Tolna Megyei Népújság, 1972. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-01 / 179. szám
Miről írt a évvel ezelőtt? ■ ntM.tm. m «I» Uv »mim «»MH Mi »itoSmi« « Űj rovatot indítunk. Visszalapozunk tizenöt évet a történelemben, hogy jobban láthassuk a múltat, a megtett utat, hogy jobban értékelhessük a mát, hogy erőt merítsünk a jövő feladatainak megvalósításához. Vissza a taplóhoz és a kovához ? 1957-ben megszűnt a begyűjtés. Az ország kenyerét adógabonából és a feleslegek szabad értékesítéséből kellett biztosítani. Nem volt könnyű feladat. Erről tanúskodik a Tolna megyei Népújság 1957. augusztus 1-i száma is, amelynek első oldalán: „Közel 4200 tonna búzát vásároltak már fel az állam részére Tolnában” címmel tudósítás jelent meg. Ebben olvasható többek között a következő: „Eddig 24 termelő- szövetkezettel, összesen 5134 mázsa felesleg gabona megvásárlására kötöttek előzetes megállapodást, s ennek nagy részét, mintegy 5000 mázsát a magtárakba is szállították. A múlt héten újabb Kzdz, összesen most már 160 egyéni dolgozó paraszttal is kötöttek hasonló megállapodást, közel 1000 mázsa gabona megvásárlására ...” Nem ment simán a dolog. A cikkíró füstölög is: A földművesszövetkezetek felvásárló tevékenysége enyhén szólva döcög. „... arra hivatkoztak (mármint a MÉSZÖV. A szerk.), hogy az adógabona átvétele zavartalan a földművesszövetkezeti magtárakban is. Az állami begyűjtés eltörlése után azonban az állam számára csupán az adógabona átvétele nem oldja meg az állam szervezett kenyérellátását. Nem véletlen, hogy az illetékes minisztériumok és a kormány is nagy gondot fordít rá és még felárral is megjutalmazza azokat a termelőszövetkezeteket, előleget biztosít azoknak az egyéni gazdáknak is, akik gabonafeleslegeiket az államnak adják el.. De nemcsak ez nehezítette az ország kenyérellátását. Ennek a számnak az első oldalán olvasható: „Tetőzik az árhullám a Dunán" című tudósítás is. A harmadik oldalon pedig: Decemberben is csépelnek? — címmel közöl villám- interjút a lap. Az újságíró kérdéseire Kalmár József, a szekszárdi városi tanács akkori elnöke válaszol: „Ténylegesen áll a cséplés a szérűkön — nyilatkozza Kalmár József — A város határában nyolc cséplőgép van, abból négy állandóan áll. S közöttük van olyan is, amely nyolc nap óta „dolgozik”, de összesen csak egynapi teljesítményt ért el. A városban mintegy 10 mázsás a búza holdankénti átlagtermése. Kiszámítottuk, ha mind a nyolc gép, amely itt van nálunk, rendesen dolgozna, akkor is szeptember közepéig tartana a cséplés, s mindegyiknek 47 vagon búzát kellene elcsépelnie. De ilyen körülmények között a kilátásaink olyanok hogy még decemberben is csépelünk ... A Remete téri cséplőgép például — még a cséplőgép dolgozóinak véleménye szerint is — mintegy 30 százalékos szemveszteséggel dolgozik. A városi tanács elrendelte a cséplőgép azonnali leállítását. Kedd reggel óta áll a gép. Kértük, jöjjön ki a főgépész Várdombról. Kijött és a dolgozó parasztoknak olyan ígéretet tett, hogy „majd rajzolnak cséplőgépet". Mindezt tetézte, hogy a termelőszövetkezetek anyagi helyzete sem volt valami rózsás. Ez kiderül már az első oldalon megjelent tudósítás címéből is: „A tsz-tartozások rendezése alapján 13 forinttal nő a munkaegység értéke a kis- tormási Dózsa tsz-ben.” A tudósításból megtudjuk: „Az elmúlt napokban jelent meg a földművelésügyi és a pénzügy- miniszter rendelete, amely felfüggeszti