek, hogy a nyakukra vénül. És hogy soha nem volt boldog — de ez is csak mostanában vált ijesztő bizonyossággá, Nem egyszerre, hanem egy belső, folytonos, de nesztelen mozgás következtében. Mintha valami redőny húzódott volna egyre magasabbra. hogy fokozatosan felfedje azt a képet, a tényeknek és mulasztósoknak azt a kemény vonalú ábráját, amit eddig, mintha vak lett volna, nem vett észre. A lány csak félfüllel hallgatott oda, most az aranyos övét kapcsolta szorosabbra és a karcsúságában gyönyörködött. Az izgalom, a szép ruha, öröme, s az a boldog feszültség és várakozás, amiben élt, mint fényes, rés nélküli védőpáncél dobta vissza a panaszt, amit teljes mélységében meg sem értett. Könnyedén és a más világban élő felnőtt v'gaszta- ló kedvességével simogatta meg anyja karját: — Ugyan anyuka, miket beszél ... Az asszonyban a bizalmas érintésre új, szégyenlős reménység gyulladt. — Mégis ha elvinnél .. Talán lesz ott más anya is.. : Elbeszélgethetnénk... Meg az előadás... A lány már felhúzta kis csizmáit, a lakkszandált egy nylonzsákba tette és belebújt szőrmés kabátjába. A tükör előtt gombolta be, onnan szólt vissza: — Lássa be anyuka, ez lehetetlen. Nem tehetem magam nevetségessé. Az asszony megértette, hogy ha ellenkező értelemben is, de a lánya éppen annyira fél a megszólástól, mint ő. — No jól van, nem szekí- rozlak tovább — mondta más hangon, sainte vidáman, legyűrve előbbi érzékenységét. — Menjél csak, szórakozz és akkor gyere haza, amikor akarsz. Egy szót se szólok, ha soká elmaradsz. Eligazította a szőrmegallért, s a kabát vállát-hátát végigseperte a tenyerével. A lány volt az egyetlen, aki ebben az órában elment az ablak előtt. Az asszony a a függöny mögül nézte, amint a jobban világított belváros felé sietett. Szinte repült, mintha annak a bátorságnak a motorja vinné, amit az anyja egyre inkább becsült és irigyelt benne. Azután az utca megint üres és mozdulatlan lett. Egyik-másik ablak mögött, sárga, homályos fényt vetve a hóra, felgyulladt egy huszonötös vagy negyvenes villanykörte. Ettől nz utca még sötétebbé és üresebbé vált. ERDÉLY JÓZSEF: KENYÉR ÉS VERS Ha jó a kenyér, annak is jó, ki nem látott búzaszemet, pipacsot és búzavirágot, de fogyasztani jót szeret, jó tésztából, amit mindegy hogy ember vagy acélkar dagaszt, gyékény, szalmakosárba mint rég. vagy kenyértepsibe szakaszt, csak jó legyen. Olyan a vers is: szép, jó, igaz, avagy nem az, — bárminek jó, kenyérnek nem jó, magasra magzik bár a gaz., . TOLDALAGI PÁL: MOST ÜNNEPELJETEK Emeljétek fel karotok a nap felé is köszöntsétek, öregek és fiatalok; az életet, a dicsőséget ünnepeljétek, énekek torkotokból úay törjenek fel. ahogy források, gejzírek szöknek magasba; a jelekkel, amiket sokszor látni még vésztjóslóan és vezeklésre intve, most ne törődjetek; egy isten a szívét kitépte és nektek dobta úgy oda. hogy bárha mindig jön az éjjel. másnap mindig tovább tüzel, nem veszíti az erejét el. BALIPAP FERENC: SZÜLŐFALUNK (GYULAJNAK) Egy falu a szobánk — lakunk egy világot. Az idő mérlegén inognak az utcák. — — A fák a föld csillagtekintetű álmait alusszák. Házak homlokán fehér ruhában harangszó lépeget. Orgona-csönd tábortüzei hajlonganak. — — Minden kézben ott szorong egy ölelhető mozdulat.