Tolna Megyei Népújság, 1972. április (22. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

Lóháton érkeztek Ritka szép taviasz volt. Lágy. selymes fűben heverésztünk a domboldalon és féltünk. Alat­tunk kihalt volt és csendes a falu. Néha feltűnt ugyan egy- egy lenn maradt konok öreg, aki végigballagott az üres udvarokon és vizet húzott az ottrekedt jószágnak, de ez a kevéske mozgás, a fáradtan emelkedő kutak gémje, csak még szembeszökőbbé tette a változást. Azt, hogy a köves- út mellett fekvő falu népének többsége; asszonyok, lányok, férfiak és iskolás gyerekek; feljebb vonultak néhány száz méterrel, a szőlők és préshá­zak világába. Valami ősi tör­vény munkálhatott a lelkek mélyén. Elhúzódni a hadak útjából. Elhúzódni, még ha üszők röppen is a háztetőkre és egyelőre ismeretlen kezek el­hajtják majd a kevéske mar­hát. Mi mást csinálnának? De a házak falát újra fel lehet rakni, ezernél több esztendős erre a tapasztalat. Jószágot is lehet majd nevelni, csak az élet megmaradjon, — Az élet? — morfondíro­zott Horváth Rozi néni, ami­kor irdatlan batyuját leeresz­tette a présház tornácán. — Nem bántottam én az életü­ket, miért akarnák ők elvenni az enyémet? Csakugyan, miért? Hiszen a kis, nyugat-magyarországi falu népe valóban nem vétett sen­kinek. Még búcsú idején egy­másnak sem, pedig ilyenkor sűrű poháremelgetések közt kortyolta kicsi és nagy a szomszédos Ság aranylóan erős levét. Békés nép ez, sze­líd. vallásos, úrtisztelő. Rozi néni Pista fia azonban furcsán nézett az anyjára: — Mit gondol, édesanyám?! Virágot szedni jártunk mi őnáluk, Sztaniszlauban, Kó- lomeában, egészen Voronye- zsig? Horváth Pista rohamutász volt, aki három kitüntetéssel, fél szemmel és a jobb kezén hárommal kevesebb ujjal ve­tette le az egyenruhát. Nagy erejű, komor, frontot járta óta különösen szófukar ember, akinek most akaratlan elárul­ta a hangja csengése, hogy ha az anyja nem is, ő bizony fél. Valahol messze már két nappal korábban sárgás-vörö­sesen kezdett el lángolni az ég alja. Dörgés nem hallatt- szott, szakasztott olyasformán mint amikor messzi égiháború dúl. Rákövetkező este csodá­latos karácsonyfadíszre emlé­keztető fénnyel jelent meg Pápateszér irányában az égen egy Sztálin-gyertya. A faluban állomásozó német alakulat őr­nagya nem sokkal később ököllel verte meg az intéző ajtaját. Die Russen sind bei Dáka durchgebrochen ! — mondta. — Dákénál áttörtek az oro­szok! Egy óra múlva a nemeit egy­ségnek nyoma sem volt. Az egv-két világháborút próbáltak füle érzékenyen re­BOÓR ANDRÁS: Már megtanulta... Erő-vadító konok hidegben Budát figyelte szálkereszten Horgas kezében lapult a puska Hogyan tovább már megtanulta Álom-napokat hozni jöttek virág-levegőt meggyötörtnek Szabadulást a szolgalétre Örök idők becsületére zortált az „áttörés” szóra. Ek­kor indult meg a népvándorlás a szőlők felé. Csak nagyon kevesen tudták, hogy szinte hajszálpontosan oda; ahol a valamikori régi falu állt Az, amelyiket pár száz éve a tö­rök elpuszított. A falubeli németek uitán egy darabig csend volt, aztán portól szürkén, nyakba vetett géppisztollyal két tucatnyi SS- motoros száguldott végig az úton, mint akiknek nagyon sügős. Ismét csend, majd ugyanígy egy foszlott magyar tábori csendőr zászlóalj. Mesz- sze Mersévátnál hirtelen dör- rent valami és haragos, feke­te füstoszlop emelkedett az égnek. — Harckocsi, — közölte egy hang tömörem. — Kilőtték! A harckocsianotorok dübör­gése, a hernyótalpak csöröm­pölése Cell felé húzódott, ahol az Eltz-maj orban lobogó láng­gal égett egy hatalmas, ura­sági szalmakazal. — Asszonyunk