Tolna Megyei Népújság, 1972. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-08 / 6. szám
Művéavek a megyében Kertes Kollmann Jenő Negyvennégy éve él Bony- hádon, de külföldön jobban ismerik, mint ott. ahol élete nagyobbik felét leélte. Testes albumot vesz elő, Poul A. Andersen művét, a Danske to- pografiske exlibrist, mely a magyar képzőművészek közül egyedül tőle közöl litográfiákat. Ex librisei szerepeltek a Helsingőrben megrendezett nemzetközi kiállításon, majd a tavalyi pesti tárlaton is, amit ugyancsak nemzetközi méretekben rendeztek meg, de mit tudnak róla itthon. Tolna megyében, s Bonyhádon? Arra kérem, beszéljen magáról, életéről, munkásságáról. — Gyerek voltam, amikor megkaptam a Rökk Szilárd díjat, ami akkor nagyon jelentős elismerés volt. Ezután kerültem kifutónak Bánki Donét vállalatához, aki szoros kapcsolatban állt több művésszel, s ezek fölfigyeltek rám. támogattak, egyengették pályámat. Igv kerültem a Globus nyomdába, ahol kitanultam a litográfiát, majd a Színházi Élet című hetilapnak lettem a rajzolója. De amikor a bonyhádi zománcgvár- ban tervezői állást kínáltak, azonnal elfogadtam, hisz szabad munkakört jelentett, s a természet csak egy lépésre volt a munkahelyemtől. Ez 1927-ben történt. Azóta élek Bonyhádon. Néhány hónapja az új, tágas, világos családi házban, ahol csend és fényesség minden. — Első kiállításom 1926-ban volt. Pesten, a Károlvi »palotában. ahol a főiskolásokkal állítottam ki. Több plakátpályázaton nyertem, s tavaly is a nesti nemzetközi grafikai kiállításon 18 ex librisem szerepelt. Egy termékeny s ma is a munka lázában élő művész számára azonban mindez kevés. Ahogy beszélgetünk, folyton ereznem kell keserűségét, s azt az érthetetlen magányt, amibe kényszerült. Visszhang- talan ez a magány, amit csak a töretlen munkakedv tud ellensúlyozni, de a képekről is folyton ezzel kell szembenéznünk: a bonyhádi ház környéke, az ablakból látható táj új meg új változata, az évszakok vándorlásában, felhőkkel. napsütéssel, százszor, ezerszer a szeretett és soha meg nem unt táj, egy sokat ígérő — ma is sokat ígérő! — művészpálya negyvennégy évének állandó környezete. Ezt a magányt, ezt a már-már megfejthetetlen visszhangtalanságot csak a művészet képes feloldani, a százszor, ezerszer újra fogalmazott táj halhatatlansága, a mindig ugyanaz, de mindig màskçpt elmondott vidék, fák. kai, kazlakkal, az ereszkedő utca, egymásra boruló házaival. — Tulajdonképpen az a baj, hogy nincs szervezett képzőművészeti élet — mondja. —■ Nem az ösztönzés hiányzik, hisz a munkakedv itt van, nem is tudnék munka nélkül élni, — s bizonyságul képeket emel le az állványról, ahol több ezer akvarell, pasztell, tempera sorakozik, nem beszélve a kitűnő litográfiákról, ex librisekről, plakáttervek- ról. Ámulva nézzük a képeket, a sokat látott, de mindig mást mutató táj új és új arcát, amit állandóan újra megjelenít, hogy helyhez kötöttsége kényszerűségéből is erényt csináljon. A képek Bonyhádot ábrázolják, a litográfiákat képzelete népesíti be, de e gazdagság közepette is arra kell gondolnunk, hogy mennyi mindenre lenne még képes ez a szerénységénél sokkal többre hivatott művész. Azt mondja, „hiányzik a szervezettség”, de elsősorban talán más hiányzik. a figyelem, a megértés, amely megbízásokat adna középületek díszítésére, a korunk követelte grafikai munkákra, elsősorban ex librisekre. amelynek valóban nemzetközi elismerést szereztek Kertes Kolmann Jenőnek. — Mit szeretne? 