Tolna Megyei Népújság, 1972. január (22. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-01 / 1. szám

f f Téli ünnepek — ősi szokások Lehet, hogy őseink szűköl­ködtek az ünnepekben? Az ókori naptár szerint az év vé­ge december 25tre esett, ezen a napon ünnepelték a meghaló és feltámadó napistent. Igaz, a január elsejei évkez­dő a naptárreform előtt is is­mert volt, a kereszténység ki­alakulásakor azonban az egy­ház az ünnepeket karácsonyra tette, hogy elfelejtesse az ősi vallás szertartásait, amelyek megpróbálták a siralomvölgybe visszalopni a pogány örömö­ket. A varázslásokkal, áldozat­bemutatásokkal együtt őseink ugyanis nagy evés-ivást csap­tak, neme sali a hivatásos va­rázslók, hanem a többiek is mámorba estek, és varázslók, regősök, jószellemek, rossz szellemek, együtt a természet- feletti tulajdonságokkal meg nem áldott halandókkal — it­tak, mulatoztak, extázisba es­ve mormolták a mágikus ere­jű szövegeket és háborúról világvégéről, betegségről, cso­dálatos nyájszaporulatról jö­vendöltek. A XVI. századtól, a naptár­reform miatt, az évkezdés új­ra január elseje lesz. Galeótto Marzio Mátyás ki­rály udvaráról ezt írja: „Janu­ár 1-én, Krisztus Icörülmétélé- sénelc napján a magyarok szirénát, vagyis ajándékot szoktak adni, hogy jól kezdőd­jék az év.” (Az ajándékosztás a budai királyi udvarban már Mátyás előtt is szokásban volt, a kertészeit, várkatonák, zené­szek és szakácsok, a kutyás ci- terás, a különböző mesterem­berek mind-mind ajándékot kapnak az udvartól január el­sején.) Háromkirálykor viszont ala­mizsnát gyűjtenek a papok — jegyzi fel Galeotto Mar- zio —. mint jellegzetes ma­gyarországi szokást. Igaz, másról is szó esik. Kassán a krónikás megemlíti hogy vízkereszt napján „éjjel mezítelen karddal járnak, far­sangolnak, csillaggal járnak, sőt még az asszonyi állatok is éjjel farsangolnak, férfiúi ru­hában öltözvén”. Az évkezdés különböző idő­pontjaiból következik, hogy a jósló és mágikus cselekmé­nyekre hol karácsonykor, hol január elsején, hol vízkereszt­kor, esetleg Luca napján ke­rült sor. „Vjesztendő éjszakáján meg­varázsolják a gyümölcsfákat, holmi áldásokat mondanak c fákra és bizonyos ceremóniákat követnek el azok körül” írják a msgbotrárakozott papok. Mi­ért éppen újév napján? Miért gondolják, hogy a ráolvasások, áldások ezen a napon jobban megfogannak, mint máskor? A választ csak a tapasztalatokon ' alapuló hagyományok és az ős­vallás ismerete alapján tud­nánk megadni. A falubeliek emlékezete szerint a szokások nem „úgy” alakultak ki, ha­nem mindig megvoltak, miótr a világ világ. Az újévi és szilveszteri ba­bonákat szinte lehetetlen szám­ba venni. Az egykori csízió- naptárak, a jövendölés és ku- ruzslás módozatainak gyűjte­ményes tára bőséges útmuta­tást ad, hogy mit szabad, és mit nem szabad tenni ezen a napon. Aki pénzt ad ki újévkor, egész évbén kénytelen lesz a zsebébe nyúlni. Aki későn kel fel, lusta lesz, a koránkelő vi­szont naponta (!) frissebb. Aki új házba lép elsőnek, rövide­sen meghal. Akit nő köszönt először, szerencsétlen lesz. Ha várandós nő nővel találkozik . leánygyermeket szül. A kéményseprők szilveszter- napi érintése egyik legősibb babonánk. Az ókori Rómában egy Florianus nevű százados katonái önként vállalkoztak rá, hogy a városban a tüzeket eloltják. Kormosán is köztisz­teletben álltak, ruhájuk érin­tése szerencsét hozott. Miért épp szilveszterkor jó talá"koz­ni velük? A kéményseprők fe­keték, mint az ördögök s aki újév éjszakáján parolázik egy ördöggel, azt ennek az egynek a barátsága megóvja a többi rontásától is. A hagyományos