Szűzmária, istennek szent anyja... — kezdte el egy asszonyhang va­lahol a pincebolt alatt. — Elhallgas! — ez a férje lehetett. Mitől féltek, mitől féltünk? A bizonytalanságtól. A Ma­gyar Futár híreitől. A halál­tól. Az év- ég évtizedszám be­lénk sulykolt gondolatoktól. A frontot jártak egyszerre olyan kifejezővé vált szófukarságá­tól. Az ismeretlentől, az isme­retlenektől, akik már valahol itt vannak a közelben, fegy­vernél a kéziben és a fegyver... — Aki fegyvert fog, fegyver által vész el! A dombon, a fák lehajtó ága.i alá húzódva, amelyeken szelíd kontrasztként már rü­gyeket bontogatott a termé­szet, és a gyep selymén he­verve sokan várták a bizony­talant olyanok, akik parancs­ra, vagy önként éveken át szo­rítottak fegyvert más földjén; — Maga öt hold földet ka­pott az uraságéból, mert ki­lőtte két páncélosukat! — mondta váratlanul Horváth Pistának Bertáné, a jegyző felesége. — Igen! A tekintetes asz- szony férje mérette ki a föl­det! Egyre vibrálóbbá vált a vá­rakozás feszültsége. Az Eltz- majorban már csak füst szállt a kazalóriás hamuba omlott maradványaiból. Aztán megjöttek. Nem az országúton jöttek, hanem teljesen váratlan irányból, a Csernek nevezett birkalegelők felől és szinte mintha egyszerre mindenhol ott lettek volna. Lovasok vol­tak, köpenyben, kackiásan fél­recsapott kucsmafélékben, so­kuknál kard. Rohamsisakot alig ketten-hárman hordtak Széles, legyezőalakban hú­zódtak lefelé a dombon, itt- ott ugyan előre szegezett gép­pisztollyal, de könnyedén, fö­lényesen és — igen! — vidá­man, min* akik teljesen és végérvényesen biztosak a dol­gukban. A nagy urasági pince előtt, ahol tucatnyian álltunk, ket­ten leszökkentek a lóról. — Nyemci? — kérdezte az egyik, fiatal, kalmükképű. — Ny et! — Ez, igen rekedt hangon, Horváth Pista volt. — Voda? — hangzott a kö­vetkező kérdés és ezt Rozi né­ni minden fordítás nélkül megértette. Nyújtotta a cso- bolyót. — Víz! Víz ez, lelkem, így mondják mifelénk! Igyál csak, ha megszomjultál! A kalmükképű nekivetet­te hátát egy háromszögletű kőpiramisnaik és szájához emelte a csobolyót Szomjas lehetett valóban, a víz kétfelé csordult a bajuszán. — Keszemem, mamka! Nyeregbe szálltak és elüget­tek a többiek után. * Nem tudom, hogy akkoriban kiben volt fogékonyság múlt, jelen és jövő, ha úgy tetszik a szimbólumok iránt? A kőpi­ramis oldalán márvány tábla díszlett, ezzel a szöveggel: „E HELYEN ÁLLOTT VÉN CSERESZNYEFA ÁRNYÉKÁ­BAN IRTA HALHATATLAN ÓDÁIT BERZSENYI DÁNI­EL”. Kemenessőmj énben történt, 1945 március 27-én — ha jól emlékszem kedden, de ami biztos — délelőtt pontosan negyed tízkor, egy héttel Ma­gyarország teljes felszabadítá­sa előtt. ORDAS IVÁN Érdi Judit rajza­JANUS PANNONIUS: A NARN1 QALEOTTÓHOZ Ezt a nehány epigrammát néked Pannóniából a Duna küldi, a Föld északi főfolyama. Hogyha talán egy-egy közülük nem látszik enyémnek, jó Galettóm, hát meg ne lepődj emiatt. Mert ad a hely, de el is vesz a szellemtől —, ki tagadna. S látszik a versen, hogy merre, hol is született. Rég a latin környék latinabbá tette a versem, barbár táj, barbár szóra kapatja a szám. Hozd ide Vergiliust: hamisan fog szólni a lantja; vagy Cicerót: itt elnémul a nagy Ciceró. Ám te segíthetnél: ha göcsörtjeiket lecsiszolnád, azt hinné az ítész: mind Helikonra való. LUCIÁRA Nincs igazad, ha megorroltál rám Lucia, lelkem', mert — úgymond — ügyeid szétsusorogta a szám. Nem susorogta, bizony! Hogy honnan tudja a szomszéd? Hogy s mint terjedt el, s hangzik p városon át? Mondd, aki semmit meg nem hall, van olyan süket ember? Azt se, ha ágyú szól, azt se, ha dördül