Tolna Megyei Népújság, 1972. március (22. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-12 / 61. szám
Heinrich Jenő: Modern társadalom —modern közművelődés Gondolatok a korszerű népművelési szemléletről A îcôzêîetünîr fontosabb eseményeit és különböző sajátos jelenségeit számon tartó kedves olvasó szemtanúja lehet napjainkban annak az egyre jobban koncentrálódó társadalmi érdeklődésnek, amely fokozódó figyelemmel követi nyomon mind a sajtóban, mind az egyes párt-, állami és társadalmi szervek vitafórumain közművelődésünk változó helyzetét, gondjait és időszerű feladatait. S mindez nem a véletlen műve. Azért nem, mert a gazdasági struktúránkon belül lezajló ipari expanzió, a sokat emlegetett tudományos-technikai forradalom, az általános belpolitikaitársadalmi és internacionalista közéletünk dinamikus fejlődése — hogy csak a legfontosabbakat említsük — mind-mind egyre sürgetőbben igénylik a hatékonyan alkotásra képes, magasan művelt emberek számának gyorsabb növekedését. Ennek az igen jelentős és immár hatalmas feladatnak Súlya közművelődésünk vállára nehezedik, azaz iskolai oktatásunkra és az iskolán kívüli népművelésre, az emberek népművelés által irányított permanens önművelődésére. Az iskolai oktatásnak évszázadok alatt kicsiszolódott formái és módszerei vannak, melyek ma is állandóan fejlődnek, a népművelés mai gyakorlatát azonban jobbára még az ösztönös ötletek és a tudatos intézkedések egyfajta sajátos egyvelege határozza meg. Képes-e azonban ez a hagyományos népművelési gyakorlat annak a megnövekedett feladatnak maradéktalanul eleget tenni, ami ráhárul? Aligha hihető, hiszen ennek ellenkezőjét bizonyítják tapasztalataink. De akkor mi lehet a megoldás? Csakis egyféle válasz adódik: meg kell változtatni ezt a népművelési gyakorlatot, korszerűvé kell tenni, A korszerűsítés igénye tulajdonképpen nem más, miíitJ annak felismerése, hogy változnak a népművelés iránti társadalmi igények, s a megváltozott körülmények közt másfajta tevékenységre van szükség. Azt kell keresnünk tehát, hogy a változások mit tettek elavulttá a gyakorlatban. Feltehető, hogy nemcsak egyes eljárásokat, hanem egy egész elmaradott szemléletet kell újabbra cserélnünk. Ezért arról, amit elavultnak mondunk, bizonyítanunk is kell, hogy eltűnt viszonyok hagyatéka és egyben egy összefüggő látásmód tartozéka. Ma már nyilvánvaló, hogy a korszerűség jegyeinek ismerete nélkül a gyakorlat egyetlen problémáját sem lehet megnyugtatóan rendezni. Az is világos mór, hogy a korszerűség nem pusztán a tartalomra vonatkozik. Korszerű gondolatokat lehet korszerűtlenül közvetíteni, ami feltétlenül rontja a hatást. De a korszerűséget azzal sem lehet elintézni,. hogy új formákat alkalmazunk. A korszerűséget a népművelés egészére kiterjedően kell meghatározni, mégpedig úgy, hogy munkánk minden eleme egyfajta korszerű szemléletből következzék. A népművelés szerepéről, helyzetéről folytatott vitákban legtöbbször a népművelés szűkebb és tágabb értelmezése körül csapnak össze a vélemények. A gyakorlat felől ugyan mindegynek látszik, hogy csak a művelődési házakat nevezzük-e népművelésnek vagy a könyvtárakat, múzeumokat, mozikat, színházakat stb. is. A tágabb felfogás hívei mégis arra figyelmeztetnek, hogy a népművelésnek a művelődési házakra való szűkítése egy történelmileg meghaladott állapot kifejeződése. Annak az állapotnak a továbbélése, amelyben a kulturális intézmények nem a nép művelődését szolgálták, hanem a polgárság igényeit, s így a népművelési szándék is csak a kulturális élet szélére szorulton, külön intézmény- típusban jelentkezhetett. Azóta a helyzet megváltozott, s bátran lehet utalni minden kulturális intézmény népművelési rendeltetésére. Ez azonban nem egyszerűen elnevezés vagy besorolás kérdése, hanem felelősség- vállalás is a „nép" -művelődéséért, annak eredményességéért. Még arra is utalnunk lehet, hogy a népművelés illetékességének bővülése hagyományos intézményének, a művelődési háznak munkáját is szükségszerűen át kell