szilveszteri és újévi ételek ugyancsak sze­rencsehozó babonákkal kapcso­latosak. A sültmalac, a töltött­káposzta, a korhelyleves és a bableves több, mint hajnali kijózanító, mint csillapító * a háborgó gyomornak, a szokás által előírt ételek fogyasztása gazdagságot, pénzt hoz a ház­hoz. A bab az ókori Egyiptomban az aranypénzt jelképezte. A disznót ma is szerencsét hozó állatként tisztelik. A népme­sékben a malac kitúrja a földből az elrejtett kincseket, a legkisebb fiú egyetlen örök­sége a kurta farkú malac, még­is szerencséje lesz. Akj szilveszter éjszakáján a malac farkát érinti, vagy új­esztendő napján fogyaszt az állat húsából, ugyancsak meg­fogta a szerencséjét. A leveles szeletekre vágott káposzta — mondja a babona a bankópénzre emlékeztet. Újév hajnalán, hazafelé me­net kj ne volna biztos benne, hogy kicsit cikcakkban, ki­csit szeszélyesen, kicsit botor­kálva a szerencse halad mel­lette. VATHY ZSUZSA smjm.jép Battama Erx»ébett A főépítésvezető víkesídj© A tó fölött átcikázott vala­milyen madár. Bár lehet, hogy csak káprázat volt, a vakító napfény-foltok negativja. A főépítésvezető behunyta gyul­ladt. szemét, úgy lebegett to­vább a vízen. Amikor kiúszott a tóra, olyan elszántan tempózott, mint aki egy hajóroncstól menekül. A hajóroncs roska­dozott a betontól: ABC-áru- házak, irodaházak, panelek és panelek, á-típus és bé-típus, egy emelet differenciával, sufni-lakások tömegével, ame­lyeknek a főépítés vezető min­dig úgy ugrott neki, mintha a puszta akaratával kitágít­hatná a falakat. A hajóroncs tetején, száz meg száz épület, gorombaságok, füstös asztali­lámpák, gomolygó telefonhu­zalok és mészillat fölött egy vékony, barna arc lebegett, a halott tervező arca, a terve­zőé, akinek a főépítésvezető élete főművét, a nagykórhá­zat köszönhette. A tervező korai és ostoba halála óta a főépítésvezető is számba ve­szi egy szívroham lehetősé­gét. Krónikusan gyulladásos szemét néha a tükörbe me­reszti, s megnézi azt a fia- ! tál, sikeresnek mondott fér­fit, akit a füstök és zsivajok között időnként elveszít. Egy­szer egy fiú lenézett a nyol­cadik szint állványzatáról, és meglátta, hogyan csipegetik a daruk hosszú csőrükkel a be­tonelemek, falak, gerendara­kások szendvicsszeleteit.. Hány nagykórház van egy fő­építésvezető életében? A két­szintesekbe fekete csempét hozattak, gyönyörűt. A piros­ruhás nő becsapta a nagy. ál­lami kocsi ajtaját, orra alatt a fekete pihék energikusan rezegtek... A fürdőszobába úgy kérem, hogy egy fekete, egy halvány rózsaszín, egy fe­kete, egy halvány rózsaszín, egy fekete... láthatatlan tűk döfködték a főépítésvezető hunyorgó szemét... hogyhogy szó se lehet róla, mit képzel magia, kivel beszél?... az igaz­gató húsos homlokán, gurulni készülték az izzadságcseppek... az istenedet, teremtsd elő azt a francos csempét)... az új munkást begyömöszölték a betonkeverőbe... hogy az úr­istenüket maguknak... sörös­üvegek. .. az asztalokan piros terítő és aszparágusz... • te­nyerek, kriptahideg, izzadt puha, kemény, erős és lany­ha kézfogások... fehér se­lyemmel bélelt dobozkákban vörös, zománcfényű csilla­gok. .. A vízen lebegő ember só­hajtva leállt, s tapodni kezdte az iszapot. A tó tükre való- színűtlenül ragyogott, á gu­mimatracok úgy himbálóztak rajta, mint az örökkévalóság bójái. Egy kövér ember állt a combig érő vízben, s óvatosan kenegette, nagy, fehér hasára a vizet. A főépítésvezető pislogott, mint aki mély álomból éb­redt. A parton látszott a koc­kás pléd, amin a családja ül­dögélt. Egy világoskék gumi­karika, egy szatyor, egy fele­ség, két kis piros gatya. Az