Tolna Megyei Népújság, 1972. április (22. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-25 / 96. szám

Lakodalom és üzlet Üzlet és lakodalom Első fantáziakép: A násznép már átvonul a tanácsházáról a templomba. Zúg az orgona, ihletett pilla­nat, általános családi megha- tódás, néhány idegen asszony is könnyezik. A pap kérdez, a .vőlegény válaszol; — Igen! dolga, mint a tánc, na meg... Gyerünk, mozogjunk már!) A fél falu előtt való szégyen­kezés lehetősége túlzás. Csak a negyedéről lehet szó. X falu kereken kétezer lelkes. A meg­hívott vendégek száma négy­száz, a várhatóké ötszáz. A férj a nejhez: — Sokba vagy te nekem, hallod-e öreglány! Na, mind­egy! Még maradt egy száza­som. Ma nem a gyorsbüfében eszünk, hanem, hogy lásd mennyire jó vagy nálam, el­viszlek ide a sarki vendéglőbe! Mindketten el. (Igen, ez holnap reggel , hét-nyolc óránál előbb nem ér véget. Most délelőtt tíz van. Még szerencse, hogy mi ketten éjfél után fél kettö- , kor megszökhetünk. Csak bírjam berúgás nélkül, hi­szen a nagy ég tudja, hány emberrel kell koccintanom!) A menyasszony válaszol; 1 ;— Igeni I (Igen, biztosan megdagad a bokám. De szerencsés ez a : Feri, még mondja valaki, I hogy nem az asszonyon a teher. Még alig lettem asz- szony, máris dolgozhatok, hi- , szén a menyasszonytánc leg­alább harmincezer forintot kell, hogy hozzon.) Az örömanya, miközben a pap a templom kapujáig vezeti az immár egyházilag is házas­párnak minősülő fiatalokat. (Vajon elkészültek ezek otthon mindennel? Csak ne a Julis ángyomat hagytam volna az asszonyokkal, hi­szen amilyen kétbalkezes, a végén még elront nekem va­lamit, aztán szégyenkezhe- tem a fél falu előtt... Csak már otthon lennénk. Maris- , kámnak könnyű, nincs más Második fantáziakép : Folyosó a tanácsházán, az anyakönyvvezető irodája előtt. A menyasszony türelmetlen. Mellette egy idősebb, borostás férfi, aki vigasztalja: — Aranyoskám, ne legyen nyugtalan! Úgyis átesik az egészen. Biztosan talál a párja még valakit. Én meg már megkaptam az első ötvenese­met, csak nem gondolja, hogy megszököm a másik elől? A menyasszony nem gon­dolja, de azért izgatottan moz­gatja sarujában meztelen láb­ujjait. Szerencsére a lépcső­ház kanyarában felbukkan a vőlegény. Farmernadrágos lá­ba kettesével veszi a lépcső­ket és szinte vonszol maga után egy szintén farmernadrá­gos lányt. — Ugye nem baj, hogy nő? — lihegi. — Nő is lehet tanú! Az újonnan jött lány, sér­tődötten : — Mi az, hogy lehetek?! Nagykorú vagyok, itt a szemé­lyi igazolványom! Tavaly már szavaztam is ... A személyiből kiesik egy öt­venes, a lány utánakap, fel­veszi. Valamennyien bemen­nek az anyakönyvvezetőhöz. Negyedórával később, a folyo­són mindkét tanú megkapja a második ötvenest az ifjú férj­től és távoznak. Â korszerű nevelő-iskoláért A Pedagógiai Társaság Tol­na megyei tagozata Baranya— Szentlőrincen tartotta meg legutóbbi ülését, a Sallai ut­cai kísérleti iskolában. Magyar János, a nevelés- elméleti szakosztály vezetője előadásában az oktatási rend­szer és a társadalmi fejlődés közötti ütemkülönbségre utalt és az ebből következő egyenlőtlenség okai közül az alábbiakat emelte ki: — az oktatásra irányuló tö­megigény ugrásszerű növeke­dése, — az anyagi eszközök hiá­nya, valamint, — az oktatási rendszer örö­költ merevsége. Van-e lehetőség ennek az egyenlőtlenségnek a felszámo­lására? Léphetünk-e előre a nevelés-oktatás területén is? A szentlőrinci kísérleti is­kola kétéves gyakorlati tapasz­talatai, amelyeket a látogatott tanítási órák és szakköri fog­lalkozások, Gáspár László igaz­gató és nevelőtestülete tájé­koztatásai alapján összehason­líthattunk a hagyományos is­kola tantervi, óratervi és mód­szertani gyakorlatával, azt iga­zolják, hogy lehet és feltétle­nül