Tolna Megyei Népújság, 1972. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-15 / 139. szám

i

I

\

Pásztorok — 1972

1953 novemberében, a balmazújvárosi vasútállomáson, gy komor, tömött bajuszú, sírás kalapú, idősebb ember •alamilyen útirányt tudakoló kérdésemre válaszként a ci- >őm elé sercintett. Ezután árkon fordult és otthagyott, mélkül, hogy vánnyadt váro- 4 személyemet akár csak egy él szóra is érdemesítette volta. A piros sapkás forgalmis- a látta nem is enyhe megdöb- senésemet, aztán, hogy a ba- úszos már hallótávon kívülié terült. így szólt:

— Vigyázzon az ilyennel! Hiszen ez rideg pásztor!

Nyomban elhatároztam, hogy vigyázok, de rideg pásztorokkal ettől különben csak Móricz regényeiben volt érke- em találkozni. Másfélékkel, tán kevésbé „veszélyesekkel”, korábban és későbben, nem is egyszer.

Bpce Károlyról akinek Igazi családneve örök időkre a feledés homályába merült, már írtam egyszer. ő volt nagybátvámék falujának legnyomorúságosabb páriája, cse- lédkanász az urasági birtokon. Két faluval odébb a daliás Bárány Sándor bácsi (ma már roskatag öregember Kemenes- sömjénben), nevéhez híven juhász és vitathatatlan tekintély. Emellett mint aféle ráérő. szemlélődő mesterség űzője „bibliás ember”, aki kívülről tudta majdnem az egész Ujtestamentumot. Porkoláb János, Celldömölk mellett, a Berzsenyiek Rózsa-majorjában ugyanígy megbecsülésnek örvendett, mert értett a marhához és ezt az uraság viszonylag tisztességes kommen- cióval honorálta.

Örök időkre rejtély marad előttem, bár biztosan van aki megmagyarázhatná, hogy sertéshúsevő hazánkban miért nem jelentett rangot egykor a csürhés, a kondás; miért többet a juhász, a gulyás? Talán lóháton hont foglalni ideügetett őseinkkel magyarázható, hogy a csúcsot miért a csikós foglalta el. (Ezenkívül pedig persze Rózsa Sándorral is.)

A felszabadulás után öt-hat évvel viszont szemtanúja voltam, amikor a gályatetői üdülő beutaltjai közül Kodály Zoltán egyetlen embert választott magának hosszú sétáira beszélgető társul, egy déldunántúli kormánykitüntetéses ellető kanászt. Kodály ezt valószínűleg húsz évvel korábban is megtette, mégis ezen mértem a magam számára a változásokat. Az állattenyésztésnek, mint üzemágnak, az akkor még csak csíráiban bontakozó szocialista mezőgazdaság egészén belül elfoglalt súlvát, jelentőségét.

Éveken át köztudott volt, hogy az kezdetben éppen csak előre botladozó termelőszövetkezetekben az állattenyésztés dolgozói viszonylag jól kerestek. És még csak nem is viszonylag rengeteget dolgoztak. Uj, patika tisztaságú komplex

A Szekszárdi Állami Gazdaság sárközi kerülete felvesz

mezőgazdasági gépszerelő,

autóvillamosság-szerelő,

villanyhegesztő,

hálózati villanyszerelő és

géplakatos szakmunkásokat

állandó munkára.

Munkásszállást és üzemi konyhai ellátást biztosítunk. Órabér megegyezés szerint.

Jelentkezni:

Szekszárdi ÁG sárközi kerület, Várdomb-Üjberek, gépműhely.