egyik piros gatya " nagyokat ugrott a levegőbe. Kifelé gázolt, s ahogy fo­gyott lába alól a víz, úgy könnyebbedet! egyre, egészen valami különös, szokatlan könnyűségig. Mint ama me­sebeli szamár, aki sóval teli zsákjaival a vízbe ment, és súlytalanul sétált ki belőle. Kimostam magamból a sói­mat, gondolta meglepődve a főépítésvezető. Kiderül hát, hogy fölöslegesen cipekszikaz ember. Mint a szamár. Nedves homokbuckákon lépdelt át, amelyeknek csú­csán akáclevél-lob ogók kor- nyadoztak. A kockás pléd mel­lett féllábra állt, rázta a fü­léből a vizet. — Pont olyan vagy, mint a Judy — mondta gyönyörűség­gel a fia. A felesége rászólt a gye­A Központi Sajtószolgálat 1971. évi tárcanovclla pályázatán meg­osztott harmadik dijat nyert ep­rekre, de 5 csak nevetett. Fü­lében megpattant a zúgás, be- leáramlottak a tópart lágy, csiklandós zajai. Lefeküdt a földre, hagyta, hogy a han­gyák átbukdácsoljanak a lá­ba szárán. — Megint véres a szemed — jelentette ki a felesége. — Most kialszom magam — mondta a főépítésvezető, és bizonyságul lecsukta a szemét. De ’ nem aludt. Egy szöcske ugrott a hasára, tétovázott, az­tán elrugaszkodott. A főépítés­vezető tűnődni kezdett, mikor is volt dolga utoljára szöcské­vel. De csak a gyerekkora ju­tott az eszébe. Résre nyitotta a szemét, a távoli dombok er­dőbundáját figyelte. A sűrű lombok között egy-egy világo­sabb folt virított. Miféle fa le­het az? A" főépítésvezstő nem tudta, mivelhogy nem volt er­dész. Ahogy az őszes fákat néz­te, jóvátehetetlennek tűnt, hogy nem az. Jó lenne leg­alább odamenni egy ilyen fához, megtapogatni a kérgét, szem­mel megmérni a magasságát, tenyérre venni egy levelét. Fölült. — Nem megyünk át oda az erdőbe? A felesége rámeredt. De ed­zett asszony volt. csak azt mondta : — A gyerekeknek víz kell, neked meg pihenés. Eszel sző­lőt? A fia kicsit odébb ácsorgóit a homokban, térdig beásva, s vizes testére két marokkal hordta fel a homokot. — Nézd, mit csinál — figyel­meztette a felesége. — Nem kellene rászólni? — Dehogy — mondta a fő- cpítésvezető, és feszülten néz­te a gyereket. Dolgozik, gon­dolta, be keld, hogy fejezze, szépen rendesen. Megmagya­rázhatatlan izgalommal figyel­te a fiát. Az éppen a hóna alá kukucskált, töprengett. Már csak a karja volt meztelen. A hóna alá pacskolt egy marék homokot, aztán óvatosan ki­emelte a lábát, lefeküdt ,a ho­mokba é gondosan megheníe- redett. A főépítésvezető arca fölragyogott. — Csak ülsz és vigyorogsz — zsémbelt a felesége. — Edd már azt a szőlőt, az isten áld­jon meg. — Hiszen., azt csinálom — sóhajtott a férfi és enni kezd­te a szőlőt. — Hol a kicsi? — Ott ni, a vízben. Látod azt a gumicsónakot? Na, amel­lett, a kék karikával. A gumicsónak mellett tény­leg ott éviekéit a kék karika, benne a kislány nedves feje. Forgolódott a kis kókuszdió­fej. A főépítésvezetőt megrohan­ta a meggyőződés, hogy jóvá­tehetetlen dolgok nincsenek. A boldogságtól fői keltett ugra­nia. — Béluska! — kiáltotta — gyere, építünk várat ! — Te csak ne építs semmit! — tiltakozott a felesége. — Legalább itt ne építs, ha már... Béluska nyomában már egy másik kisfiú is ott téblábolt, fölajánlotta vödrét a vízhor­dáshoz. — Négy bástyát építünk — rendelkezett a főépítésvezető, — a keleti bástyára kerül majd a zászló. Béluska máris zászló után akart nézni, de az apja lein­tette. — Majd a gleichninéi — mondta. Ettől a gyerekek el- ragadtatottsága csak nőtt. Tel­jes odaadással dolgoztak. Né­hány bámészkodó is érkezett, a főépítésvezető felesége pedig megbékélten mosolygott, s ki­ürített egy nylonzacskót, hogy abban is lehessen