Tolna Megyei Népújság, 1972. április (22. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-23 / 95. szám

♦

!

P

 népfront története

5. Kiáltvány a magyar nemzethez

A nyilasok hatalomra kerülése után Magyarországon is elszabadult a pokol. Senkinek nem volt biztonságban az élete. A nyilas csőcselék mindent és mindenkit pusztulásra ítélt. Tobzódtak vérben és mocsokban.

A kommunista párt volt ismét az, amely a nyilas pucs- csot követő hetekben szétszóródott antifasiszta csoportok összefogására vállalkozott. Megérttette velük, hogy „ma a meghunyászkodás, a megbú- vás, a íélreállás” a halált, a „harc vállalása a békét és szabadságot” jelenti. „A döntő szó ma a fegyvereké.” — hangoztatta a Kommunista Párt Központi Bizottsága.

A kommunisták lankadatlan szervező és tettekre serkentő munkája nyomán 1944. november elején megalakult a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. Ebben a Magyar Frontnál is szélesebb nemzeti tömörülésben ott vannak a kommunisták, szociáldemokraták, paratszpártiak és kisgazdák, néciellenes polgári csoportok és horthysták, ifjúmunkások és diákok, keresztények és nem keresztények egyaránt. E bizottság élére bátor antifasiszta magatartásáért és helytállásáért a kommunistáktól a horthystá- kig egyaránt tisztelt, vezetőnek is elfogadott Bajcsy-Zsi- linszky Endre került.

A bizottság a magyar nemzethez intézett kiáltványában bejelentette, hogy „ a nemzeti felkelés és a szabadságharc minél gyorsabb ütemű megszervezésére, elindítására és megvívására” alakult akcióbizottság, amelynek „mind döntőbb részt kell vállalnia Magyarország felszabadításának nagy művéből, teljes összhangban a szövetségesek háborús céljaival... Mindenekelőtt pedig a diadalmas szovjet hadsereggel.”

A nemzeti felkelés vállalása és szervezése mellett a bizottság alakulóokmánya szerint célunk: Szabad, független, demokratikus Magyarország megteremtése. Alapvető szociális változások előkészítése. Szoros együttműködés az összes környező államokkal, s legszorosabb együttműködés a Szovjetunióval. E program maradéktalan elfogadása egyben vállalása azoknak a célkitűzéseknek, amelyeket a Kommunisták Magyarországi Pártja, a népfront és a függetlenségi front zászlajának kibontakozásakor megfogalmazott. A realitásokkal és a nemzet érdekeivel valamennyire is számoló politikai pártnak, szervezetnek, akár egyénnek ezt tudomásul kellett vennie. Az is világossá vált, hogy a dolgozó tömegek elé más programmal állni ugyanúgy kudarcot jelentene, mint ahogy minden más kísérlet a németekkel való szakításra, kudarccal végződne.

Fegyveres felkelést

A bizottság megalakulása után néhány nappal Kiss János tábornok vezetésével azokból a tisztekből, akik megértették az idők szavát és cselekedni akartak, megalakult a Katonai Vezérkar. Kiss Jáno- sék a fegyveres felkelés megszervezésén, a Vörös Hadsereggel az összeköttetés megteremtésén fáradoztak, amikor árulás folytán a vezérkart, a bizottság tagjait és a velük együttműködő csoportok egy részét letartóztatták.

A felkelés nem sikerült, a nácikkal való szembefordulást, a nemzeti összefogás egyik alapvető célkitűzését így nem oldotta meg. De a nemzeti összefogás erőfeszítései nélkül nemcsak az erkölcsi, hanem az anyagi veszteség is sokkal súlyosabb lett volna. Hisz a nemzeti összefogás politikája tette lehetővé, hogy ezrek és ezrek Összefogjanak az emberéletek, a nemzeti értékek megmentésében, hogy a szörnyű pusztulást ne a csüggedés, a letargia, a nemzeti tragédián való merengés, hanem a talp- raállás, a gyökeresen újat, szebbet akarás, a boldogabb, emberibb Magyarország megteremtésének gondolata váltsa fel. S ez a nemzeti összefogás politikája, a kommunisták és hazafiak közel egy évtizedes munkája nélkül alig lett volna lehetséges.