—-----Ő sök fogják föléje az építhető eget. Ötkarikás szemek S zokatlan kívánsággal kezdem. Szíveskedjenek letenni az újságot. Hohó, nem ebben a pillanatban, és ne oly készségesen, előbb hadd mondjam el, hogy miért. Voltaképpen csak azt kérem, hogy rövid időre szakítsák meg az olvasást, mindössze addig, amíg odafáradnak a tükörhöz és megnézik az arcukat. Utána lehet folytatni. Tehát most jöhet a tükör, azalatt várok a mondó- kámmal. Köszönöm. Nos, mit láttak a tükörben? Remélem azt, hogy ábrá- zatuk lényegesen kipi- hentebb, mint mondjuk egy héttel ezelőtt. Ez nem véletlen, ha többet alszik az ember, akkor reggelre kelve nem ötkarikás a szeme. Emlékeznek még, hogy az olimpia alatt mennyit panaszkodtunk egymásnak a saiát fáradtságunkra? Különösen a vége felé mondogattuk fáradhatatlanul, hogy ezt már 'tényleg nem lehet kibírni, valóságos olimpiamérgezést kap oz ember, képtelen megemészteni azt a rengeteg közvetítést, ráadásul még bosszankodnia is kell, amiért oly nehezen születnek a magyar aranyérmek és oly könnyen a közvetítő riporterek mellészólásai. Találkoztam akkoriban emberekkel, akiket például az ökölvívódöntők után nem is annyira a várt aranyérmek elmaradása idegesített, hanem a riporter, amikor az csúszott ki a száján, hogy az első helyezett most fellép a „lobogóra"; természetesen dobogót akart mondani. Vagy itt volt a focidöntő, amelyen a'fnie- ink nem éppen aranycsapathoz hasonlító játékot produkáltak, másnap mégis sokan a riportert szidták, mert az egy ízben valami olyasmit mondott, hogy Vépi „elvégezte" a labdát, holott a válogatott hátvéd ezt a szabadrúgással művelte. Bizony így van ez, a tévénéző lehet fáradt, a tévériporter soha, minthogy a tévénéző fizet a tévénézésért, a tévériporternek viszont fizetnek a riporterke- désért. Ezt a nagy igazságot az olimpia utolso lapjának reggelén hallottam egy ismerősömtől, aki miután meglette fenti nyilatkozatát, nyomban egészséges álomba merült állva az autóbuszon, szerencsére a kapaszkodó! nem engedte el, így továbbra is talpon tudott maradni. De reggei panasztól v->!t hanga' a puha családi fészek is. A férj panaszkodott, hogy ezek a tévések teljesen megőrültek, az éjjel is egy óra utánig adták az olimpiát, a feleség is elégedetlen volt és azt a visszatérő kérdést tette fel, miszerint házastársa miért nem a televíziót vette el, mármint feleségül. És hogy bár csak már vége volna ennek az olimpiának, mire a férj bólogatott, hogy bizony, ideje lenne, mert nagyon fáradt. A helyzet azóta változott, mert végre befejeződött az olimpia, mégis úgy látom, hogy az élet nem mindenütt zökkent vissza a rendes kerékvágásba. Vannak elcsigázott emberek, akik azt állítják, hogy a kivételes megpróbáltatások után most a pihenés és az erőgyűjtés időszaka jött el. Mások annyira a megszokás rabjaivá váltak, hogy táskarádiójukat változatlanul beviszik a munkahelyükre és délelőtt tíz órakor gépiesen bekapcsolják a Petőfit, várják az olimpiai stúdió jelentkezését, amelyre pedig legalább négy esztendőt kell várniuk. Mi lesz velünk addig, mire fogunk panaszkodni két olimpia között? Népünk találékonyságát ismerve majd csak eszünkbe jut valami. ÁRKUS JÓZSEF