71 — 72 — 73 otthonában (gondolkozik, „talán utazni kellene” — mondja, s megemlíti, hogy nagyon szeretne elmenni az idei helsi*gőri nemzetközi ex libris kongresszusra, sikerei távoli színhelyére. Ez is fontos lenne, de azt hiszem, a legsürgetőbb feladat, hogy végre művészetéhez méltó kiállításon mutathassa be gazdag és folyton gazdagodó életművét. A kiállítást — s ez már valóban csak szervezés kérdése — el lehetne juttatni sokfelé, talán még Bonyhádra is, ahol valószínűleg nagyon kevesen tudják, hogy a járási székhely lakói között negyvennégy éve van egy jelentős művész, akinek neve előkelő helyen szerepel a Danske to- pografiske exlibris lapjain. Jó lenne, ha a távoli Helsingőr után itthon is megismernénk s érdemének megfelelően megtanulnánk becsülni is. CSÁNYI LÄSZT-Ö Hallották a legújabb viccet? Egészen aktuális, már 1972-ről szól. És nem is olyan vicces, mert nem túlságosan vidám, így hangzik: „1972 átmeneti esztendő lesz.” „???” „Átmenet 1971 és 1973 között. Rosszabb lesz, mint 1971 volt, de jobb, mint 1973 lesz!” Nem túlságosan rossz emlékezetű lévén emlékszem, hogy ha nem is ugyanezt, de majdnem ugyanezt az élcet tavaly is hallottam. Sőt, tavalyelőtt, meg azelőtt is. Körülbelül már tíz esztendeje terjesztik némelyek mindegyik év elején. Az évszámok természetesen váltakoznak, de a „poén” marad. Benne a vészterhes jóslással: miknek nézünk elébe, te jóságos ég, mi minden várhat ránk a következő esztendőben .,. Mondom, úgy a hatvanas évek elején tűnt fel ez a „panelvicc”. Körülbelül akkor, amikor az élet kezdett egyre jobbá válni. Azelőtt ugyanis senkinek eszébe sem jutott volna tréfálkozni az új esztendővel. Mindenki csak arra szőri kozott, hogy boldog új évet kívánjon a másiknak és főleg saját magának, s sóhajtozva mondja, hogy a következő évnek jobbnak kell lennie, mint az e’őző volt. És bár nemigen tettéi: hozzá, miért veszik oiyán biztosra a dolgok jobbra fordulását, úgyis tudta mindenki. Azért, mert az előző év után minden csak jobb lehet. S amikor aztán valóban jobb lett, jött a vicc. Kissé vagy inkább nagyon cinikus, de azért — szerzőinek szándéka ellenére — bizonyos fokig elismerést takar. Annak az elismerését, hogy bizony van félteni valónk. Nem is olyan nehéz az élet mostanában — vagy ne kiabáljuk el, nem volt olyan nehéz az elmúlt években — mint amilyen lehetett volna. Igaz persze, hogy köny- nyebb, gondtalanabb sorsot is elviselnénk. Sőt, ilyet képzeltünk el egyszer. Akkor, amikor még a gyakorlatban nem jöttünk rá, milyen nagyon nehéz új világot teremteni, s rendezni az élet minden dolgát. Egész átmeneti korszakra van szükség, bizony. Átmenet? Csak hát nem mindegy, hogy milyen. Az emberi életnek ugyanis az a kellemetlen sajátossága van, hogy csak egy van belőle, nem úgy, mint a történelmi korszakokból. Következésképpen: az ember, aki egy átmeneti korszakban él, átmenetileg sem szeretne rosszul élni. Pontosabban, szeretné, hogy az átmenet során fokozatosan jobban élhessen, s átmenetileg se romoljon a sorsa. Nos, azt hiszem, a legutóbbi tíz, tizenöt esztendőben nem panaszkodhatunk. Mert akadnak ugyan gondok-bajok bőségesen, s ha valamelyiket sikerül, megszüntetni, jönnek a következők. Visszaesésről azonban nincs és minden bizonnyal nem is lehet gzó. Akárhogyan is viccelődnek. 