Tolna Megyei Népújság, 1972. február (22. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-20 / 43. szám
I t p I At efvaső naplója s Oriana Fallaeï : Ha meahal a naa — Mit keres az ember a világűrben? Olyasfajta kérdés ez, ami sokak fejében megfordult már. Azok száma azonban lényegesen kevesebb, akik a kérdésre elfogadható választ kerestek, sőt a válaszért egyenesen azokhoz fordultak, akik mór vagy jártak a világűrben, vagy éppen oda készültek. Egy fiatal, csinos, alacsony termetű olasz nő ezt érezte a legtermészetesebbnek. Oriana Fallaci e pillanatban a világ legsikeresebb riporternője, aki konok következetességgel bukkan föl a földgolyó legkevésbé valószerű pontjain. Lehetőleg olyan személyeknél, akiknek megközelítése a legkevésbé se látszik valószerűnek, és kellemetlen kérdésekkel bombázza őket. A „Ha meghal a nap" megkérdezettjei az amerikai űrprogram szereplői, olyan időpontban, amikor még csak készültek a Holdra. Mit keresnek ott? És csakugyan: mit keres az ember egyáltalán a világűrben? A riporternő, aki épp úgy újságíró, mint író és akinek ez a műve ugyan úgy zsurnalisztikái csúcsteljesítmény, mint ahogyan lehetetlenül érdekes és értékes irodalmi olvasmány is; 490 oldalon keresztül vitatkozik. A kötet szerkezeti felépítése szerint napló formájában, Amerikából vitatkozik a távoli Firenzében élő apjával. Apja minden különösebb habozás nélkül már eleve választ adott a fenti kérdésre: — Semmi keresnivalónk az űrben! Vitatkozik azonban önmagával, emlékeivel, az amerikai életformával, Wernher von Barunnal, a közelébe kerülő teljes űrhajós gárdával és — cseppet sem terv- szerűtlenül —- magával az olvasóval is. Szerepelnek a könyvben olyan nevek, melyek viselőiről az átlagos magyar olvasó édeskeveset tud. Ilyen a rokonszenves dr. Ernst Stuhlinger, aki a Mars- programot irányítja; John C. Lilly neurofiziológus, aki más égitestek értelmes lényeivel való érintkezés alapjának a delfinek megértését tartja; dr. Frank D. Drake az Ozma-terv, vagyis az e feltételezett lényekkel való kapcsolatteremtés vezetője és még sokan mások. A költői cím hátborzongató. Az rejlik mögötte, hogy az emberiségnek fel kell készülnie egy óriási exodusra, más égitestre való átvándorlásra, mire kihűl, maghal a Nap. ezzel a sci-iü; lapjaira kívánkozó gondolánál a je,ex szerint már komoly tudósok foglalkoznak, de Oriana Fallacit mégsem ez érdekli igazán. Inkább azok a változások, amelyek az emberben az űrkorszakba lépve óhatatlanul végbemennek, és azok az emberei; maguk, akik ezeket az első lépéseket megteszik. A világűrbe ez- ideig még csak két hatalom küldött űrutasokat: a Szovjetunió és az Egyesült Államok, fclőbbi- nek asztronautái a könyvben az utóbbiak véleményén keresztül tűnnek fel. A vélemény kivétel nélkül kedvező, a „kiválasztottak" még távolról is megértik és méltányolják egymás teljesítményét. De milyének maguk a „kiválasztottak", az emberek a riporternővel való találkozásuk idején, amikor közülük sokan még későbbi dicsőségük előtt voltak? A Gagarin utáni első űrutas, A1 Shepard húsevő növényre emlékezteti a szerzőt. Másodállásban bankelnök, ezenkívül 800 tehén és 54 versenyló tulajdonosa, aki „kereskedelmi vállalkozásnak" minősíti az űrutazást, ele azért amikor rövid űrugrására indult „boldog lepkék libegtek a