az ég! LUCIÁHOZ Jó megszurkált engem, Lucia, ostoba nyelved; válni szúnyoggá most épp emiatt akarok. Vissza szeretnélek szurkálni: nyugalmad is éppúgy megkeserüljön, ahogy megkeserült az enyém. Csorba Győző fordításai Ötszáz esztendeje, 1472. március 27-én hunyt el Ja­nus Pannonius, a nagy humanista költő, a latin nyelvű magyar világi líra első jelentős képviselője. KÁLNOKY LÁSZLÓ: ISMERETLEN HATALMAK Ha dől a fal, a már vállal nem tartható, megmentenek , a legbenső világ homályában lakó kis őrszemek. Tárnáim éjjelén nyüzsögnek tettre kész alakjaik, s öblítik szüntelen vérpályám gyülevész salakjait. Az arc nélküli rém, ha ők lépnek elő, nem oly merész, s megáll az idegen arcokból rám törő hullámverés. Lelket belém, mikor föladnám a csatát, türelmük önt. Gyümölcsharangjukat így kongatják a fák, ha tűz dühöng. *A költőt 1972-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Ebből az alkalomból közöljük fenti versét. Panaszlevél A felháborító eset megtörtént. Glazurek Béla, a XXIV. kerületi Szappan utcai zöldség-gyümölcs üzletben negyed- kiló lasponyát kért. Az eladó ki­mérte az árut, Gla­zurek fizetett. Ezt követően fedezte fel, hogy a zacs­kóban egy túlérett lasponya is hever. — Ezt cserélje ki, legyen szíves! — kiáltott fel eré­lyesen a vevő. — Dehogy cseré­lem. Nem válogat­hatok. Nekem az egész árut el kell adnom — mondta a kereskedő. — Velem aztán jóval kezd ki! Fi­gyelmeztetem, hogy a panaszom­mal elmegyek a legfelsőbb fóru­mig! — lihegte dühösen Glazurek, és becsapta maga mögött az üzletaj­tót. Bement a szomszéd trafikba, kért másfél kiló levélpapírt, aztán munkához látott. Panaszlevelet írt a Népszabadság szerkesztőségé­nek: ...... A ko­m oly nemzetközi helyzetben mért engedik meg a túlérett lasponya árusítását? Kérem panaszom azonna­li kivizsgálását!’’ A Magyar Nem­zethez írt levelé­ben hangsúlyozta: . .A Hazafias Népfront érdeke, hogy rendet te­remtsenek a las- ponyapiacon. Val­lásos és materia­lista egyaránt fog­jon össze, és re­püljön a Szappan utcai vétkes el­adó!’’ A Népszavának írt levelében ez állt: „__Évek óta p ontosan fizetem a szakszervezeti tag­díjat. Joggal kér­hetem, a Szak- szervezeti Tanács hasson oda, túl­érett lasponyával ne károsítsák meg a dolgozókat.’’ Az Esti Hírlap „Itt a budapestiek beszélnek” rovatá­ban közölte: „... Épülő, szépülő fővárosunk szégye­ne a Szappan ut­cai zöldség-gyü- mölcsüzlet eladója. A pesti ember már a középkorban is szép, egészséges lasponyát evett. 1972-ben kell el­tűrnie, hogy túl érett lasponyával károsítsák meg? Vesszen az eladó!” A Ludas Matyi levelezési rovatát figyelmeztette: „Régi előfizetője vagyok lapjuknak. A szatíra fegyve­rével hassanak oda, hogy túl érett lasponya ne ront­hassa az egyéb­ként vicces kedvű emberek hangula­tát.” Glazurek pa­naszlevelet küldött még az öt ért sé­relem ügyében a Rádiónak: .. Küldjenek ki egy riportert, és vegyék hangsza­lagra ezt az átok zöldségest. Egyéb­ként adhatnának több magyar nótát is a műsorukban A panaszlevelek papírtengere nyo­mán a szervek, in­tézmények lefoly­tattak az ügyben 647 telefonbeszél­getést, elfogyasz­tottak 800 ív le­vélpapírt, négy üveg tintát, 1400 munkaórát. Végül is kötelezték a XXIV. kerületi Szappan utcai zöldségest, hogy Glazurek Bélának cserélje ki a túl érett lasponyát Az eladó rosszked­vűen, dühtől resz­ketve kicserélte a gyümölcsöt, majd mivel nem értett egyet a reklamáció jogosságával, be­ment a szomszéd trafikba, másfél kiló levélpapírt kért, aztán mun­kához látott... GALAMBOS SZILVESZTER

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom