Tolna Megyei Népújság, 1972. április (22. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-16 / 89. szám
9 f Dávid Józsefî Az új tanítónő Egy évig volt aranya, élesztője a falunak. Az idősebbek megszerették, a fiatalok imádták. Nem volt olyan kezdeményezése, amibe szívvel, lélekkel ne álltak volna mellé. Így alakult újjá a népi tánccsoport, szerveződött az irodalmi színpad és néhány szakkör. Az iskolán kívüli fáradhatatlan tevékenységét legfeljebb az idősebb kollégák nézték egy kis irigységgel. A falu viszont repdesett: végre egy olyan pedagógus, aki nemcsak tanít, hanem az ifjúság szívét, a falu lelkét is ki tudja bugyolálni. Csupor Ágnes tanítónő is úgy érezte, hogy eddig soha nem tapasztalt szívmeleg varázslat veszi körül, s valósággal elszomorodott, amikor már csak néhány nap volt hátra az iskolai évből. Ügy tervezte, hogy a nyári szünidő alatt két hetet tölt otthon szüleinél, majd felutazik Pestre a rokonokhoz. Egy kicsit kiriszálja magát a városban, aztán lesz ideje még bőven arra is, hogy a pedfőiskola levelező tagozatára felkészüljön. Éppen ezzel kapcsolatban kellett beugrania egyik délután a járás művelődési osztályára, amikor összetalálkozott Telekes Miklóssal. A fiú a traktora helyett most a motorján ült. — Elviszem én szívesen — ajánlkozott nagy örömmel a legény, s a tanítónő nem is kérette magát. Felkuporodott a motorra, de mielőtt elindultak volna, szereztek a kisasz- szonynak is egy sisakot. Visszafelé a kecöli erdőnél valamit hátraduruzsolt a fiú, majd letért a műútról. Ágnes megijedt, de mire a motor megállt összeszedte magát, s úgy ugrott talpra mindenre készen, mint egy kis vadmacska. A szava is neki jött meg előbb: — Mi akar ez lenni, Miklós? A fiú zavartan pislogott. — Beszélj, mert nincs sok időm. Különben nem vettem volna igénybe jóhiszeműen — emelte feljebb a hangját a tanítónő — a segítségedet. — Én ... nem akartam rosz- szat — tért ki a lány vádoló, szúrós tekintete elől a legény. — Akkor fórdítsd meg a motort — szólt határozottan a leány, de a fiú csak téblá- bolt. Látszott, hogy szörnyű nagy vívódása van, s így inkább szánnivaló már, mint félelmetes. Erre a tanítónő is határozottabb lett. — És most mit csináljak veled? Miklós cigarettát vett elő, de keze láthatóan remegett, amikor meggyújtotta, s aztán néhány slukk után már kereste a lány tekintetét. Jó volt belenézni, de csak hunyorogva bírta, mint a napot. Hunyorogva, ami most, hogy a sisak eltakarta a szemöldökét, komikusnak tűnt. Mintha a hosszúkás arc is kikerekedett volna. Csak az ajak íve... — Hallod? — zökkentette ki a fiút tekintete legeltetéséből Ágnes. — Csak azt akartam mondani — buggyant ki Miklós száján a vallomás —, hogy én nagyon szomorú leszek, ha elmegy ... — Kedves vagy — öntötte el a pír Csupor Ágnes arcát, aztán észbe kapott: — De most már akkor... menjünk. A fiú kelletlenül vetette át a lábát a motoron, s várta, hogy a tanítónő is felüljön. — Na, persze — szólt hátra a vállán keresztül — maga ezt úgysem érti. — Mit nem értek? — Hát, hogy egy ilyen magamfajta, hogy is merészel egy tanítónőnek... — Most aztán végképp nem értelek. — Ha tegezve mondanám, úgy... biztosan megértené. A tanítónő leugrott a motor- róL — Idefigyelj, te pupák katona. Nem mondtam már néhányszor, nektek, hogy akit én tegezek, az nyugodtan