gyomrában". John Glenn, akit társai koreai bombázásai idején „öreg Mágneses Farok"-nak becéztek, elismeri, hogy félt. Ö azonban már befejezte az űrrepüléseket. Fürdőszobájában fejére esett a borotválkozó szekrényke és súlyosan megsérült. Könyvet, főleg verset nem olvas, most a Royal Crown Cola vállalat igazgatója. Walter Schirra Stendhal kedvelő. A hatgyerekes Richard Gordon alezredes nagyon befolyásolhatónak véli önmagát és fájlalja, hogy nincs ideje operába járni. A civil Neil Armstrong teljesen fantáziátlan, Edward White komoly, Grissom békésen átaludta a fellövését elodázó hatórás huzavonát. Carpenter szenvedélyesen gitározik. Frank Borman tele van Koreában szerzett sebekkel és hosszú szakaszokat idéz Shakespearetől. Roger Chaffee, a még ismeretlen tartalékból, fantáziátlan gép, Alan Bean főhadnagy pedig minden űrutazásnál jobban imponálna a fiának, ha sheriff lenne. Hősök? Külön-külön és együttesen tagadják. Charles Conrad szó szerint így: „... az a hős, aki kisgatyában megy ki az utcára, mert bizonyítani akar valamit, amiben hisz.” Ami a hősiesség tagadásának már-már beismeréssel felérő formája. Valamennyien kiváló szervezetűek, többségük berepülő pilóta, min- denngpjaik pedig állandó tanulásban és kínzással felérő szüntelen edzésben telnek. Eugen Cérnán főhadnagy például elekt- romérnöki, aerodinamikai és asztronautikai diploma tulajdonosa. Mindegyiküknél képzettebb, de sosem jut el az űrbe Deke Slayton, a főnök, akinek a szívében az orvosok minimális rendellenességet mutattak ki. Miért akarnak azonban eljutni egyáltalán? Azért, mert lehet. Ebből a meggondolásból születtek a nagy felfedezések, néha évezredes várakozás árán is. Nemcsak Amerika felfedezéséről van szó. Az embernek évezredekre volt szüksége, amíg a saját lábáról feljutott a ló hátára, majd a kerék elkészítése után egy vontatott járműre. Később megtanult közlekedni víz felett, víz alatt és a levegőben, néhány éve pedig immár azon kívül is. „A hős ma már a hősök csoportja" — írja egy helyen Oriana Faliad. A hősöknek ez a csoportja nagyon emberi. Hibáik és erényeik egyaránt. Az is, hogy akad, aki megszédült köztük a dicsőségtől, vadul vezeti autóját, vagy ugyanilyen vadul fut a lányok után. ,,Nem különböznek tőlünk ..." — így olvasható máshol. Talán. Csak ép-, pen fanatikus hívői, de egyben szakemberei is egy új történelmi korszaknak, amelyik felé eddig két ajtót nyitott az emberiség, pontosabban az Ember. Az egyiket Bajkonurból, a másikat Cape- Kennédyből. Oriana Faliad műve, amely tavaly jelent meg a Kozmosz Könyvek sorozatában, izgalmas çs szép olvasmány. Szépséghibája csupán egy akad. A forci írás alapjául szolgáló negyedik kiadás (!) 1965-ben jelent meg a milánói Rizzoli cégnél. Hat évbe telt, amíg a Milánótól egy napi 'útra lévő Budapestre eljutott. ORDAS IVÁN Emberi méretű vágyait Á.gyúdörgés és üvöltő szirénák fenyegető közelségében, 1944-ben adták ki első verses- kötetét Akkor tizennyolc éves volt Simon István Kossuth-díjas költő, ma a Kortárs szerkesztő bizottságának elnöke, országgyűlési képviselő. Szerkesztőségi szobájában az eddig megtett életútról beszélgetünk. Bazsi községben született. Az első meséket a Bakony-vi- dék gyönyörű erdőségei között fekvő kis faluban álmodta újra. Gimnáziumba Sümegen járt, a meredek magasan