kell is előrelépnünk a nevelő-oktató munkában. A kísérleti iskola munkájá­nak lényege, hogy az oktatás korszerűbb megszervezésével, jobb tervezéssel idő szabadul­jon fel, amelyet a személyiség fejlesztésére, a politikai, köz­életi tevékenységre való neve­lésre, a termelőmunkában va­ló tevékenyebb részvételre és a szabad idő hasznosabb fel- használására fordíthatnánk. Ennek érdekében a tanítási idő osztályonként 24 óra, a tan­tervi anyagot komplex tan­tárgyak keretében sajátítják el a gyermekek. így is elsajátí­tanak minden ismeretet, ami a továbbtanuláshoz szükséges, és emellett az egyéni képes­ségek kifejlesztésére már az általános iskolában is több idő jut. Ezért a tagozatos osztá­lyok bevezetésével nem is foglalkozik a kísérlet Milyen tantárgycsoportokban tanulnak a tanulók? Anyanyelvi ismeretek (ol­vasás, írás, helyesírás, nyelv­tan, környezetismeret, rajz). Idegen nyelv (már a 3. osz­tályban bevezetik az orosz nyelv tanítását). Matematika. A természet és a társadalom fejlődése (biológia, földrajz, történelem). Általános terme­lési ismeretek. Művészeti is­meretek (ének, zene, tánc). Mindennapos testnevelés, egészséges életmódra nevelés (gondozási ismeretek). A jelenlegi kísérleti osztá­lyokban (1. és 2. osztály) anya­nyelvre heti 11—9, matemati­kára 5—5, termelési ismere­tekre, ének-zene-táncra 2—2 óra, testnevelésre napi 30 perc, azaz heti 3 óra jut. A tanítási órák 40 percesek. Mindkét osztályban kötelező a termé­szetkutató és a művészeti szak­kör. A tanulókat nem osztá­lyozzák, a szülők időközönként szóbeli értékelést kapnak a gyermek fejlődéséről. A kísérlet során a tanköny­vek szerkesztése is folyik. Egy- egy tantárgy tankönyvi anya­ga nem haladná meg a 30 ol­dalt. Négy év anyagát 120 ol­dalba szeretnék sűríteni. így csak a leglényegesebb ismere­teket szereznék a tanulók tan­könyvekből. Kulcsszerepet kapna az ok­tatásban az anyanyelvi isme­retek oktatása, ennek során az olvasási igény felébresztése és a tankönyv mellett más köny­vek tudatos felhasználása, va­lamint az általános termelési ismeretek oktatása. (Okosan gazdálkodó ifjúság nevelése.) Ez azonban nem lenne se po­litechnikai, se közgazdaságtani oktatás, hanem a kettő ötvö­zete. A látottak alapján megálla­píthatjuk, hogy az oktatási*«»» folyó „didaktikai kísérletek” jó eredményt mutatnak. Hasznos tapasztalatokkal tértek haza a munkafoglalkozás résztvevői. Kedves Henrik A Pedagógusok Szakszervezete megyei titkára Harmadik fantáziakép: Kétszoba-hallos lakás. A két szoba egybenyitható, így sze­rencsésen elfér az ifjú pár, a négy örömszülő, a két tanú, a fiatalasszony húga férjestől és összesen nyolc vendég az újdonsült férj és feleség mun­kahelyéről. A hallban félrerakták a bú­torokat, ott később majd lehet táncolni. Magnóra, amely mag­nónak a szekrény tetején jutott hely és a behozott magas lábú konyhai mosogatózsámolyról kezelhető. Az ebéd négyfogásos, a ta­núk ürmöst hoztak, a gavallé­riára mindig hajlamos sógor egy üveg aszút. A hangulat ki­tűnő, férj és feleség kezén szinte szidolozottan frissen csillog a nemrég felhúzott ka­rikagyűrű. A fiatal pár szak- szervezeti beutalót kapott Har­kányba, a fél hatos busszal el­mennek. Utánuk a vendégek még egy órányit maradnak, majd az örömszülők és a só­gor-sógornő nekilát a rendcsi­nálásnak. * Negyedik fantáziakép, mind­három lakodalom mérlege. AZ ELSŐ: , Leöltek két darab, egyenként kétszázötven kilós disznót, egy birkát, negyvenhat tyúkot, öt kakast. Készült hetven torta. Elfogyott hét hektó bor és har­mincöt liter kisüsti szilvapá­linka. A terembér háromezer forint volt, a zenekar fele eny- nyiért muzsikált, egész tisztes­ségesen. A költségek kiszámí­tásához közgazdászra lenne szükség, ilyen a családban nincs. így