Tolna Megyei Népújság, 1972. február (22. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-08 / 32. szám

* ölvén no iij munkahelyen A régi szőrelőkészítőben ék- felen zakatolás fogad. Mintha megannyi kis kalapáccsal pü- fölnék az üllőt, olyan érzése támad a látogatónak a dom­bóvári Vegyesipari Szövetke­zet finommechanikai üzemé­ben. Önkéntelenül is az asszo­nyok fülébe nézek, vajon használnak-e ftildugaszt? Nem, — Járt már textilüzemben? — kérdezi Regényi Károly, a szövetkezet elnöke. — Ahhoz képest éz egy csöndes terem. Nézzük az asszonyokat. Dol­goznak. Tavaly még problé­mát jelentett, hogyan is te­remtsenek munkalehetőséget azoknak, akik a szőrelőkészí­tőben feleslegessé váltak. A „szőrösük” ugyanis vesztesé­gesek voltak, új munkaszer­vezés folyamán azonban ma 30 asszony csinálja gazdaságo­san ugyanazt a munkát, amit annak idején nyolcvanon, rá­fizetéssel. ötven „felesleges­sé” váló asszonyról kellett gondoskodni. — Tavaly még a próbaüze­melések voltak, január 1-től azonban teljes erővel folyik a munka, — mondja az elnök. Bérmunkát vállaltunk az Egyesült Izzó kaposvári gyár­egységétől, így oldottuk meg foglalkoztatási problémánkat A terem közepén asztalok húzódnak, rajtuk fúrógépek. Az egyik gépről Kloss kapi­tány fényképe mosolyog. A gép előtt kifakult munkakö­penyben középkorú asszony, Balogh Jenőné ül. ölében kis láda, melyben lámpafejek szá­zai hevernek. Mozdulatai ki­számítottak, szinte óramű pontossággal, automatikusan végzi munkáját, fúrja a lyu­kakat a talprészbe, ö is a szőrelőkészítőből került a za- Uatolósok közé. — Jobb ez a munka, jobban Is tetszik — mondja. — Elein­te szokatlan volt, de hamar megszoktam a zakatolást is, ma már csak az idegennek furcsa ez a zaj. Eleinte keve­sebbet kerestem, 6,50 volt a bérem a tanulóidő alatt, de az csak egy hónapig tartott. Az­óta teljesítménybérben dolgo­zom. Januárban nagy hajtás volt, 2200-at kerestem, de át­lagban 1800—1000-at kapok. A fúrógép mellett vekker­óra mutatja a pontos időt. — Kiszámítottam — mond­ja —, ha negyedóra alatt fogy Az apák és a gyermeknevelés A napokban értékes, mély gondolatokat ébresztő elő­adást tartott községünkben Szenezi László, a megyei mű­velődésügyi osztályvezető he­lyettese, akit a gyönki Tolnai Lajos Gimnázium szülői mun­kaközössége kért fel erre Apák szerepe a nevelésben címmel. Számos fórumon vita tár­gyát képezi napjainkban an ifjúság magatartásbeli szoká­sainak alakulása, s vele pár­huzamot vonva a szülői fele­lősség kérdése. Esetenként mi szülők is hajlamosak vagyunk látszat utáni ítéletre, vélemény- nyilvánításra. Ilyenkor — József Attila szavait idézve — „Fecseg a felszín, hallgat a mély...” — Megállapítása­inkban a tényeket feltáró okokat néha félve keressük. Családi környezetünkben ki- alakított szokásainkat, melye­ket „nevelési céllal” végzünk, érdemes gyakorta mérlegel­nünk. — Az otthon mikor je­lent igazi örömet a gyermek, a serdülő ifjú számára? — Amikor anyagi javakkal el- halmozzujk őket?! — Szüksé­ges ez a gondoskodása a szü­lőknek, de nem elég! Többre vágynak' — anyai szeretet és törődés mellett apai szeretet­ve. megértésre, serkentésre! — A nevelés akkor eredményre vezető, ha az apák is megfe­lelő szerepet töltenek be. En­nek fontosságát számos példa felsorakoztatásával (magnó- felvételről) mutatta be az elő­adó. • Az előadás a hallgatóság tetszését, érdeklődését meg­nyerte. Az eltűnődő tekinte­tek, későbbi megnyilatkozások tanújelét adták egy belső in­dítéknak, az elhatározásnak, a tettek próbájának. A szervezésbe bekapcsoló­dott a tanári testület, az ál­talános