hogy alakítsa. A népművelés különállása a múltban pótló jelleget adott a művelődési házak munkájának: pótolniuk kellett az iskolát ismeretterjesztő előadásaikkal, pótolniuk a művészeti intézményeket műkedvelő csoportjaikkal. Az önellátás természetesen szegényesebbé, színvonalatla- nabbá tette a népművelést más kulturális intézmények szolgáltatásaihoz képest. Következett ez abból is, hogy a népművelés nem volt közügy, csak lelkes emberek elszigetelt kezdeményezése. Ma már társadalmi probléma, ezért beszűkültséqének is el kell tűnnie. S a pótló jellegnek is: nem kell az iskolát pótolni a művelődési házakban, amikor a felnőttoktatás mindenkinek megadja a lehetőséget a tanulásra, felesleges színházpótlásra berendezkedni, amikor a rádió s a televízió házhoz szállítja a műsorokat. A pótló feladat még falun is erősen hát. térbe szorult, s aki ma a régi népművelés kereteiben gondolkodik, könnyen maga teremti -j peg eredménytelensége biztosítékát. De hogy a régi szemlélet, a pótló szerepre való beállítódás nem könnyen tűnik el, azt mutatja, hqgy ma is akadnak olyanok, akik a televíziót nemkívánatos versenytársnak tekintik, az ismeretterjesztésben nem látnak mást, mint alapismeretek alkalmi közlését, a. műkedvelésben pedig műsorszolgáltatást (iórészt hivatalos ünnepségekre). És ott is megtalálható a régi gondolkodás, ahol úgy próbálják „modernizálni" a népművelést, hogy mozit csinálnak a művelődési házban, beállítanak egy televíziós készüléket vagy egyoldalúan hivatásos művészektől rendelnek műsorokat, tehát az önellátás helyett azokat a szolgáltatásokat adják, amelyekre a művelődési házaknak korábban nem volt módjuk. Miért lehet ez problematikus? Mert akadályozhatja a népművelés valódi rendeltetését: az iskolát folytató ismeretnyújtást, a korszerű világkép kialakítását, a művészet jelrendszerének megértetését. Vagyis, hogy rátérjen a kulturális programok szervezéséről a kultúrával történő nevelésre. Az elavult szemlélet legjobban Itt, a népművelés céljának és feladatának meghatározásában él tovább. A régi felfogás szerint célunk a kultúra értékeinek népszerűsítése, s ezért a feladat a rendszeres találkozás megszervezése kultúra és nép között. A népművelés itt kultúraterjesztő és közönségszervező tevékenység, eredményessége pedig a rendezvények számán és a jelenlévők sokaságán mérhető. Az értékelésnek ezt a módját ugyan az utóbbi években már sokszor és sokhelyütt kétségbe vonták, a gyakorlat ennek ellenére a legtöbb helyen Tolna megyében is változatlanul így megy tovább, elsősorban azért, mert él az a hiedelem, hogy mennél több a jó rendezvény, s mennél több azokon a résztvevő, annál nagyobb a siker, annál jobb a népművelés nevelő-művelő hatása. A művelődési alkalmak mennyiségi szaporításában azonban oz egyén csak mint „fo- nvnsztó” van jelen, s . nem elég érdeke«, mif kezd n Irnnott kulturálódási javákkal, tisztázódtak-e nézetei, változott-e felfogása, s magatartása. Ennek oka az, . hogy itt a műveltség sem más, mint egymástól elkülönült ismeretek halmaza, ahol az ismeretek ötvöződése, szemléleti egésszé rendeződése figyelmen kívül maradhat. A népművelés hozzáállása ezen az alapon kétféle lehet: vagy meghatározza, mit tart terjesztésre érdemesnek, s azt igyekszik elfogadtatni minél több emberrel vagy megkeresni a jelentkező igényeket, s azokat elégíti ki. Az első esetben számolni kell azzal, hogy a színvonal emelésével egyenes arányban csökken az érdeklődés, a második esetben pedig azzal, hogy az igények kielégítése lényegében változatlan szinten konzerválja az ízlést és a műveltség- szintet. Egyik megoldás sem nevel igazán: az első, mert rá akarja erőltetni az emberekre azt a kultúrát, amelynek még nem érzik szükségét, a másik, mert lemond a fejlesztésről. Az első általában abban bízik, hogy ügyes szervezéssel mégiscsak meg lehet nyerni tömegeket a kutlurális programokon való részvételre, a másik meg abban, hogy az igények rendszeres kielégítése automatikusan hozzájárul az igények növekedéséhez. S