a termelőszövetkezetek adósságainak visszafizetését azzal, hogy a megyei tanácsok és a Magyar Nemzeti Bank döntése alapján öttől huszonöt éves halasztást kell megállapítani a visszafizetésre. A rendelet nagyon sok Tolna megyei termelőszövetkezetet érint, közöttük a kístormási Dózsa Tsz-t is. A Dózsa Tsz egyike Tolna megye legrégibb szövetkezeteinek, amely 1949- ben alakult, s ma is a kis falu gazdáinak háromnegyed része dolgozik benne. A szövetkezet egységét a ellenforradalom sem tudta megbontani: a 93 tag októberben is szilárdan együttmaradt. Pedig — főleg az elmúlt években — sok nehézséggel kellett megküzdeniök. A helytelen gazdálkodás, a termelőszövetkezetre ráerőszakolt, legtöbb esetben felesleges építkezések tekintélyes adósságba verték a tsz-t, s jelenleg másfél millió forint visszafizetéséről kellene gondoskodniok ... Ha a földművelésügyi és a pénzügyminiszter rendelete nem segíti a kistormást szövetkezeti tagokat, akkor az idén a terményjuttatáson kívül mindössze 2 forint S fillér jutott volna egy munkaegységre." Irinyi forradalmi találmánya, a gyufa megjelenése óta egyre kevesebben csiholunk tüzet kova és tapló felhasználásával, vagy kemény és puha fák szapora összedörzsölése révén. Sejthetőleg Domboriban rövidesen át kell térni erre az ősi módszerre. A szép üdülőtelepen ugyanis napjainkban (pontosabban heteinkben) a legnagyobb szívességek közé tartozik, ha valaki tüzet ad a másiknak. Nincs gyufa. A faddi ÁFÉSZ 9-es számú bisztrója megpróbált rendelni a FÜSZÉRT-től július 7-én, július 18-án, és 29- én. Nem kapott egy szálat se. Az ajándékboltnak szintén három rendelése maradt teljesítetlen. A kemping melletti bisztróban megúnták a várakozást, a vezető saját költségén és pénzén, saját autójával hozott gyufát Szekszárdról. Ahol a FÜSZÊRT van. (ViSzáz évvel ezelőtt. 1872. augusztus 1-én kezdődött meg a Margit-híd építése. A pesti nagy körutat a budai körúttal összekötő híd nem egészen négy év alatt épült fel, s 1876. április 30-án indult meg rajta a forgalom. A hidat — csakúgy — mint a többi Duna-hi- dat — nem kímélte a háború. A fasiszta német csapatok felrobbantották. Helyreállítása szont igaz, hogy saját autója nincs mindenkinek.) A MEK vegyesboltja június vége óta vár gyufára. Nem „családi” dobozzal, hanem normál, zsebbe való méretűt. A vezető információja: „Le van állítva, a minőség miatt”. Véleményünk: ha ez utóbbi megállapítás igaz, célszerű lenne tájékoztatni erről a szépszépszámú gyufafogyasztót. Igenlő esetben felmerül a tűzkő és tapló fokozott forgalomba hozatalának lehetősége, sőt szüksége. Ha nem igaz, akkor ne tessék megmagyarázni semmit, csak ellátni az üzleteket és a vásárlókat gyufával. Az eddigi tapasztalatok szerint ez a hagyományosnak mondható módszer idáig jól bevált és nem emelt ellene kifogást senki. O. L rendkívüli erőfeszítéseket igényelt, mert az újjáépítéshez szükséges anyagokat előállító acélművek szintén romokban hevertek. A hidat a háború után, 1946—1948 között építették újjá, s teljes szélességében átépítve a 637,5 méter hosszú híd pontosan 25 méter széles, 1948 augusztus 1-én nyitották meg. Száz éve kezdték építésit a Margit-hidat • • ö «-M :3 s íft e Kaszinó utcáim) o lui. — A bárónő kegyeskedett elfeledkezni Balátai Jenő szemmel tartásáról. Otto Vemernél slendriánabb titkárt pedig még nem alkalmaztak a földön ... — Ne haragudjon Fff... Flessburger, de a vöm olyan szavakat használt, amikor