Sokan voltak, mindenekelőtt a küzdelem oroszlánrészét vállaló kommunisták között, akik e gyilkos küzdelemben a fasizmus áldozatai lettek. Rózsa

Ferenc, Schőnherz Zoltán, Földes Ferenc, Kasztéi András, Ságvári Endre és más kommunisták ugyanúgy e célért áldozták életüket, mint Költői Anna, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kiss János és még sokan mások.

„Én nem cselekedhettem másképpen, mint ahogy cselekedtem — írta szüleihez búcsúlevelében Schönherz Zoltán. — Mikor felismertem, hogy milyen veszély fenyegeti embertársaimat Magyarországon, nem hallgathattam, meg kellett szólalnom, nem tehettem másképpen.... Nem hal meg azért mindenki, akit a földbe tesznek.” Hasonló szavakkal válaszolt vészbírái előtt 1944. decemberében Bajcsy-Zsilinszky Endre is, aki nem volt kommunista, sőt politikai indulásakor azok kérlelhetetlen ellensége volt, de volt bátorsága és emberi nagysága belátni, tévedett és a kommunistákkal együtt ment a bitó alá.

„Legjobb meggyőződésem szerint tudatosan, az ország érdekében cselekedtem, úgy éreztem, hogy a háborúból és a németek oldaláról az orszá-' got el kell szakítani, ha kell erőszakkal is ... ” Amikor azzal vádolták, hogy a kommunistákkal, régi ádáz ellenségeivel szövetkezett, Bajcsy kijelentette: „Az esztelen háborúba rántott országot csak olyan eszközökkel lehetett megmenteni, amelyek adódnak és olyan úton, ami járható”.

DR. PINTÉR ISTVÁN

Következik: Lesz magyar

újjászületés.

Ken-e

az öntözőberendezés ?

Hosszabb idő óta találkozhattunk a szekszárdi AGRO- KER Vállalat hirdetésével, amely mezőgazdasági üzemekhez, intézményekhez és közü- letekhez szól. öntözőberendezések, szivattyús gépcsoportok, öntözőcsövek, húszszázalékos engedménnyel vásárolhatók. Időszerű tehát a kérdés: milyen hatása van a hirdetésnek?

— Mit, miből mennyit vásárolnak? Vásároltak-e komplett berendezést? — érdeklődöm az AGROKER Vállalatnál.

— Komplett berendezést sehonnan sem igényeltek, mindenütt csak egyes tartozékokat pótolnak.

Uj, tröszti rendelet mondja ki, hogy bármelyik megyében beszerezhető az öntözőberendezés. Ha éppen nincs raktáron, valamelyik megyei AG- ROKER-nél, akkor telexen érdeklődik és „kölcsönkér” más megyéből. Az AGROKER-nél sorba rakott kartonok jegyzik a rendeléseket, vásárlásokat. Ezek a kartonok mégis elsősorban más megyéből érkezett rendelkésekről tanúskodnak. Elgondolkoztató, hogy a rendelések között kevés a Tolna megyei.

Erre az a válasz, hogy ebben a megyében sem vízzel, sem pedig az anyagiakkal nem állnak olyan jól, hogy más gépek mellett az cniözőberende- zésre, vagy tartozékainak pótlására is jusson.

Csakugyan kevés mindegyik?

A szekszárdi AGROKER felmérést készített a megyében, hogy 1975-ig milyen öntözőberendezéseket akarnak vásárolni az üzemek. Eddig négy igénylő jelentkezett.

àtüKÊ MEámmr

{ZAMÉKKAt rfWWW

Hatvani Dániel dokum ént umregénye

í.

SEMMI GYANÚ

NE MARADJON

Motorzúgásra ébred. Horváth Zoltán másodéves villanyszerelő tanuló szemhéja megrebben, keskeny résen át bámul a tanya mésztérkép- repedéses mennyezetére, agyában még percekig összekeveredik a motor kora reggeli túráztatása az iménti álom képtöredékeivel. Ott volt megint a hatalmas, ablaktalan betonpincében, apró lámpák tucatjai villogtak az egyik hosszanti falon, a kapcsoló- tábla előtt kis nyeszlett emberke sertepertélt, fején fülhallgatóval. Aztán halk nyikorgással megnyílt a fotocellás ajtó, s egymásután bejött egy csomó arcnélküli ember, nem számolta őket, de tudja most is, így félébrenlétben is, hogy huszonheten voltak. Körülfogták mindkettőjüket, a hozzá legközelebb álló egy pisztolyt nyújtott feléje, a másik kezével a fülhallgatósra mutatott, hogy lője agyon... Nyúlt a pisztolyért, de az koppanva hullt a kőpadlóra. Lehajolt, hogy felemelje, de másodszor is kiesett a kezéből. Aztán harmadszor, negyedszer, ötödször is. Mind sűrűbben hallatszott a koppanás.