ha mindezt elméleti síkon akarjuk magyarázni, hozzátehetjük: az első vélemény nem ve- - szí figyelembe, hogy a kulturális igények objektíve meghatáro- rozoftak, s ezért nem lehet azokat figyelmen kívül hagyni, önkényesen kezelni: a második felfogás pedig nem képes felismerni, hogy az igények csak neveléssel alakíthatók, s ez a nevelés nem spontán nevelődés, hanem tudatos hatások eredménye. Kérdés számunkra, hogy ha a népművelés nem a szocialista kultúra népszerűsítése, nem a tömegek igényeinek a kielégítése, akkor mi? S hogyan lehet egyszerre a tömeges részvételt is biztosítani, meg nevelni is? Lenin azt mondta a művelődésről, hogy a szocialista társadalom építését kell szolgálnia. Ha ezt a követelményt nem csupán általánosságban akarjuk érvényesíteni, akkor minden esetben azt kell megkeresnünk, milyen megoldásra váró problémát jelent az egyes embernek a társadalom építése. A népművelésnek e problémák megoldását kell segítenie, de nem egyszerűen tanácsadással, hanem az adott jelenséghez kapcsolódó tudásanyag feltárásával. A tudományok, művészetek egymástól elkülönülő terjesztése helyett tehát komplex ismeretadásra kell törekedni a jelenségek sokoldalú megközelítésével. S mert a problémák sokrétűek, s a különböző emberek érdekeltsége eltérő, a népművelésnek sokirányúnak kell lennie. A differenciáltság itt nem korlátozódik a műveltségszint, életkor, foglalkozás figyelembevételére. Inkább annak a megtalálását jelenti, hogy ki milyen érdekeltség révén kapcsolható be a művelődés folyamatába. És itt kezdődik a gyakorlat sok-sok nehézsége. Amíg a népművelés nem volt más, mint fontosnak tartott kulturális programok szervezése, addig a tervezéshez nem kellett más, mint műveltség, a szervezéshez pedig gyakorlati érzék. Amikor már az igényeket kezdte kutatni, a tömegigények iránti figyelem s esetleg néhány kérdőíves felmérés megtette a magáét. A népművelésnek még mindiq nem volt szüksége gyakorlatához tudományos felkészültségre. Amikor azonban komolyan kezdi venni azt a lenini tételt, hogy a művelődésnek a szocializmus építését kell szolgálnia, akkor azonnal szociológiai alapossággal kell vizsgálnia, melyik időszerű feladat, kinél, milyen isme- retszükség letet vonz, s pszichológiai-pedagógiai szaktudással kell megterveznie, hogy minderre hogyan reagálnak majd az érintettek, s éppen ezért milyen úton-módon lehetne a legeredményesebben előrejutni. A cél, a feladat és a módszer meghatározása sohasem lehet önkényes, mert az adott helyen és időben közrejátszó tényezők együttese szabja meg mindezt. A dolgot nehezíti, hogy az így tervezett programokat nem a népművelőknek, hanem a művelődésben érdekelt embereknek kell megvalósítaniok. Csak az a művelődés lehet ugyanis eredményes, mely aktivitásra épül. Mit jelent ez? Nem csupán részvételt a különböző rendezvényeken, még csak nem is hozzászólást, vagy segítséget a szervezésben. Az aktivitás elsősorban tudatos önképzést jelent, s a népművelésnek ezt kell elindítania, támogatnia és szélesebb horizontok felé irányítania. Ezzel két fontos követelménynek tehet eleget: hogy a művelődés a társadalomalakítás eszköze, s hogy ennek érdekében önmagunk alakításának eszköze is legyen. Eredményében pedig nemcsak a világ megismerése, de önmagunk helyének, szerepének és lehetőségeinek a megismerése is. Egyben két kiindulási lehetőségről is szó lehet itt: a társadalmi feladatokban mutatkozó érdekeltségről, mint kiindulási pontról már szóltunk. Nem említettük azonban az érdeklődést. Ez is kiindulása lehet a rendszeres művelődésnek, amennyiben a népművelés képes megmutatni, hogyan kapcsolódik az érdeklődési kör a társadalomépítés és a környezetalakítás konkrét feladataihoz, lehetőségeihez, egy-egy érdeklődési kör hogyan épül bele az egyetemes emberi kultúra egészébe. A lényeg az, hogy bárhonnan is indulunk ki, a művelődés útjának tervszerű szélesítése és mélyítése a feladatunk, úgyhogy általa egy történelmi-társadalmi jellegű összefüggésrendszer alakuljon ki. Látjuk ebben, hogy a