Tolna Megyei Népújság, 1972. április (22. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-01 / 78. szám
7 i » Jó reggelt Szekszárd, jó napot Sötét van. Az esti zivatar hagyta útszéli pocsolyában hidegen tükröződik a higanygőz- lámpák fénye. Alszik a város. A sok ablak, mint ezernyi üvegszem, sötéten bámul az éjszakába. A csendben csak lépteink kopogását verik vissza a házfalak. Egy emeleti szobában kigyullad a villany. Valaki felkel? Vagy egy felsíró kisgyerek takaróját igazítja meg édesanyja? Biztos felkel — vitázom magammal —. A babát megijesztené a hirtelen fény. Néhány perc múlva nyílik a kapu, s egy fiatalember lép ki. Mélyet szippant az esősza- gú levegőből, fázósan feltűri gallérját, és sietve indul a vasút felé. Az állomás várótermében csak páran vannak. A sarokban, radiátornak támasztott lábakkal, összekuporodva egy fiú alszik. Odébb egy kifestett szájú, maxikabátos hölgy egy hosszú hajú fekete srácot simogat. Az előtérben egy kucs- más bácsi nagyokat szíva kurta pipájából Doberdóról beszél. Svájcisapkás partnere — tán, hogy a témánál maradjon —■ Voronyezzsel folytatja. Kegyetlen emlékek. Kint az ég fekete-kékje lassan szürkébe vált. Világosodni kezd. Az újváros peremén kórusban kiáltva köszöntik a hajnalt a kakasok. Nyílik a pénztárablak. Fejkendős, sokszoknyás néni zsebkendőjéből bogozza a pénzt. — Mennyi is édeském a gyors Pestig? Egy pöttöm, két-három éves csöppség anyukája kabátját rángatja. — De üde anu,. most idazi vonattaj utazunk! Mire a negyedhatos gyors beér, megtelnek a várótermek. A lassan fékező vonatról menet közben potyognak az emberek. Aztán futnak, a büféhez, hogy a sorban jobb he-' lyük legyen. — Három szendvics, három pálinka. Koccan a pohár, gyorsan kihajtják. És adják vissza a poharakat. „Emberbaráti szeretetből”, mert nagyon sokan állnak a sorban, hogy fél deci vei kezdjék a napot. Az állomással szemben a másik büfénél, főleg nők várakoznak. Lángosért, főtt virsliért. ♦ A Széchenyi úti tejbár előtt hangos csattanással érnek földet a tejeskannák. Még egy, még egy. Mikor a teherautó továbbindul, sorban mint a kisiskolások, vagy kéttucat kanna áll a boltajtó előtt. A kenyérgyárban a hajnal azt jelenti, nem sokára mehetnek aludni. A polcokon még sokasodnak a barnás-sárga ropogós kenyerek. Pedig az első kocsik már lassan visszaérnek. Tolnán, meg a város egy részén, a boltok előtt illatozik a friss kenyér. Erdei András hosszú lapátjával az utolsókat szedi ki a kemencéből. 2730 kétkilóst, meg 40 ezer süteményt sütőt tek az éjjel. * Lassan ébred a város. Az utcák megtelnek emberekkel Mindenki siet. Egyik iskola előtt vagy ötvenen toporognak Nemsokára megérkezik a busz Osztálykirándulás. Vonatok, buszok hozzák, viszik az utasokat. A Garay térnél kialakulnak a kisebb-na gyobb dugók. Fél nyolckor az ifjabb nemzedék lép az utcára. Frissen pihenten, néhányan álmos szemekkel, indulnak az iskolák felé. Tiszteletükre a nap is kibújik a felhők közül. A szél feléled. Belekap a fákba, mik mint ébredő óriások ropogva nyújtóztatják ágaikat. Nyolc óra. Az utcák újra csendesebbek lesznek. Minden ki beér munkahelyére, kezdi az új napot. Csak a festett szájú keres kuncsaftot az állomás előtt. * A kenyérgyárban az új mű szak önti dagasztócsészébe a lisztet. A tejüzemben már a vacsorához készítik a kakaót. A gyárakban forogni kezdenek a gépek, az irodákban kattog va öntik sorokba az írógépek a gondolatot. A város felébredt. Uj napba, új dolgos hétköznapba kezdett.Jó reggelt Szekszárd, vagy inkább jó napot'. SZEPESI LÁSZLÓ egevett üalkotások űvészetének Azeuma Eszik, eszeget, étkezik, asztalhoz ül, táplálkozik, fogyaszt, magához vesz, fal, falatozik, csipeget, ízlelget, tömi magát, zabái, harap- dál, kajál, kóstolgat, habzsol... a sort ki-ki ízlése és szókészsége szerint folytathatja. Ugyanígy, mint az ivással kapcsolatosakat, vagyis, hogy: iszik, kortyol, hörpint, piál, vedel, nyakai... és így tovább. Mindezt miért említjük? Ugyanabból az okból, amiért érdemes eltűnődni azon az egyáltalán nem akármilyen fontosságú kérdésen, hogy hol főznek különb halászlét: Szegeden, Kalocsán, Baján, Pakson, Dunakömlődön, Tolnán, Szek- szárdon, Dunaszekcsőn, avagy netán Mohácson? A halászléhez ismeretes módon paprika is kívántatik. Paprika, amelyet magyar szakácskönyvben és receptgyűjteményben először 1826-ban említett egy bizonyos Hof- bauer Anna. Sőt Czifray István mester alig valamivel később a csukából, pontyból, ke- csegéből, compóból, fogasból