Apja — traktoros az Izsáki Állami Gazdaságban — most indul munkába. A felpörgő motorhang meglódul, elomlik a tanya előtti buckás legelő tágas térségein, s a kapcsolások után egyenletessé rendeződve mindinkább távolodik.

Aludni és álmodozni — eddigi életében e kettő volt fontos igazán számára. Mégis, most hiába próbál újból el- ludni, nem sikerül. Szemhéja furcsa rángatózással nyílik fel újra és újra. Ez a rángatózás, anyja szerint, már kisgyermek- korában is megvolt. Biztosan azért, tette hozzá, mert ideges természetű. Amellett nagyon érzékeny. Egy könnyű nyakleves után is órákig sír, nem tudja abbahagyni a zokogást. De ilyesmi már évek óta nem fordult elő. Anyja szelíd, csendes asszony, keveset beszél, bánatos szemekkel jár-kel a tanya körül és majdnem mindig fáj a feje. Csillapítókat szed, meg nyugtátokat. Apja ritkán van odahaza, sokat dolgozik. De őt, Zolit talán a legjobban kedveli. Szófogadó és ügyes kezű gyereknek tartja. Vasárnaponként hosszasan, ve- sződséggel vegyes türelemmel borotválkozik, de hétköznap siet, ilyenkor nem áll kezére a kés, gyakran megvágja magát. Egyszer aztán Zoli azt mondta, ő is meg tudná borotválni. Méghozzá úgy, hogy a keskeny, a felső ajakra simuló bajusz is érintetlen maradjon. Apja hitetlenkedett. össze fogsz vagdalni, mondta. Meglátja, hogy nem, felelte erre. Nagy könyörgésre megengedte. És a művelet sikerült, még egy karcolás sem esett az arcán, s a bajusz sem csorbult.

Apja, mióta traktoros, egy kissé mintha fáradtabb volna. Nagyokat hallgat odahaza, újságot olvas, elbóbiskol. Ha morgolódik is olykor, őt sohasem szidja. Egyszer csúnyán kiabált rá, amiért szétszedte a biciklit, apróra, a hátsó tengelyt is kiszerelte, s az egészet otthagyta az udvaron, a porban. Zoli ijedten hátrált a pitvar kerítése felé, s mire odaért, összeesett. Úgy kellett fellocsolni. Napokig lüktetett hátul a feje.

Felül az ágyban, kissé megrázza magát. Hátranyúl, fáj a tarkója megint. Ez sokat bosz- szantja. Mióta emlékezni tud azóta van ez a fájás. Lehet, hogy anyjától örökölte. Különösen három évvel ezelőtt kínozta nagyon. Tizenhárom éves volt akkor, 1968-ban. A hatodikat járta, másodszor. Másfél évvel ezelőtt, bent a faluban, Ágasegyházán, a kö- vesútra hirtelen kiforduló motor meglökte. Kisebb, de lassan gyógyuló zúzódásokkal volt tele a teste. Hónapokat mulasztott, osztályt kellett ismételnie. S aztán történt, hogy anyja, a tarkófájások miatt, elvitte a körzeti orvoshoz. Az beutalta a kecskeméti SZTK- ba, onnan pedig a budapesti Heim Pál Gyermekklinikára küldték. Két héten át a fehér csend mint vattaburok vette körül, injekciókat kapott, körültapogatták fejét mindenféle szerkezettel. Legjobban a gyógyszereket utálta. Amikor hazajött, még sokáig szednie kellett volna a pirulákat, de pár napon belül abbahagyta. Valahányszor lenyel egy tablettát, mindig eszébe jut két kishúga, Aranka és Margit, akik pár évvel korábban majdnem gyógyszermérgezésben pusztultak el, ráleltek anyjuk papírzacskóba csomagolt drazséjára,'s hamarjában elfogyasztottak vagy hatvan szemet, mert azt hitték, hogy cukor.