az egymillió márkát felajánlottam neki... Kiabált, elmondott mindennek. Azt hittem, tettleg fog inzultálni. Durva, faragatlan alak volt. És én csak maguk miatt hagytam futni a százezer pengőmet. Perelhettem volna, de ki beszélt le róla? Nem maguk? ,.. Hogyan is hívták azt a kicsi kancsal ezredest? ... Von Gruber... Na! Azt magyarázta, nekünk még szükségünk van erre az emberre a háború után. Miénk lesz egész Ukrajna, a Volga vidéke, s gyors ütemben ki kell aknázni, ami a földben van. Mérhetetlen kincsek fekszenek az orosz tartományban — így mondta Gruber — s ha a bárónő kezéből ki is csúszott Balátai, majd tudni fogjuk a módját, hogyan vegyük rá a kutatásokra. — Gruber?... Gruber azon kesergett — nevetett fel Flessburger — hogy nem tud kikerülni a frontra, nem szerezhet vaskereszteket, mert Sicher- heistdienst csak kuplerájokba... jaj, bocsánat, szóval olyan szolgálatokra küldi, ahol megpenészedhet... Aztán Berlinnél megmutathatta, megkóstolhatta, milyen is a front. Egy páncélosban lőtték ki, s benneégett. Nem sok zsír sülhetett ki Gruberből, Ha, ha, ha. — Frisch, nek#m ne legyen pojáca. A bárónő alaposan végigmérte a férfit, s kényszeredetten állapította meg, sokkal jobban tartja magát, mint ő. Mennyi pénze lehet ennek, hogy holnap ezer dollárt kínál ... Persze, fél, reszket a leleplezéstől. Amíg ő nylonabroszokat szegett be éhesen, fázva, addig ez zabáit, utazgatott. Mercedes, motorcsónak, harminc alkalmazott... Dőlt hozzá a pénz ... Flessburgert baleset érhetné itt Splitben ... Ha meglenne most neki a gyöngyház berakású pisztolya, lelőné. Nem, nem lőné le, hanem elrontana valamit az autóján, aztán lefordulna valamelyik sziklán ... Óh, miért is ilyen nyomorult, beteg, öreg és tehetetlen. — Szóval, hogyan is volt az amerikai ügy? Flessburger azon gondolkodott, elmondja-e hajdani üzlettársának az esetet? Kiadja-e magát neki?... Most már miért ne? Annyi, mintha hangosan töprengene, emlékezne, vagy memoárját diktálná. — A Gestapo — mondta suttogva, de kéjes örömmel, hogy saját magát is kigúnyolja — a Gestapo is tévedhetett néha. Még mi is követtünk el hibákat. A bárónő vidáman kuncogott. Ez már a jól végzett munka utáni megelégedés volt. A gyomra sem kínozta, sőt valami kellemes, lebegős érzés költözött a mellébe, s cseppet sem volt álmos. Ha még lenne itt egy jó pohár Pernod!? — Éppen Berlinbe tartottam hazafelé — folytatta Flessburger — aktatáskámban a Hu- genbergnek készített újabb anyaggal, a halimbai, iszka- szentgyörgyi vázlatokkal, a gánti termelés számaival és még egy-két bizalmas értesüléssel ... Közöttük az öntől kapott információk... Az út eléggé fárasztó volt. Münchenben betértem a vasúti étterembe. Ittam egy keveset, ön is tudja, hogy speciális intézeteinkben a manikűröslányok, felszolgálók, kalauznők és prostituáltak egész légióját képeztük át megbízható nemzeti szocialistákká. A rendőrségnek dolgoztak, cserébe jó állást kaptak, biztos munkát. — Flessburger nevetett. — A birodalom felkészült az idegenforgalomra. Az ügyesebb lányokat a repülőterekre, állomásokra, autóbuszvárókba helyezték el. Makacs kis némbe- rek. voltak, nem igen hagyták magukat pénzért sem elcsábítani. Azt a lányt ott Münchenben régóta ismertem. Még az SA egyik rendezvényén találkoztam vele. Olyan jól állt rajta az a szürke fehérgalléros ruha, amely tökéletesen követte karcsú bájait, alakját. Ismeri bárónő azt az északi német típust: szőke, piros