(211)

telepeknek kellett megszületniük ahhoz, hogy ez a munka ne csak az idősebb generáció tagjai részére legyen vonzó. Esztendőkkel később a Veszprém megyei MTI szerkesztőjével, Székely Jánossal együtt jártuk a Bakonyt, amikor egy ember nem lakta helyen víg zeneszó ütötte meg a fülünket. A hangok forrását hamar megleltük. Egy hagyományos

— és a birka lábon ragadásához máig legcélszerűbb — faragott kampósbottal, „kamó- val” felszerelt juhász révede, zett a falka mellett, könyöké- Te dőlve, és hallgatta: — a táskarádiót. Akkor ez még szenzáció volt és (mivel az idők változtat általában lassabban vesszük tudomásul, mint ahogyan azok csakugyan változnak ) kollégám sikert is aratott ennek a formabontó ' „tröuvaille”-nak (felfedezésnek), . csakugyan kitűnő megörökítésével.

A véletlen és az újságírói munka úgy hozta, hogy a közelmúltban egyetlen napon több, mint kétszázötven kilo- . métert kellett megtennem a megyében. Nem pásztorokat kerestem, csak éppen megtaláltam azokat, akik elibém ke- . rültek. Nem a közös gazdaságok állatgondozóira figyeltem, hanem a háztáji jószágok őreire, akiknek munkája fontosságát botorság lenne vitatni, hiszen a háztáji fontos nép- gazdasági érdeket szolgáló •üzemág.

A „klasszikushoz” mindenben hasonlító pásztort, csordást, vagy ‘gulyást csak Nagy- dorogon hozott közelembe a véletlen. Vállán az alighanem generációt szolgált karikással, oldalán bőrtarisznyával, lábánál egy körülhatárolhatatlan származású kutyával, ugyanolyan rendíthetetlen nyugalommal nem tett semmit annak érdekében, hogy haza hajtott marhái ne akadályozzák a közút forgalmát, mint ahogyan nem volt ez szokás húsz, vagy harminc évvel ezelőtt sem, akkori — gyérebb forgalmú — országútjainkon. Miközben türelmesen dudál- gattunk a gépkocsink hűtőjét szaglászó fejekre, vagy éppen félrenofoztuk az ablakon benézni óhajtó növendékeket, megkérdeztem:

— Jó-e a legelő, bátyám?

Fontos kérdés volt, megfontoltan válaszolt:

— Jó! Most igazából jó! Kellett ez a kis eső!

A kis eső ráhordott földdel tette csúszóssá a Paksra vezető út harmadát, de ez csakugyan másodlagos szempont. Igaza volt, fontos a jó legelő, és az, hogy a flegmatikus négylábúak duzzadó tőggyel ballagtak haza.

Nagydorog és Mőcsény méreteit összehasonlítani se érdemes. Mőcsényben a termelőszövetkezet a magáéval közösen őrizteti azt a tucatnyi marhát, amelyet a helyi gazdák (a korábbi sokkal többel szemben) érdemesnek ítéltek megtartani. Regölyben derült ki végre, hogy milyen tulajdonképpen az esztendőnkben pásztor, .akinek nem szánnám

— hozzájárulása nélkül — „a jövő pásztora” címet utalványozni.

A jövő pásztorát Regölyben Kugler Antalnak hívják és túl van a hatvanadik életévén. Kutyája — ezt a főkönyvelő mondta — alighanem van, és lehet, hogy karikása is. A több mint kétszáz szarvasmarha legelésére azonban nemcsak ő és a kutya, hanem a sávosan elhelyezett villanypásztor vigyáz. A termelőszövetkezet tagjai „fűbér” címen meghatározott összeget fizetnek, ez nagyjáből-egészéből fedezi a pásztorbért és a biztosítást. A pásztor havi keresete (ez a nyolcvan százalékos előleg) ezer- négyszáz forint körülire rúg.

Ezenkívül „másodállásban” éjjeliőr a termelőszövetkezet központjában.

A regölyiek híres állattartók. A termelőszövetkezet közös tulajdonban lévő anyafal- kájával együtt legelteti a háromszáz körüli háztáji birkát Kelemen József. Az anyák in- szeminálását együtt végzik a közösbeli birkákéval, az értékesítést — lett légyen az pecsenyebárány, vagy hízott ürü — ugyanígy. A Népakarat Termelőszövetkezet tagja a hogy eszi juhtársulásnak.