visszategezhet. A fiú a motorra huppant. Vállas ■ alakja most valósággal meggörnyedt. A bolond is jól látta, honnan fúj a szél. De a tanítónő többet is akart tudni: — Mondd, mondd csak ki, ami a szíveden fekszik, de tegezve ! A fiú újra kitámasztotta a motort, majd sután a lány felé fordult. — Hiszen ... utói tudnám én ... azaz, hogy tudnálak érni, ha te is akarnád ... Hát így kezdődött. És Csupor Ágnes tanítónő nem utazott el a faluból. Egy hét múlva azonban hívatta az iskolaigazgató. — Mi van, kollegina? Miért nem élvezi a szabadságát? — Őszinte lehetek? — Elvárom magától. — Azért, mert Telekes Miklóst segítem a felvételire. — Nocsak — húzta el gúnyosan a száját az igazgató, de Ágnes nem vett észre semmi rosszindulatot, s lelkesen magyarázni kezdte, hogy a traktoros jelentkezett a gépipari technikum levelező tagozatára. — Talán bizony a maga szép szeméért? — Az lehet — kapott észbe a kis tanítónő, s dacosan nézett szembe az igazgatójával. Az igazgató köhécselt, lesimogatta néhány szál haját, majd kijelentette: — Ha nem tudná, kollegina, az egész falu meg van botrán- kozva. Ha azonnal csomagol, és elmegy, talán még nem késő. — De miért? — Ne játssza tovább az ártatlan virágocskát — türelmetlenkedett az igazgató, majd higgadtabb hangon: — Mert nekem ugye... szóval felőlem úgy él, ahogy magának tetszik. Csak nem itt! Falun nem engedheti meg magának egy tanítónő azt, amit ön csinál. — Miért? Hát mit csinálok én? — Ezt kérdezze meg azoktól a szülőktől, akiknek a gyerekeit tanította, meg azoktól a fiataloktól, akik közül felcsípett magának egyet. — És, ha ezt tettem volna? Talán apácának jöttem én ide? Tudomásom szerint semmi olyat nem követtem el, ami az íratlan, vagy akár az írott társadalmi erkölcsbe ütközne. — Nézze Ágnes — hajolt közelebb az igazgató kollégájához. — Én csak jót akarok magának. Hallgasson rám. Maga nemcsak szép és csinos, hanem okos lány is. Sokra vihet- né a pályán, ha... nem feküdne le egy közönséges traktorossal is. Mert tudja, egy tanítónő — akarta mondani, de ez már a torkán akadt, mert Csupor Ágnes csöpp kis tenyere csattant az arcán. Ezután a tanítónő a lakására rohant, pedig elkeseredett szíve szerint félre kellett volna verni a harangokat, a falu főterére csődíteni a népet, s a szemükbe mondani: hát ilyenek vagytok emberek? Vagy melyik az igazi arcotok? Két fiatal kapcsolatában nem tudtok elképzelni mást, csak bu- jálkodást? Hát olyan lehetetlen az még ma is, hogy egy fizikai és egy szellemi dolgozó megtalálja egymást? És hol van ő? Miklós! Most miért nincs itt?! Most... éppen most, amikor... de csak hasadna meg már a föld ... A föld nem hasadt meg. Telekes Miklós sem került elő, hiszen rotációs kaszát vontatott kint a réten. A termelőszövetkezet kocsisa később ellenben megállt a tanítónő lakása előtt. És amikor az öreg elunta a várakozást, bekiáltott: — Igyekezni kéne kisasz- szonykám, ha a délutáni 3 órás vonattal el akar menni !... Á kultúra otthonai Bizonyára sok művelődési ház igazgatója nyugtázta örömmel azt a hírt, hogy az országgyűlés kulturális bizottsága legutóbbi ülésén a művelődési házak helyzetéről tárgyalt. S bizakodásukat — hogy ezután talán előbbre juthatnak munkájuk végzésében — csak fokozta a másik híradás: a parlamentben kezdeményezett vita még ebben a hónapban folytatódik a