Nem sokkal azután, hogy nagyobbik bátyját, Jánost három évre ítélte el a bíróság, betöréses lojiás miatt, anyja a történtek súlyától ágynak dőlt. Ez 1970 októberének közepén történt. Zoli ekkor elsőéves volt a kecskeméti ipari tanuló iskolában, az ókollégiumban. Fiatalabbik bátyja, István, aki Székesfehérvárott szerzett malomipari szakmunkásképesítést, akkor kezdett el dolgozni a kecskeméti villanymalomban. A két lány kicsi, Aranka, a nagyobbik is csak hetedikes, rájuk nem lehet bízni a betegápolást. Apjának pedig, a megélhetés miatt, dolgoznia kellett. így Zoli maradt ki az iskolából, jó másfél hónapra, s szorgalommal, gyöngéden ápolta- anyját, amellett megcsinált sokféle házimunkát. Félévkor nem kapott osztályzatot, év végére pedig közepes bizonyítványt szerzett.

Valami parttalan büszkeség tölti el, ha arra gondol, hogy ő, Horváth Zoltán, leendő villanyszerelő, aki tanyáról jár be naponta Kecskemétre, tizenhat éves létére eligazodik a világban. Hónapról hónapra erősödött benne a hit, hogy ehhez különös képessége van. Hol kezdődött? Mármint a hit meggyökerezése? Erről még nem gondolkodott. Kételkedni pedig egyáltalán nem szokott, főleg ha a saját esélyeiről van szó.

Még az általánosban történt, hogy földrajzból egyest kapott: nem tudta felsorolni a Magyarországgal határos államok nevét. Emlékszik, hosz- szan, mély utálattal nézett a tanárra, aki később is kerülte a tekintetét. Zoli ekkor gyűlölte meg először közvetlen környezetét, a falut. S hogy ennek kifejezést adjon, egy este, amint az iskolából hazafelé tartott, sorra kiszúrkálta az útjába eső parkírozó biciklik gumijait.

Hangja egy év alatt meg- férfiasodott, csak az arca maradt lányosán sima. „Szép, komoly fiúnak látszol, azt mondták a lányok fennt” — adta tudtára egyszer Kiss Aranka, amikor másfél órát várt rá. Kisfáiban, a dísznövénytermesztő szakiskola be- járóútjánál.

Igen, Aranka... Meg kell őt szerezni, ha másképp nem, erőszakkal. Oly erősen gondol a huszonhét tagú bandára, hogy már-már elhiszi, hogy az a valóságban is létezik. Hogy mit szólnak majd a szülei? Egy

évvel ezelőtt még sajnálta őket: gürcölnek, robotolnak,

kopnak évről évre. Csak azért, hogy legyen ennivaló, egy-két ócska rongy, bennmaradhassanak a vacak tanyában és, amit a legtöbbször hangoztat az apja, hogy szakma legyen mind a négyőjük kezében, ha már Jánosnak nem sikerült.

De ki figyel oda, hogy én vagyok a Horváth Zoltán? — kérdezgette magában sokszor, keserűen. Egy évvel ezelőtt még azt tervezte, ha felnő és szakmája lesz, vesz magának saját házat, motort, s Aranka is feleségül megy hozzá. Ez most már kevés. Ahogyan vágyai fokozatosan rugaszkodtak el körülményeitől, oly mértékben vetette meg mindinkább szüleit is. Majd ha rájönnek, hogy félrevezettem őket is, majd odafigyelnek rám, de akkor már későn lesz. így örvénylettek benne a zavaros gondolatok, napok óta immár, s azt vette észre, nem is esik nehezére az intézetben és a konzervgyári gyakorlati foglalkozásokon, amikor azt hazudja, hogy azért nem jár be, mert a szülei válnak.

Felöltözik, megreggelizik. Kezén a fehér kötés elpiszkolódott. Nem baj, ma van november 5-e, péntek, Kecskeméten, a Nagykőrösi utcai bőr- gyógyászati rendelőben majd átcserélik. Sehol semmi gyanút nem szabad hagyni, hogy mire készülődik. A seb már jóformán begyógyult; három nappal ezelőtt vágták kezéről a szemölcsöt.

Széles dülőút vág keresztül a legelőn, Ágasegyháza és Izsák határát választja el egymástól. Ahol a kövesútba torkollik, buszmegálló van, Zoli itt szokott fel- és leszállni, innen érvényes a bérlete is.

A kanyarban feltűnik a busz. Mindjárt ezután egy szürke Volga dugja ki mögüle az orrát. Villámtempóban húz el mellette a kocsi, a fiú mereven néz utána, szemhéja sem rángatózik.

(Folytatjuk)