Kanász? Kanász az Regölyben nincs. Van ugyan legalább másfél ezer háztáji sertés, de ezek nem járnak legelőre. Táppal laknak jól otthon.

A termelőszövetkezet évente fíz-tizenkét millió forintot fizet ki, a háztáji jószág közösen szervezett értékesítése után a tagoknak. Ebben természetesen a baromfinak jócskán része van, de milliókra tehető az az összeg, amelynek előteremtésében a modern pásztorok is közreműködnek.

ORDAS IVAN

Ketten képviselnek harmincnégyezret

Tolna megyeiek a szocialista országok honvédelmi spartakiádjára készülő válogatott keretben

Az összetett honvédelmi verseny június 4-i megyei döntőjének győztesei Budapesten válogató jellegű versenyen vettek részt, a tizenkilenc megye, és Budapest OHV-győztesei- vel együtt. A verseny célja, a magyar válogatott keret kialakítása, amely hazánkat képviseli az NDK-ban megrendezésre kerülő Béke és Barátság nemzetközi honvédelmi spartakiá- don.

Minden kategóriában a legjobb hat versenyző jutott a válogatott keretbe. Részükre június 25-től edzőtáborozás kezdődik, amelyen újabb próbaversenyeken vesznek részt. A próbaversenyek eredményei alapján jelölik ki végül korcsoportonként azt a négy-négy versenyzőt, aki az NDK-ba utazik.

A válogató versenyen — eredményeik alapján — hárman képviselték Tolna megyét! ifjúsági kategóriában a dombóvári Bencze Imre. felnőttkategóriában a döbröközi Kőműves József, a nőket pedig a dunakömlődi Maródi Csilla. Bencze Imre és Kőműves József egyformán a negyedik legjobb eredménnyel került a válogatott keretbe* így mindkettőjüknek esélyük van arra. hogy részt vehessenek a szocialista országok honvédelmi spartakiádján.

így elmondhatjuk, hogy ők ketten harmincnégyezret képviselnek. Az ÖHV tavaly őszszel kezdődött, a klubok két fordulóban — ősszel

és tavasszal — rendezték meg a helyi ' versenyeket A két forduló eredményei alapján jutottak a versenyzők a járási döntőkbe, majd onnan a megyeibe. A helyi versenyeknek Tolna megyében összesen 34 000 résztvevője volt.

Egy nap a mázai művelődési házban

A ház igazság szerint olyan, mint a többi, legalábbis méretre, így az utca felől nézve csupán a bejárat üvegajtajai árulkodnak arról, hogy mást takarnak a falak.

Kultúrház? Művelődési ház? Használhatjuk rá mind a két kifejezést. Hivatalosan Mázai Bányaipari Kulturális Intézmény a neve.

Irány a bolt, majd csak tudnak valamit róla.

— Metz Istvánt keresem.

— Reggel láttam — mondja a fehér köté- nyes asszony, előlépve a pult mögül — Bony- hádra ment. Majd jön, biztos jön nemsokára.

— Merre van a kultúrház?

— No, azt akárkitől megkérdezheti, mindenki tudja. Menjen felfelé két hidat, aztán menjen át rajta, ott lesz. Metz Istvánt jósze- rint mindenki ismeri. A gyerekek Pista bácsinak hívják, mások Pistának, sokan Metz elvtársnak.

A hentes az öreg szemüveges férfinak pörköltnek való húst mér.

— Meleg van — mondja és törli a homlokát.

— A Pista? Hű, nagyon szereti ezt a kul- túrházat. Ne adj isten, hogy valaki ráfirkáljon a falra ...

Nevetnek.

— Eljárnak a kultúrházba?

— El — mondja az öregember. — A nyug- díjasklub nagyon jó. Tudja, egy kicsit ösz- szejövünk, felemlegetünk sok mindent.

Délelőtt van, egyre vakítóbban süt a nap. A kultúrház melletti presszót kinyitják, kezdődik a műszak.