művelődési ház igazgatók három nape« országos konferenciáján. A kérdés, úgy hiszem, jogos: miért éppen most került napirendre ilyen jelentős fórumokon a művelődési házak ügye? Néhány figyelemre méltó számadat választ adhat erre. 1950-ben még csak 433 művelődési otthont tartottak számon, 1962-ben pedig már csaknem 3800-at. Ma 3656 művelődési ház működik az országban — háromnegyed részük a falvakban található. Számuk tehát az elmúlt évtizedben — látszólag — stabilizálódott, ami a hatékony munka egyik fontos feltétele. Azért csak látszólag, mert az 1968-ban megjelent művelődésügyi miniszteri utasítás értelmében a 3656 intézmény közül mindössze 1913 felel meg a valódi céloknak, a többi még jóindulattal sem nevezhető a korszerű közművelődés otthonának. Ugyanakkor az elmúlt években jelentősen csökkent az állami támogatás összege, amely a legtöbb intézményben ma már a fenntartási költségeket sem fedezi. Ezért aztán a művelődési házaknak nyereségre kell törekedniök, akár az üzemeknek, a termelőszövetkezeteknek, az üzleteknek. S mi hozza a legtöbb nyereséget? A bál, a beat-hangverseny, a tánciskola, az operett, az eszt- rádműsor. Á jelenlegi helyzetben feltétlenül szükség van ilyen rendezvényekre, hogy legyen pénz ismeretterjesztésre, szakkörökre, a klubok fenntartására — azaz a tulajdonképpeni közművelődési feladatok elvégzésére. Szóval arra, amiért létrehozták a művelődési házaikat. Nem mondok új dolgot, amikor azt állítom: a kultúra, a műveltség a társadalom fontos produktív erejéhez tartozik, a gazdasági növekedés és a társadalmi haladás egyik alapvető feltétele. A szocializmus teljes felépítésének része a személyiség szocialista formálása, a marxista eszmék meghonosítása a tömegek között. A művelődési házak, ha hivatásuknak megfelelően látN [e tessék azon nevetni, hogy ennyire őszintén beszélek. Mi néha bizony összekoccanunk az asszonnyal. Ö elmondja a magáét, én is megdicsérem amúgy a visszájáról. De ezen semmi nevetnivaló nincsen. Tegnap reggel azon kaptunk össze, hogy az udvarban van két terebélyes fa: az egyik barack, a másik eper. Az asszony ragaszkodott a barackfához, mert kitelik belőle az egész évi barackbefőtt. Én kötöttem a kutyát a karóhoz, hogy maradjon az éperfa, mert arról az egész évi pálinkát ki szoktuk főzni. Szóval ne tessék ezen nevetni, mert ez Nyereségrészesedés nálunk nem szokatlan és egyedülálló dolog. Előfordul az máskor is. Szó szót követett. Alaposan összevesztünk, aztán én rácsaptam az ajtót az asszonyra és elmentem a munkahelyre. Kétszeresen fontos volt a megjelenés. Egyik a rend, a másik az, hogy tegnap fizették ki a nyereségrészesedést. Ezen se tessék mosolyogni, mert a mi vállalatunk évről évre jól dolgozik és ennek az a természetes következménye, hogy mindenki nagyon csinos summát visz haza nyereségrészesedés, vagy tizenharmadik havi fizetés címén. Délután fejront után hazafordultam. Azzal a szándékkal, hogy kibékítem az asszonyt, amire meg is volt a megfelelő lehetőség. Már a műhelyben elkészítettem mindent. Otthon lábujjhegyen mentem végig az udvaron. A nyitott ablakon keresztül a konyha- asztal lapjára dobtam egy kék borítékot, amelyre szép karikás betűkkel felírtam: any- jukomnak. Ne tessék azon se nevetni, hogy egy negyedórán át elmotoszkáltam az udvaron. Csak azután nyitottam meg a