arcú, kicsit vastag, húsos ajakkal, tengerkék szemmel, akár ez az Adria... — Helga szívem, te itt?... — Nos, pezsgőzés lett a dologból, de a lány szolgálatban volt, és csak időnként lépett az asztalomhoz és hajtott fel titokban egy-egy pohárral. Megbeszéltük, ha visszafelé jövök, majd úgy érkezem, hogy összehangoljuk időnket, és csinálunk egy görbe nappalt. Éjjel nem jó, akkor jobban figyeltek mindenkit. Nekem sajnos utaznom kellett, mert Hugenberg várt, és nála a késés aljas és megengedhetetlen lazaságnak számított. Helga miatt azonban úgy döntöttem, nem a 20 óra 20 perces gyorssal, hanem a Zürichből 21.20-kor érkező ex- presszel utazom tovább. Flessburger elővette finom bőrtárcáját, és kihúzott belőle egy szivart. Rágyújtott. — Hugenberg reggel nyolckor várt, gondoltam, teljesen mindegy, hogy éjjel hány órakor érek Berlinbe, legfeljebb kevesebbet alszom. Az expressz befutott. Mindjárt beszálltam egy első osztályú kocsiba. Ma is le tudnám írni még a legapróbb berendezési tárgyát is. Vörös bársonyülések, fehér csipketerítő, minden utasnak külön olvasólámpa. A fülkében rajtam kívül senki sem utazott. Az ablak mellé ültem, és a táskámat a kezem ügyébe helyeztem. Kabátom, kalapom, az ablak melletti fogason. A fülkét bezártam, amikor a kalauz jött, igazoltam magam, és azt mondtam, ne engedjen be senkit. Berlinig le sem hunytam a szememet. A bárónő hangosan kacagott, még a nyelvét is kidugta egy kissé a szájából. — És ellopták a táskáját — mondta kárörömmel. — Honnan tudja? — Az ész nem Gestapo privilégiuma. Ehhez nem kellett nagy tudomány. A táskáját ellopták vagy kicserélték. — Igen. Kicserélték, és képzelje, amikor másnap Hugenberg asztalán kinyitottam, üres papírlapok voltak benne. — Szegény, kicsi Helga. Flessburger felpattant. — Bárónő, ön kezd gyanús lenni. Honnan tudja, hogy .. . — Óh, nem Helga lopta el, de szegény kicsikémet a Gestapo azonnal lefogta ... Bevitték ... Nem sikerült belőle semmit kihúzni, mert ártatlan volt. — Pontosan így történt. Én is sajnáltam, de hát a birodalom érdeke ... Érthetetlen volt előttünk. Képzelheti, mit kaptam Werner Daitztól. Majdnem leszereltek, Hugenberg üvöltött velem, elmondott mindennek, ami csak a berlini állatkertben található. A bárónő komoly arccal szakította félbe a már kedélyessé váló eszmecserét. Flessbur- gerre nézett. — A mi embereinkből hiányzik a fantázia. Ameddig elmehettek, elmentek, de tapodtat sem tovább. — Furcsállom a megállapítását, annál is inkább, mert Balátai esetében igazán szellemes megoldást alkalmaztunk. 1938. március 6-án elég nagy fantáziával dolgoztunk. — Fantázia? Magának a brutalitás fantáziát jelent? A részletekről ugyan keveset tudok. Én csak a lakást adtam önöknek, a többiről... A, hagyjuk ezt. Maga a parancs ellenére önállóskodott. Flessburger gúnyosan elvi- gyorodott. „Hogy megjátssza a kis ártatlant.” — Igen? Csak azt nem tudom, az akció előtt egy héttel kitől szerzett tudomást Hugenberg, hogy Ehrenburgi Bayer Olga titkárának, Otto Werner- nek a lakását, amely éppen dr. Arvaiék fölött véletlenül üresen állt, az akció céljaira megkaphatják? ... Neki kellett elmenni, mint képügynöknek, és ugyancsak megdobbant a szíve, amikor a cselédlány ajtót nyitott: — Nincsenek kérem az úrék idehaza ... — Hát a mérnök, úr, Balátai Jenő? — Ö sem, de az nem fog képet venni — és a lány kuncogott. — Ne térjen ej a tárgytól, Frisch! A táskával mi lett? (Folytatjuk).