iskola, valamint a Hazafias Népfront helyi nő­bizottsága. Meghívók készül­tek, a tanulóifjúság vállalta kézbesítésüket. Kisdobosok, út­törők és KISZ-fiatalök részé­ről szavalatok, köszöntők hangzottak el. Az ünnepélyen részt vettek a község párt-, tanácsi, népfrontvezetői, nő­bizottságok titkárai. A rende­zők meglepő figyelmessége volt, hogy a száznál is több érdeklődő édesapát terített, fehér asztal mellé ültette, öröm volt látni együtt ások, gyermeke jövőjéért többet tenni kívánó apát. Előadás után elfogadták a nőbizottságok szerény megven- dégelését s zenét hallgatva még sokáig beszélgettek. Ezen az estén nálunk Gyün­kön minden az APÁRÓL és APÁHOZ szólt.* A szívből jö­vő szavak, szívekhez szólva, visszhangra találtak. Tolnai Lajos Gimnázium szülői munkaközössége Gyönk el a doboz tartalma, akkor számításomnál vagyok. Azért nézem az órát, hogy ellenőriz­ni tudjam önmagamat, — Kloss? Nem az enyém a fénykép, a váltótársam tette a fúrógépre. Nekem nem tet­szik, mindig felfelé, és nem rám néz — mondja huncutul, de máris dolgozik tovább, hi­szen a percek könyörtelenül múlnak, az óra mutatója fel­tartóztathatatlanul halad elő­re. Tovább haladunk a2 aszta­lok között. A fal mellett a zaj erődjéhez érünk, hiszen a fú­rógépek csöndesek. Bár két gép üzemen kívül van, a ma­radék négy viszont meglehető­sen nagy ltopácsolással dolgo­zik. A esípkedők mellett négy fiatal lány ül. Jobb mutató­ujjukra helyezik a lámpafeje­ket a gépek pedig lecsípik a ráégett bakelitot. Ujjúkat be­kötötték. így Védekeznek, hogy a lámpafej a forgatás közben meg ne sértse őket. — Néhány napja vagyok itt, most töltöm a tanulóidőt — mondja Sebestyén József né Közel hajolunk egymáshoz, túl kell kiabálni a gép zaját. — Hatvan kiló á napi norma, a többiek annyit csinálnak. Egyelőre még sokkal keve­sebbnél tartok, de napról napra nő a teljesítmény. Két hét a tanulóidőm. En kértem, hogy átjöhessek ide, két mű­szakban szerettem volna dol­gozni. A zaj? Meg lehet szok­ni. Nemsokára vége a műszak­nak, huszonöt asszony váltja ismét a délelőttösöket. RÓZSA GYÖRGY a Kapos partján matidu'tafa virágtik" Tízéves szakályi menyecskekórus — A Kapos völgyében én is otthon vagyok. Bár nem itt születtem, de itt nevelkedtem, diákéveimet Dombóváron töl­töttem, és már 24 éve Sza- kályhan tanítok férjemmel együtt — mondja Máthé Ala- dárné, a szakályi menyecske- kórus, az ünnepeltek vezetője. — Hogyan, milyen céllal ala­kult meg a menyecskekórus? — A kórusmozgalomnak Sza­bályban nincs nagy hagyomá­nya. Néha egy-egy alkalomra alakult kórus, de valamennyi tiszavirág életű volt. Végül az 1861-ben alakított, bizonyult életképesnek. Ez 28-as létszám, mai alakult, zömmel tsz-tagok- ból, és az fmsz patronálta, melynek jóvoltából évente egy- egy országjáró közös kirándu­lásra is sor kerülhetett Mivel a mi vidékünk, a Kapos- völ­gye igen gazdag néprajzi ha­gyományokban, arra töreked­tünk, hogy a kórusunk is fő­ként ebből „táplálkozzon.” A falu közönségének minden té­len népdalesteket rendeztünk, s ezzel igyekeztünk az érdek­lődést a néprajzi értékeink iránt felkelteni. Közben részt vettünk a járási kulturális szemléken, a testvérkórusok rendezvényein; Sajnos, 1968- ban egy kis megtorpanás kö­vetkezett be kórusunk életé­ben, mert k^t értékes kórus­tag, Kemény Géza és Csizma­dia Péter elhunyt, örökre el­hagyott bennünket. Nem sok­kal később azonban újra kezd­tük a munkát, s ekkor alakult Vörösmarty szobájában A házon tábla, rajta ez a szöveg: „Délnek völgye, szívem titkának régi hazájg." Vörösmarty Mihály Itt élt, tanított és irta hazafias és szerelmes