és harcsából főzendő halászléhez nem j avail több paprikát fölhasználni, mint 1, azaz összesen egyetlen csövet. Bizony, eleink alaposan borsoztak, de ezt az időközben — állítólag — konyhánkra jellemzővé vált fűszerszámot, a paprikát nem kedvelték túlságosan. Aki mindezek, és még sok más hasonló iránt érdeklődik, az ha Budapesten jár, látogasson el a várbeli Fortuna utca 4. szám alá, az egykori Fortuna-fogadó épületébe, ahol egy Európában is egyedülálló tudományos intézmény működik, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóípari Múzeum. A múzeumnak van egy szigorúan megyénkre vonatkozó sajátossága is. A szekszárdin kívül ez az egyetlen magyarországi múzeum, melynek kiállított anyaga legalább negyedrészben Tolna megyéből származik. A bevezetőben idézett szavak bősége igazolni látszik azt, ami egyébként közismert, hogy hazánk fiai szeretik a gyomrukat és mindig nagy figyelmet szenteltek a táplálkozás művészetének. Dr. Sergő Erzsébet, az előbb említett intézmény múzeológusa, a szakács művészetét bizonyos mértékig a színészéhez hasonlította, hiszen mindkettő alkotása mély benyomásokat, érzelmeket kelt és elenyészik. Azzal a különbséggel, hogy színműveké c nem eszünk, de a szakácsművészet termékeit annál inkább. Tény, hogy a vendéglátóipar tevékenysége, , berendezései, munkaeszközei fontos kultúr- tényezők, jellemzőek egy-egy korra. Aligha szorul különösebb magyarázatra, hogy más emberi és társadalmi körülmények közt élt a bográcsban lebbencset főző alföldi rideg pásztor, a rokokó dáma, a tarísznyázó kubikos és egy mai gyorsbüfé látogatója. A Vendéglátóipari Múzeum ilyen vonatkozású emlékekét gyűjt és két évvel ezelőtt a KGST jegyében első ízben hazánkban rendezett Szakács—cukrász Világkongresszuson méltó elismerést aratott. Gyűjteményének darabjait felsorolni képtelenség. Az első terem étlapkollekciókkal van tele. Az első 1834-ből származik, de van közöttük olyan érdekesség is, mint az emig- rációs kőrútján Amerikába jutott „Louis Kossuth” tiszteletére rendezett ebéd éteksora. A receptek közül a legrégebbi a bécsi magyar kártyasorból származik és „Mihály mester, az ki Bebek György szakácsa volt” ökörsütési receptjét tartalmazza. Érdekesek az úgynevezett „beszélő címerek” közül a szakácsokra, cukrászokra, vendéglősökre, pékekre vonatkozóak. Ezekben egy-egy, a mesterségre jellemző használati tárgy, vagy más ábrázolás utal a szakmákra, „beszél” azokról. Egy teljes cukrászműhely látható a XIX. század végéről, melynek anyaga jórészt a Tolna megyei Vendéglátóipari Vállalat és magánosok segítségével gyűlt össze. Van itt mézeskalácsos tábla Dunaföldvárról, szekrény ugyaninnen, gyúró-simító tábla Bony- hádról és egy különlegesség, az „ágytábla”. Ez tulajdonképpen egy nagy gyúródeszka, melyet hatalmas láda fedőlapjaként alkalmaztak. A táblán napközben dolgozott az inas, aztán felnyitotta és alája bújt, a ládába — aludni. Megyénkbeli a fondant-simító márvány, éppúgy, mint a Dunaföldvárról származó hastok. A múzeológusok hálával emlegetik a Vendéglátóipari Vállalat mellett a dunaföldvári Kelemen cukrász, továbbá Petrits cukrász és Gauser Ádámné nevét és máig szeretnének hozzájutni egy lila bársony betétes fehér lambériához, mely a valamikori Almási cukrászdában volt és most valahol Szekszárdon lappang. A Vendéglátóipari Múzeum a főváros egyik legnagyobb idegenforgalmú negyedében van, a Várban. Részben ennek is köszönhető, hogy látogatóinak nyolcvan százaléka külföldi. Külföldön és belföldön segít terjeszteni a magyar vendéglátóipari kultúra hírét, fontos gyűjtőmunkájával — melyben megyénk és a megyénkbeli múzeumi szakemberek olyan szép részt vállaltak — pedig gyarapítani kultúr- kincseinket ORDAS IVAN Tavasz a budapesti Allatkerthen Lapunk fotoriportere felkereste az ország legrégibb és egyben vezető állatkertjét, a fővárosit, hogy képekben mutassa be olvasóinknak miként köszöntötték a tavaszt — és a vakut villogtató látogatót — a nem mindig veszélytelen lakók. Enyhén bizalmatlan, de azért viszonylag barátságos fogadtatásban az ápolója karján ülő cerkófmajom bábitől részesült. A napfürdőző serdülő korú bengáli tigrisek nem sok ügyet vetettek a kíváncsiskodóra. Ellentétben a berber oroszlánnal, mely lehet ugyan, hogy valamelyik fogászati hét reklámjaként óhajtotta megörökíttetni magát,- de a felvételhez fűzött „megjegyzései”, ketrecet rázó bömbölé- se nem ezt látszott igazolni. Foto: Gottvald Károly