konyhaajtót. Biztos voltam abban, hogy asszonykám egyszerűen a nyakamba esik, mint egy féltégla. Hát nem úgy történt. Most már aztán lehet egy kicsit mosolyogni, majd utána tessék hangosan nevetni. Nem történt semmi egyéb, csak nyújtogattam a nyakamat, s kerestem a borítékot. Miután nem láttam, nagyon kedvesen megcsíptem az asszony nyakát. — Hát a koperta? — Belevágtam a tűzbe! Velem ne levelezz! És most tessék hangosan nevetni! A borítékban benne volt az egész nyereség- részesedés. y Két Ady Endre, meg három lila hasú. forint. Ezerháromszáz Rossi. ják el feladatukat, nagyon sokat tehetne^ ennek érdekében, A közösségi életforma kialakításának a bázisai lehetnek, az emberek állandó tudatformálásának centrumai. Annak azonban, hogy hivatásuknak megfelelően lássák el feladatukat, tárgyi, anyagi és személyi feltételei vannak. A 3656 épület közül 1743 alkalmatlan a korszerű művelődési-szórakozási igények kielégítésére. De nemcsak ex okoz gondot; nem kielégítő berendezésük és felszerelésük is. A művelődési házak negyed részében nincs televízió, 60 százalékuknak nincs magnetofonja, s mindössze negyed részükben van 16 milliméteres filmvetítőgép. Pedig a korszerű népművelő munkának ezek alapvető technikai feltételei. A személyi felételék talán még ennél is mostohábbak! A legfrissebb adatok szerint a főhivatású népművelők 46 százalékának van egyetemi vagy főiskolai végzettsége, ezek zöme azonban a fővárosi, illetve a városi művelődési intézményekben dolgozik. A falvakban ennél sókkal rosz- szabb a szakképzett népművelők aránya. Ez pedig kétségkívül kihat a művelődési házak tevékenységére. Miként az országgyűlés kulturális bizottsága tanácskozásának, úgy a három napos konferenciának is egy a célja: minél több és kedvezőbb feltételt teremteni az emberek általános és szakmai műveltségének fejlesztéséhez, szocialista neveléséhez, szabad idejének célszerű és hasznos eltöltéséhez. Hogyan teremthetők meg ezek a feltételek? Az ország anyagi lehetőségei' vé- gesejí. A megoldás tehát nem elsősorban a művelődési házalt; állami támogatásának jelentős emelésében keresendő, hanem a működési feltételek anyagi bázisának a társadalmasításában. A művelődési házak helyi intézmények, helyi igényeket elégítenek ki, tehát joggal számíthatnak a helyi erőforrásokra, az üzemek, termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, ÁFÉSZ-ek és KTSZ-ek patronálására, anyagi segítségnyújtására. Ez a folyamat néhány esztendővel ezelőtt megkezdődött, e jelenleg már több, mint félezer művelődési házat működtet közösen az üzem, a- szak- szervezet, a tanács, illetve a termelőszövetkezet. De sok gazdasági vezető még mindig neih akarja megérteni, hogy ezek a művelődési intézmények elsősorban a saját munkásaik művelődését, nevelését és kultúrált szórakozását szolgálják. Falun a művelődési házak a centrum szerepét töltik be a kulturális szolgáltatásokat illetően, Ezért a művelődési ház az iskola mellett a legfontosabb művelődési intézmény kell, hogy legyen. Olyan, ami lehetőséget nyújt mindazoknak, akik tanulni, művelődni kívánnak vagy egyszerűen csak hasznosan szeretnék eltölteni szabad idejüket. 3 hogy sokan vannak ilyenek, mi sem bizonyítja jobban: a művelődési otthonok látogatóinak száma a jelenlegi mostoha körülmények között is évente többmillió! PRÜKNEK PÁL