emelkedő sümegi vár szomszédságában. Játékaikhoz ötletet itta történelem adott. Gyermekkorában nagyon szeretett rajzolni, barkácsolni, A festészet vonzotta, de a festéshez szükséges vászonra, ecsetre nem volt pénze a családnak. Ám a fantázián nem foghatott ki a szegénység. Segítségére jöttek Petőfi, Juhász Gyula, József Attila, akik megismertették a szavak erejével, akik megtanították arra, hogy szavakkal is lehet festeni. Megpróbálta. Első verseinek élménye az ismerős és szeretett táj színeihez, formáihoz, hangulataihoz fűződik. Az ember helyével a társadalomban, az emberi érzések közösségével is az irodalom ismertette meg. És a vággyal, minden művész közös akaratával — rendezni, iobhá t-oni maga körül a világot Boldog, amikor tizenhat éves korában megjelennek első versei. Első kötetének örömét megbénította a háború, majd a hároméves hadifogság, ahonnan 1947-ben tért haza. Egy évvel később beiratkozott az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ahol magyar—német szakon végzett. Egyetemi évei alatt két verseslkötete jeleni meg. A beszélgetés során, egyszerű szavakkal elmondva is érzékelhető egy még gyerek fiatalember vállára nehezedő élmények súlya. Hogy bírta el, hogyan tudta feldolgozni a költő, aki Szabó Lőrinc szavaival „szinte hivatásszerűen érző ember” ? Versei zengő fűrészről, haláltáborról, virágzó cseresznye- fáról szólnak. A Virágzó cseresznyefa című versben leírt gyönyörű mondatról — sa szívemből a számon át / hullt ki pár tiszta szó, — nem illik kérdezősködni. Olvasni kell a verseket. Megállni egy percre a rohanásban. Hogy láthassuk mi is azt. amit ő... Nem kérdezek semmit. Jegyzem tovább Simon István pon. tosan fogalmazott, tényeket közlő adatait önmagáról. Közben gyakran cseng asztalán a telefon, és tudom, hogy többen várnak rá. De a kérdésre, hogy hogvan tudja ősz. szeegveztetni az írást a közéleti ember il ven fokú elfoglaltságával — mosolyogva vá« laszol: — A nehézségek csak nagyobb ellenállást fejtenek ki bennem ia leküzdésükre — mondja. És beszél tovább életéről. A fiatalon kapott Kossuth-díj megtisztelő bizalmáról, újságírói évekről, amikor riporterként járta az országot, felfedezve magának, sorsokat, embereket, hogy felfedezéseit prózában írja. Az évek múlásával nőtt a felelőssége is. Már nemcsak a leírt szó felelőssége, hanem a főszerkesztőnek, többi írótár. sáért érzett felelőssége, mint országgyűlési képviselőnek egy nép sorsáért való aggodalma. Az író—olvasó találkozások komoly tanulságot jelentenek számára. — Azt, hogy mennyi mindent nem teszünk meg azért, hogy olvassák a műveiniket — mondja. — Hogy ne csak szűk réteg igénye legyen a vers, hanem mindenkié. Érdekeltté tenni írásainkban az olvasókat — ezt tartom a mi nagyon fontos feladatunknak. Ez a felismerés késztette a Kis magyar irodalomtörténet megírására, bízva abban, hogy aki így megismerkedett Móricz Zsigmonddal — egyszer a könyvét is elolvassa. Vágyait „emberi méretű vágyaknak” nevezi. Csak annvit kíván mindig amennyit adni is tudott. LÁSZLÓ IT ON A Misslai György: Petőfi és dédőregapám Ahogy a futó idő mind mesz- szebbre rohan velem, s egyre jobban távolodom gyermekkorom homályba vesző idejétől: a régi emlékek föl-fölkeres- nek, és sürgetően rámparancsolnak, hogy örökítsem meg régi élményeimet. Baráti körben többször is szólhattam már arról a beszélgetésről, ami köztem és déd- öregapám között folyt le talán ötvenhét évvel ezelőtt. Anyai dédöregapám: Mészá. ros György 1820-ban született Sárszentlőrineen és 1916-ban, az első világháború közepén ugyanott halt meg. Ekkor tehát 96 esztendős volt. Én 16 éves diákgyerek voltam. Lőrinci vakációzásom során gyakran meglátogattam aggastyán dédapámat. 