verseit 1820—22-ig és 1823—24-ben Vörösmarty Mihály, a nemzeti függetlenség és haladás nagy költője. Születése 150. évfordulóján állította e táblát Bonyhád-Börzsöny községi tanácsa. A lelkesedésnek vagy száz méterrel odább keleft volna mennie, ugyanis a ház. a haj­dani Perczel-kúria, melyben legföljebb megfordult az ifjú Vörösmarty, de nem itt lakott, hanem az udvar túlsó végében álló cselédházban, ami annak idején is ólak, istállók között emelkedett. Vörösmarty önélet. rajzában így emlékezik meg a Perczelek szolgálatában töltött éveiről: „Nevezetesebb válto­zás az életem folytában, hogy 1818dikban Ts. Perczei Sán­dor Ur házához jutottam. Itt, három fiait tanítván végeztem el a Philosophíát három esz­tendő alatt, azután, hogy le­ment Börzsönybe Tolna vár­megyei jószágába lakni, le­mentem én is.” Itt ülünk hát a szobában, Vörösmarty szobájában, ame­lyet az epület renoválásakor eredeti állapotában állítottak helyre. Nem valami nagy szo­ba,' az ifjú nevelőt legföljebb a szép táj vigasztalhatta, bár a tekintetnek előbb az udvar sártengerén és trágyadombjain kellett végigfutnia, hogy elérje a láthatárt lezáró szelíd he­gyeket. Akárcsak ma. Papp András, az Ezüstkalász Tsz üzemegységvezetője és Erős Lajos tehenész társaságá­ban üldögélünk a nevezetes szó. -bábán, amelyben sajnos, semmi nem emlékeztet hajdani nagy lakójára. — Nem gondoltak arra. hogy valamit jó lenne csinálni? Ha már a táblá-t rossz helyre tet­ték, itt kellene valami emlé­keztető, képek, talán néhány könyv. Gondoltak rá, hogyne gon­doltak volna rá, de maguk erejéből erre nem futja Meg aztán nem is ez a dolguk. Nyolcvan tehén, 44 növendék, négy pár ló. disznó bízatott gondjaikra, de nézzük csak meg, nem fogunk csalódni. Később meg is nézzük, való­ban példás rend mindenütt, s az Ezüstkalász Tsz büszke le­het a börzsönyi üzemegységre. A szép vidéken, ahol ma is annyi minden errilékeatet Vö- rösmartyra, harminchatan él­nek, jobbára a hajdani Per_ czel-kúriában. — Tulajdonképpen r.™ pa­naszkodhatunk, — mondja Erős Lajos, aki már régj bör­zsönyi honos.. — Villany van. az orvos "kijár hozzánk, az autóbusz megáll itt, szóval a közlekedés is rendiben volna. Persze ez már más kérdés, hogy nem mindig férünk föl a buszra, mert néha olyan zsú­foltan érkezik. Meg váró sincs, aztán télbe, fagyba ácsoroghatunk az út mentén. — Hát éppenséggel valami kalibát már össze lehetett vol­na tákoini, hogy széltől, esőtől védve legyenek a várakozó utasok. Erős Lajos gondolkozik. — Éppenséggel igen. No de a tanács megígérte, mj meg fizetjük a fejlesztést, hát ak­kor? A buszváró egyelőre késik, a börzsönyiek pedig inkább áz­nak. fáznak, amihez nincs is mit hozzátennünk. Beszélgetésünk „issza- vissza­kanyarodik Vörösmartyhoz. Tudnak róla, számon tartják. Papp András azt is tudja, hogy megvan a lámpása, az amivel másfél százada világí­tott. — Hol van? — Miklós Vilmosnál. Láttam is nála. Menjünk át hozzá. Átvergődünk a vendégma­rasztaló sáron, s még is lel­jük Miklós Vilmost. Vakarja a íeiét. — A lámpás, Vörösmarty lámpása. Hót az úgy volt, hogy egyszer jött ide egy úrformá­jú valaki. Azt mondja, az el­nök küldte, hogy adjam neki oda a lámpást. Nálunk ugye villany van, minek kellett vol­na, hát odaadtam jószívvel. — Ki volt az az úrformájú? — Nem tudom, nem kérdez­tem. — S adott-e valamit a lám­pásért? — Nem adott az semmit. Megköszönte, s „itte. — S milyen volt az a lám­pás? — Szép, nagy. sárgaréz, volt vagy tízágú. Közepén meg pet- rólámpásnak való hely. De hogy nálunk bevezették a vil­lanyt, nem kellett. A lámpás, méretét tekintve, aligha