kideríthetetlen ma­rad a jószágok nevelésére for­dított takarmányköltség és munka értéke. Nem mérlegel­hető az előkészületekkel és a befejezésként óhatatlanul el­következett mosogatással együtt hetvenkét óráig tartott lakodalom tüzelőanyag- és munkaerőköltsége sem. A nász­ajándékok között volt egy hű­tőszekrény és egy Komar ro­bogó. A menyasszonytánc hu- szonhétezer-háromszáz forintot hozott. A két örömszülő-pár új DTP-kölcsönének együttes ösz- szege tízezer forintra rúg. Családi mérlegelés szerint a lakodalom maradandó nyomot hagyott a község emlékezeté­ben, szégyenre nincsen ok, a fiatalok kaptak huszonhétezer­háromszáz forint induló tőkét, az üzlet jónak bizonyult. A MÁSODIK: A két tanú működési díja: kétszáz forint. Ünnepi ebéd, borral: hetven- három forint. A kezdő tőkéből maradék: huszonhét forint. Az ifjú pár véleménye sze­rint az üzlet kitűnően végző­dött. Pontosabban — kezdő­dött. A HARMADIK: Taxiköltség, borravalóval együtt: háromszázötven forint. Az ünnepi ebéd, még ha az itt ugyancsak elfeledett munkadí­jat számítanák is, nem került többe másfél ezernél. Nász­ajándék: a lány szüleitől egy szoba ingyenes használata arra a pár évre, amíg a beadandó lakáskérelem lakássá változik. A fiú szüleitől: egy mosógép. A sógoréktól : automatikus sza­bályozású villanyvasaló. A munkahelyi kollégák az egy­szerűség kedvéért átnyújtottak egy takarékbetétkönyvet két­ezer forintról. Üzlet nem volt, csak lakoda­lom. ORDAS IVÁN Rázzuk a rongyot C sinos fiatal nővel találkoztam a minap. Néhány közömbös mondat után lázas izgalommal mesélte, hogy az OTP-be megy személyi kölcsönt felvenni. Vállalatuknál családi estet ren­deznek, de neki nincs egy „rongya”, amit magára vehetne. Majd a kölcsönből varrat ruhát... Próbálom meggyőzni, hogy butaságot csinál, mert semmibe se kerülne, ha az estre szekrényéből válasz­tana egyet, sok elegáns, divatos ruhája közül. Igen, igen... mondta, dehát azokat már mind látták kolléganői. Az asszony­ka egyébként adminisztrátor, havonta ezerhatszáz forintot keres. Férje kétezerkétszázat. Van egy gyerekük és albérletben laknak. Tehát nem csoda, ha szerény fizetésükből nem telik olyan ruha­költeményre, amivel könnyedén felvehetné a „versenyt" mondjuk az igazgatónéval. A színház látogatóit magamban két csoportra osztom. Egyik részüket a művelődni vágyás, az élményszerzés vonzza, a másik csoport mindezzel vajmi keveset törődik. Számukra az a lényeg, hogy megjelenjenek valahol, ahol legalább két-háromszázan látják és irigylik a legújabb divat szerint készült hivalkodó ruhái­kat és a több ezret érő cugehőrjeiket. Néha szinte vetélkedő­szerű felvonulásokat rögtönöznek a szünetben, s közben lesik a hatást: vajon ezen az esten ki nyerte el a közönség különdíját?! Gyakran elcsodálkozom, amikor egy-egy budapesti szűcs ki­rakatában megpillantom a harminc-negyvenezer forintos bundá­kat, vagy a legszerényebb cipőbolt vitrinjében a nyolc-kilencszáz forintos női topánkákat. Az utóbbihoz pontosan betartandó hasz­nálati utasítást is mellékelnek, amiből a vásárló arról értesül, hogy a cipőt négy óránál tovább nem szabad egyfolytában hasz­nálni, esőben, hóban egyszerűen tilos felvenni, de az erős nap­sütés sem használ kényes bőrének. Mérgelődöm, hogy egyáltalán miért gyártanak ilyen holmikat? S mégjobban mérgelődöm, mert látom, hogy tülekednek értük. Rájövök, hogy nyilvánvalóan kell gyártani ilyeneket, hiszen igényeljük. S a hiba itt van. Itt, ami­kor az egyáltalán nem igény — igénnyé válik, amikor pénzt adunk olyan dolgokért, amikről jól tudjuk, hogy fabatkát sem érnek. És rázzuk a rongyot, mert az milyen nagyszerű dolog. Iri­gyelnek bennünket, talán utánoznak is. S ha másért nem is le­hettünk híresek, hát majd ád hírnevet a körülvevő üres, fénytelen