1916 nyarán kiültünk az Újsoron levő ház előtti kispadra, és ilyenkor az Öreg előtt megnyílt a múlt. Szívesen beszélt ozorai „vitézkedéséről”, amikor is, mint kaszás népfölkelő jelen volt a horvát csapatok lefegyverzésénéL Nem csinált titkot abból, hogy amíg a huszárok a tü- körcsösi hadicsellel az ellenséget megadásra kényszerítették: ő és kaszás tárnái a Sió hídja alatt meghúzódva várták be — nem kis izgulással — az események végét. Dédöregapám 96 éves korában is ép szelleme teljes birtokában volt. A „Friss Újságot” — bár korábban már hordott szemüveget — szemüveg nélkül olvasta. Amikor megkérdeztem tőle: mit ír az újság, csak legyintett: erről a háborúról olvasok. De ez nem igazi háború, hanem 48, az volt fiacskám az igazi, akkor tudtuk, miért fogunk fegy. vert, de most nem tudjuk, *iogy miért kell elpusztulnunk. Tökéletesen igaza volt. Az Újsor utca — ahol dédapám rokonai gondozásában lakott, — a falu északi szélén volt a Rácegres felé vezető út MARTINÉK JÓZSEF: NYARALÓK tájékán, közel ahhoz a különálló házhoz, amelyben valamikor a régi algimnázium (se- niorális oskola) kapott helyet. Ezt az iskolát környékbeli evangélikus papok, és iskola- mesterek hozták létre nem csekély szellemi és anyagi áldozatkészséggel, abból a célból, hogy tovább tanuló gyermekeiket ne legyenek kénytelenek a messzi soproni középiskolába küldeni, hanem lakóhelyükhöz közel találják meg azt a tanintézetet, ahol elsajátíthatják a magasabb tudományokat. Ehhez az iskolához egészen közel laktak dédapámék. Az épülethez közel tágas mezőség terült el, s kiválóan alkalmas volt a különféle sportok, akkor főként a verseny- futás, és labdajátékok űzésé- re. E játékokba belekapcsolódtak a környékbeli jobbágyok nem diák gyermekei is. így dédöregapám is. Tudjuk, hqgy a kis Petro- vics 1831—33-ban Sárszentlő- rincen járt gimnáziumba. Édesapja — aki akkor jó módban élt — az Alföldről idehozta. Ebbe az iskolába íratta be. Az iskolának nemcsak a közel környéken, hanem a Duna— Tisza közén is már jó híre volt. Az alföldi kisdiák nyurga, sápadt, de eleven fiúcska volt (dédapám előadása szerint), s főleg a labdajátékot kedvelte, és igen gyorsan futott. Élénken emlékszem még most is dédapám hajdani szavaira, amikor lelkesen mesélte, hogy ő is, mint 11—12 éves fiúcska részt vett a diákok hancúrozásában, játékaikban, s együtt futott versenyt a kis Petro- viccsal, s gyakran vett részt a labdajátékban is. Most is előttem van az öreg elrévült, emlékező tekintete, amikor ezekről az élményeiről beszélt. Majd elhallgatott, s az emlékező csöndben mindketten hosszan eltűnődtünk. Én törtem meg a hallgatást, s föltettem a kérdést: aztán tudja-e öregapám, hogy mi lett abból a kis Petrovicsból ? ! Az öreg szemek megrebbentek, s halkan csúszott ki a szó a fogatlan szájon: hallottam fiacskám, hogy valamiféle költő lett belőle!... Igen, valamiféle költő. Petőfi Sándor lett belőle!