népművelésnek egészen más természetű feladatai jelentkeznek, mint korábban. Most a kultúra megismertetése helyett a kultúra valóságos megértetése a cél; a részismeretek magyarázata helyett az összefüggések felmutatása. Annak érzékeltetésével, hogyan illeszthetők a műveltség különböző elemei egységes szemléletbe, hogyan vethetők ösz- sze a tapasztalatokkal, s ho- gyon alkalmazhatók gyakorlatilag. Nem magához az ismerethez vagy művészeti élményhez kell már utat nyitnunk, hanem kezelésük fortélyaihoz. A kultúrához ma már minden ember hozzájuthat, ha akar, de tudjuk, hogy e találkozást csak akkor igényli majd, ha kulcsa is lesz a kultúra értékeinek elsajátításához. Hogyan oldható meg a gyakorlatban e szemléletformáló feladat? Hiszen a legképzettebb népművelő sem képes arra, hogy a legkülönbözőbb érdekeltségű és érdeklődésű embereknek külőn-külön programot készítsen, s figyelje is annak folyamatát, hogy állandóan módosíthassa tervét a mutatkozó szükségleteknek megfelelően. De nem is szükséges ez. Hiszen a népművelés mozgalom. Ha tényleg az, akkor a mozgalomnak kell mindezt megtennie társadalmi kezdeményezés formájában. Az elavult népművelési felfogás —■ mely oly sokszor hivatkozik a mozgalmi jellegre — a mozgal- miságot úgy értelmezi, hogy az „a tömegek mozgósítása” a rendezvényeken való részvételre. Szerintünk a mozgalmi jelleg kollektív kezdeményezést, szervezett öntevékenységet jelent, amelyet a népművelés szakszerűen segíthet, de nem helyettesíthet. S az irányításban sem dönt és cselekszik a mozgalom helyett, hanem modellezi a társadalmi tevékenységet. , A társadalmi öntevékenység kerete az érdekeltség és érdeklődés szerint alakuló kisebb csoport lehet. Minden ilyen csoport egyúttal törzsközönsége, bázisa valamilyen művelődési iránynak olyan értelemben, hogy területük népszerűsítője is mások számára. így a csoportokon belül a munka jellegét az önképzésben való együttműködés adja beszámolók, viták, beszélgetések formájában. Az egész olyan, mint egy munkaközösség. Természetes, hogy ilyen aktivitás csak azoktól várható, akik átlagfeletti érdeklődést tanúsítanak valami iránt. De ez az irt- tenzivitás egyben forrása is a tömegek felé forduló extenzív népművelésnek: a csoport maga vállalja e feladat felelősségét, maga rendez kiállításokat, műsorokat, előadásokat. így adódhat lehetőség azután az átlépésre is az extenzív művelődési alkalmak vonzási köréből az elmélyültebb és rendszeresebb művelődést nyújtó kiscsoportos munkába. A népművelés mai gyakorlatában mind az extenzív (tömegekre alkalmilag ható), mind az intenzív (rendszeres, kiscsoportos) keretek megtalálhatók. Egymásra épülésük azonban bizonytalan, esetleges. S a korszerű népművelés nem tud mit kezdeni a kölcsönhatások kialakítását gátló „ágazati szemlélettel” sem, a népművelés részterületeinek egymástól elkülönült és öncélú kezelésével. Szemléletet nem lehet úgy formálni, hogy bizonyos cél érdekében tartunk néhány ismeretterjesztő előadást vagy műsort, ajánlunk néhány témához illő könyvet. S nem lehet úgy sem, hogy minden kulturális intézmény gyakorlatilag teljesen külön csinálja a maga elképzeléseit. A nevelési célok a népművelés egészére érvényesek. A különböző intézményeknek, érdekelt szervezeteknek és „ágazatoknak" együtt kell e célokat konkrét feladatokra váltaniok, de úgy, hogy amikor sajátosságaik szerint eltérő feladatokat vállalnak és eltérő módszereket alkalmaznak, a munka mindig szoros együttműködésben történjék. A koordináció nem az elképzelések utólagos egyeztetése, hanem a közös cél- és feladatmeghatározás alapján készülő kollektív program. Alighanem kiolvasható mindebből, hogy a népművelők feladata a jövőben a helyzetelemző, értékelő, társadalmi kezdeményezéseket ösztönző és azokat koordináló munkában keresendő. A népművelési munkakörök betöltésére pedig csak azok lesznek alkalmasak, akik képesek e feladatok megoldására. Kéziratokat nem őrzünk mes és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehot- sésr jelét látjuk!