vizet horda­ni. A párás vízpart, a gyerek - Cîivogàs, a jó kézbesímuló vi­zes homok megállította az időt. A főépítésvezető fürdött ebben az. időtlenségben, nem gondolt semmire, csakis arra. hogyan lyukasszon mutatós lő- réseket a várfalakon. A baj riadt hullámverése alig érte el a partot, de a fő­Gerincén ismerős hideg áram­ütés futott végig! Már. állt is fel. szájába kapott egy ciga­rettát,- indult. A vízparttól pár száz méter­re, a vi.tendíeiep egyik épülő háza mellett esett a fiúra a gerenda. Amikor a főépítés­vezető odaért, a sovány, für- dőnadrágos orvos már fôlggyè- nesedett a holttest mellett. A bámészkodók riadt csapata összébb húzódott. A főépítés­vezető körbejárta a félkész há­zat, megvizsgálta az illesztése­ket. Gyanúja igazolódott. Tud ta, hogy a betonelem nem csúszhatott le a fiú súlyától. Odalépett a holttesthez, de el kellett fordítania a fejét. A fiú horzsolásos, meztelen lábán látszott, hogy sokat jár mezít­láb. Környékbeli cigánygyerek lehetett. Még senki se kereste. .— Kicsoda maga? A tulaj? — kérdezte reménykedve az orvos. A főápítésvezető meg­mondta a nevét. A bámészkodók mögül kö­vér, harcrakész férfi csörtetett elő. — A tulaj én vagyok. Farkasszemet néztek, a fő­építésvezető meg a tulaj. Az­tán poros dzsipjén befutott a rendőrség, s a tulaj hevesen magyarázni kezdett. A rendőr­ség fényképezett, jegyzett, a főépítésvezető hallgatott. Nem nézett a halott fiú felé. Hal­lotta a saját szívdobogását, a távolban ködös hajórones úszott, a parton egy apró vá- racska félig kész lőrései tá­tongtak. Az őrmester hátralökte a sapkáját. Homlokáról patakok indultak meg és szétterültek a ráncai közt. — Daru még csak volna, de ember nincs hozzá — mondta tanácstalanul. — Vasárnap csak az őr van a telepen. Ennek szegénynek meg már végered­ményben mindegy.,. A tulaj a gerenda alatt he­verő holttest felé pislantott. Az orvos csak bólintott, 'kény­szeredetten. Egy kislány az ácsorgók közt pityeregni kez­dett, az anyja fölkapta. A főépítésvezető szája, mint egy önálló lény, megmozdult és hangot adott. — Én leemelem. Hol a telep? A tulaj arcán a megdöbbe­nés letörölte a kihívó tiltako­zást. Az orvos elmosódó voná­saiból egy személytelenül csil­logó szemüveg fordult az őr­mester felé: — Rábízhatja... Ö építette a nagykórházat. A neve kint van a falán. — Nahát, akkor... — kezdte] az őrmester, olyan hangon, mint a holtfáradt ember, aki végre rátámaszkodhatik vala­mire. — Máma ez a harmadik balesetünk, szerencsére a töb­bi. .. A főépítésvezető érezte vál­lán a mázsás súlyokat. Hoz­zám varrnak nőve, gondolta, nem olyan ez, mint annál a szamárnál. A mesékkel mindig ez a baj, sántít a tanulság. Ha kimossuk a zsákokból a sót, megmenekülünk, de a sót. amit valahová el kellett volna vinnünk, elhordja a víz... Véreres szemét elfordította a halott kisfiúról, és a tulaj püf­fedt, szűkölő arcába nézett. — Ami pedig a balesetet il­leti. .. Az őrmester felvette a jegy­zőkönyvet, aztán a dzsippel el­indultak a telepre. A főépítés­vezető akkor már csak arra gondolt, milyen az a finom re­megés a daru vezetőfülkéjében ahogy a kötél végén a teher megemelkedik... Amikor leért a partra, a nap már eltűnt a dombok mögött. Az erdő fái egybefolytak, most már egy erdész se tudta • olna megkülönböztetni a lombok foltjait. A stégen egy horgász matatott, a magányos kockás pléden két mozdulatlan kupac hevert, az egyik álól előbarnál- lott a kislány alvó kókuszdió­feje. A főépítésvezető sietve át-' lépte a beomlott homokvárat. A torony csúcsán megdőlt fa­ág — a zászló már. sose keríti

Next

/
Oldalképek
Tartalom