A két bányász Zobákon dolgozik, ezen a héten délutánosok. Egy-egy üveg sörre térnek be, azt isszák komótosan.

— Hogy milyen a kultúrház? Kell az. Nagyon kell. Nézze, ma már úgy vagyunk, hogy mindig tanulni kell valamit. Itt ez a Metz elvtárs, összehoz nekünk olyan előadásokat, filmeket, könyveket, amiből tanulhatunk — mondja a fiatalabb bányász.

A másik hozzáteszi:

— Összetartja az embereket a kultúrház. Nem tudom, jól mondom-e, valahogy nem megyünk úgy szanaszét.

A busz megáll az elágazásnál. Metz István nagy csomagokkal kászálódik le.

— Bonyhádról?

— Igen. Filmeket hozok, meg könyveket.

— A művelődési ház olyan belülről, mint egy lakás. Három helyiség, mint a szobák, nyílnak egybe. Piros, zöld fotelok, teleszkópos asztalok, virágok, szekrények, csillogó kőpadló.

— Mintha lakna itt valaki.

— Nem. Nem lakik itt senki. De hogy nézzen ki? Szerintem így a jó.

Kék kötényei asszony jön, locsoló a kezében, öntözi a virágokat. Kaktuszok, nagy levelű filodendronok, fikuszok, mindenféle.

Az igazgatói irodában és a házban most még csend van.

— A délelőtt ilyen — jegyzi meg Metz István. — Majd délután kettőkor kezdődik a program. Igazodni kell az emberek munkaidejéhez, meg a tanításhoz.

Az iroda kellemesen hűvös.

— Mióta dolgozik itt?

— Hirtelen nem is tudnám megmondani... Nyolc éve.

— Mit tart a művelődési ház fő feladatának?

— Miután ez szakszervezeti intézmény, ezért elsősorban az a dolgunk, hogy a szervezett dolgozók kulturális igényeit elégítsük ki. Ezen túl, természetesen az egész falut is. Ez persze, sok esetben inkább csak szándék marad, hiszen az igények annyifélék, oly sok felé ága- zóak, hogy nem igen lehet mindegyiknek eleget tenni.

— Ma milyen rendezvények lesznek?

— Ez a nap is csak egy a többi hét nap közül. Délután zongoragyakorlás, gitároktatás és rajzszakköri foglalkozás lesz. Este hatkor gyermekrajz-kiállítást nyitunk rajzszak- körös gyerekeink munkáiból. Utána a rajz- szakkör ünnepélyes évzárójára kerül sor, melyen a szülök is részt vesznek. Azt követően a nyugdíjasklub tagjainak szabad, kötetlen foglalkozást tartunk. Ez az intézményen belül. De mi patronáljuk a györei, izményi, váraljai kultúrházat is. Ezekben ma délután zeneoktatást tartunk.

Délután két óra. Kinyílik a bejárati Üveg- Ajtó, gyerekek tódulnak be. Jön a tanár néni is. Az iskolában ugyancsak gyerekek gyülekeznek, kezükben festékes felszerelést szorongatva.

— összesen hét klub működik. Ezekben körülbelül kétszáznegyvenen-kétszázötvenen tevékenykednek. Egy szakkörünk van, a képzőművészeti, ebben vagy húszán vesznek részt.

Átmegyünk az iskolába és nézzük a gyermekrajzokat.

— Ugye szépek?— kérdezi Metz István.

— Szépek.

Visszafelé menet azt mondja a kultúrház igazgatója:

így telnek a napok. Hogy aztán milyen eredményt hoznak? Bizony, nehéz lenne lemérni. Az a rossz a mi munkánkban, hogy nem láthatjuk azonnal az eredményét. Szeretni keU ezt, máshogy nem megy.

Lassan eltűnik a nap, nő a fák árnyéka.

öregemberek cigarettáznak az épület előtt, majd kis idő múltán komótosan besétálnak az üvegajtón. Rövidesen kezdődik a nyugdíjasok klubja.

VARGA JÓZSEF