lehetett Vörösmartyé, hisz a szűk szobában tán el sem fért volna. Nyilván a Perc z el - csaiá d é volt, s ahogy Miklós Vilmos szavaiból kide_ rül, szép, értékes munka. De hova lett a lámpás? Mészáros Gyula, a szekszár­di múzeum igazgatója, nem is hallott arról, hogy ilyen van. Arról viszont tud. hogy illetéktelenek bukkannak föl időnként a megyében, népi ru­hákat, gelencsérmunkákat visz­nek el, hol erre, hol arra hi­vatkozva. Börzsönyben is ez történt. Állunk a ház előtt, nézzük a táblát, ami Vörösmarty emlé­két idézi, a tájat, ahol 6 járt, s azokat, akik ma itt élnek, s emlékeznek rá. Lent az úton autóbusz lassít, megáll, a bör­zsönyiek fölszállnak rá. Sze­rencsére szép nz idő. nem esik nem kell ázni. Miklós Vilmos még mindig a lámpást emlege­ti, s nem érti, hogy ki lehetett a titokzatos úrformájú. — Nézzük azért meg az is­tállókat is, — mondja Papp András, az üzemegység vezető­je. — Szép állomány, ne mu­lasszák el. Megindulunk Erős Lajos nyomában, aki utat próbál ta­posni a mély sárban. CSANYI LÁSZLÓ ki a menyecskekórus jelleg vagyis egy lépéssel tovább mentünk a Kapós-völgy népi hagyományainak ápolásában. A menyecskekórus ugyanis néma csak. Kapós-völgyi dalokat éne­kel, hanem helyi népviseletben lép fel. A Kapós-völgy asszo­nyainak jellegzetes régi nép­viselete a fejen a pille, és a bőszoknyás, röpikés, ropogó péntölög öltözék, őszintén szól» va nagy hatással volt ránk a sárközi folklór: ott nagysze­rűen ápolják a népi hagyomá­nyokat, és úgy éreztük, hogy nekünk is van számos érté­künk, amivel kiállhatunk A színpadra a közönség elé. A tíz év tulajdonképpen nertl nagy múlt, de e rövid idő na­gyon sok sikert hozott.. Műso­rukkal bajárták már fél Du­nántúlt, felléptek a neves folk, lór-rendezvényeken, sorra meg­érdemelt sikert arattak, éa már több értékes díjat, helye­zést sikerült elérniük. Csupa eredetiség mindaz, amivel szín­padra lépnek: dalaik is, öltöző» kük is. A pillés viselet pél­dául csak a Kapós—Kopoány- völgy régi magyar települései­nek jellegzetessége, és ez idő szerint csak egy együttes, a szakályi jeleníti meg színpa­don. Sa jnos a Kapos—Koppány» völgy értékes hagyományainak nagyobb része még feldolgo­zatlan. Biztató azonban, hogy a megye illetékes szakvezetői erre felfigyeltek, és úgy tekin­tik mint sürgősen pótolandó hiányosságot. Bogár István, a Sárköz immár országos hírűt néprajzkutatója és népműve­lője a megyei tanács művelő­désügyi osztályának főelőadó­jaként aktívan ténykedik en- . nefc érdekében. A megyei ha­gyományápoló közvélemény fi. “ gyelme most egy kicsit kezd a Kapós—Koppány-völgy felé te­relődni. A Sárköz néprajzi ér­tékeinek nagy részét már si­került feltárni; megörökíteni az utókornak. Most ezt a fel­adatot kell megoldani a Ka­pos—Koppány-völgy ben. A vasárnapi jubileumi nép­dalest egy kicsit ennek ia szimbóluma volt. Eljött a Sár­közből az őcsényi asszonykó­rus, hogy buzditóan köszöntse műsorával a szakályiakat. A tiszteletadás jegyében lépett fel a bátaszéki tsz székely kórusa is. Bogár István pedig a me­gyei tanács művelődésügyi ősz. tálya nevében errüékvázát adott át a szakályiaknak. 'S Kapos partján mandulafa ’ ' virágzik, Vízbehulló mandulája elázik. Beüzentem én a vizimónárnak, Küldjön ki egy mandulát a rózsámnak; Kapos partján van egy szomorúfűzfa'. Odakötöm a lovamat hajnalba. Odavárom a rózsámat pihenni, Érted rózsám de sokat kell szenvedni, — zengett a szakályiak Kapós- völgyi dala. A nézőtéren zsú­folódó fél falunépe pedig tap­solta, lelkesítette a kórus tag­jait, BOBA FERENC Népújság 5 1972. február 8.

Next

/
Oldalképek
Tartalom