csillogás. A legnagyobb baj talán az, hogy mindezeket a felnőttek —'• nagyon jól átgondolva — beleültetik már néhány éves gyerme­keikbe is. Az apróságok fitymálva méregetik azokat a társaikat, akik egyszerű — és nem tagozatos — osztályba járnak, nem ta­nulnak zenét, sőt idegen nyelvet sem, meg egyszerű, sötétkék köpenyük alatt nem piros trapéznadrág, meg ötszáz forintos puló­ver hivalkodik. És hiába tartják gyermekpszichológusaink meg­győző előadásaikat mindezek káráról, hiába bizonyítják be, hogy egy hat-hét esztendős ifjú még gyermek, s a túlzott megterhelés csak árt neki. A megerőltető különórákon a gyermeknek nem jut a sikerélmény öröméből, csak elfárad, elkedvetlenedik, később esetleg magába zárkózott lesz. Bezzeg szüleik nem. Büszkén me­sélik széltében-hosszában, hogy az ő gyerekük univerzális cseme­te, s máris gyönyörűen játszik zongorán, pötyög németül, kecse­sen balettozik. Igaz, hogy az olvasás, meg a számtan még nem megy a legjobban, dehát mindenre nem jut az időből és majd ezeket is beléjük verik az iskolában. Jól emlékszem, amikor egyik üzletbe bejött egy asszony. Négy év körüli kislányt vezetett. Toalettjük láttán sokan feléjük fordultak. A gyermek öntudatosan rázogatta szőke loknis fejét, s még egy felnőttnek is dicséretére váló undorral válogatott az íz­léses gyermekholmik között. Közben édesanyja hangosan magya­rázta az eladónak — de inkább a vásárlóknak — hogy a tv-be készülnek, a kis Noémivel próbafelvételre. „Hiszen már most ki­mondott tehetség". Közben leadta azt is, hogy miután közelgő út- jukról tudomást szereztek a szomszédok, csupán utánzásból ők is készülődnek Budapestre ilyen, meg olyan gyerekükkel. Beval­lom, néhány hét múlva érdeklődtem, hogy Noémi hol játszik, de­hát sajnos kiderült, hogy még mindig csak az óvoda udvarában... No és a külföldi utak... Félreértés ne essék, nem a nézni és látni vágyó külföldre látogatókat soroljuk a „rongyrázók" kate­góriájába, hanem azokat, akik kizárólag azért utaznak az ország­határon túlra, hogy elkápráztató holmikat vásároljanak, amikben majd otthoni szerény környezetüket szájtátásra kényszeríthetik. Ezek az utazók pontosan tudják, hogy melyik országban mit le­het a legolcsóbban vásárolni, vagyis szerintük miért érdemes ide, vagy oda utazni. No és ők azok, akik „megszentségtelenítik" a világhírű műemlékeket, szobrokat, festményeket. A csodálatos al­kotásokat nem szépségükért, értékükért kapják lencsevégre, ha­nem csak azért, hogy valamelyik családtaguknak méltó hátteréül szolgáljon. És akkor aztán lehet mutogatni a fotográfiákat, me­lyeken „feleségem és Dávid" vagy „férjem és a Milói Vénus" látható. A képek mutogatása közben pedig hallható az élmény- beszámoló, amiből tudomást szerezhetünk, hogy a szomszédék megnézték Pompeiben azokat az „izé romokat, amiket a tv is mutatott", vagy megfürödtek a tengerben, ami már mégiscsak valami, s nem az a „pocsolya" Balaton. Talán nem is érdemes időt szentelni az igénytelen igényes- kedőkre, akik méterre vásárolják a könyveket, akiknek feltétlenül ki kell cserélniük 850-es Fiatjukat 1300-asra, mert az a kis vacak kaszni már nem illik egyéniségükhöz. Esetleg négy-, maximum öt­évenként cserélik bútoraikat, mert ugye azok a pletykás szomszé­dok, meg a barátok megszólják az embert, ha „elnyűtt", régi holmik között él, amikor sokkal szebb, modernebb bútorok is kaphatók. Egészen bizonyos, ha ezek a nagyon káros, elfajult „társa­dalmi követelések" helyett inkább elménket gazdagítanánk, sok­kal értékesebbek lennénk. És végre tanuljuk meg, hogy nem a ruha — és hozzáteszem, a felületes külsőségek — teszik az em­bert. Ha megtanultuk, hát éljünk is úgy. És segítsünk így másnak is úgy élni. V. HORVATH MARIA J

Next

/
Oldalképek
Tartalom