1972 biztosan jobb lesz mint 1971 volt, s 1973 viszont sok tekintetben felülmúlja majd 1972-t. Erre mérget vehetünk még akkor is, ha nem foglalkozunk jóslással., A szüntelen ígérgetés ugyanis az átmeneti társadalom átmeneti betegségeként már megszűnt. Nem jelentheti azonban ez azt, hogy hirtelen a semmit nem lehet tudni álláspontja kerekedjék felül. S valami olyasféle babonás pesszimizmus, amely mindig r m-.zat vár, mert akkor a bajok láttán ön- igazolóan triumfálhat, a sikereknél pedig a bajokat emlegetheti. Ráadásul ahhoz, hogy egy év ne csak úgy általában, hanem mindenkinek sikeres legyen, sok minden szükséges. Szükség van például egészségre, meg arra, hogy például senkit ne hagyjon ott a menyasszonya; Nem árt, ha nem januárban válik használhatatlanná a központi fűtés kazánja, rettenetes heteket okozva, amíg kijavítják. Az sem rossz, hogy nem akkor zuhog az eső, amikor júliusban kéthetes szabadságát a Balaton mellett tölti az ember. Az is előfordulhat, hogy valakinek kifejezetten balszerencséje van a közéletben is. Kifog egy olyan főnököt, akivel nem tud kijönni. És így tovább, sorolhatnám a kellemetlen eshetőségeket. Ezek azonban semmit nem bizonyítanak, legfeljebb annyit, hogy az élet bajjal jáir. És hogy minden esztendő legalább háromszázhatvanöt napból, bár ez az idei háromszázhatvanhatból áll, s minden nap érheti, kellemetlenség is az embert. És milyen érdekes: a sok rossz nap ellenére egyre jobbak az esztendők. Olyannyira, hogy már némelyek viccelni is mernek a jövővel. Persze, néhány rossz viccet könnyen elviselünk. Csak rossz évek ne jöjjenek. . PINTÉR ISTVÁN Tv-notész Apasirató „Apai levelek” volt a címe a tv Veres Péter emlékműsorának, amelyet születésének 75. évfordulóján rendeztek. A nagy szeretettel és gondosan készült válogatást (Mészöly Dezső munkája) rendkívül hatásossá tette, hogy a legtöbb levél címzettje is megszólalt, személyes emlékeivel rajzolt hátteret a levelekbe foglalt gondolatokhoz. Ezeket a meghatott vallomásokat megrendítővé tette, hogy csaknem minden nyilatkozó a könnyeivel küszködött, s a műsor így valóiában szívbemarkoló apasirató lett. Alakját a képernyőn megelevenedni látva, hangját hallva, leveleit olvasva ismét elfogott bennünket az elvesztése felett érzett fájdalom, s torkunkat fojtogatta a keserűség: miért is nem él még, hiszen csak 75 éves lenne. Miért? Egy kicsit ez a műsör is magyarázza. Mindany- nviunk az egész ország apia volt, s jő apa: mindenkivel törődött, mindenkihez volt eay jó szava, s a tettekkel sem fukarkodott, ha arra volt szükség. Bizony talán vissza is éltünk vele, hogy tudtuk, rá mindig számíthatunk. Utolsó percéig is ezerfelé tévtük. ezerféle dologhoz kértük a tanácsát, segítségét, közreműködését, eszünkbe se jutott kímélni, óvni öt. Pedig törődött volt már, s beteg is, s olykor, a maga szemérmes módján, már maga volt kénytelen kíméletet kérni. Néhány évvel a halála előtt engem ért a megtiszteltetés. hogy a rádió nevében felkérjem Péter bácsit, beszélne legkedvesebb verseiről. Telefonoztam a Gábor Áron úti házba. Már másnapra magához kért. Azt hittem, előzetes megbeszélés lesz, de már kész. kézirattal fogadott. Zavarba jöttem, mert nem vittem magammal magnetofont. Péter bácsi nem bánta, nem kedvelte a magnót, azt mondta, szívesen bejönne a stúdióba. A.ztán, kínos zavarban mentegetőzve, előállt a kérésével: küldenénk kocsit érte, mert bizony nehezen mozog már, s a hegyről a Bródy Sándor utcába elég nehézkes a közlekedés, főként így télvíz idején (ha jól emlékszem, februárban jártunk). Halk panasza szíven ütött. Azt mondta: — Ne gondold, hogy urizálni akarok. Az az igazság, hogy elnehezült vénember vagyok. De ti sehogysem akarjátok elhinni, hogy megöregedtem. Úgy nyúztok, mintha még legény volnék. A véletlen úgy hozta, hogy akkor elintézhettem a kocsit, nem furdalhat érte a lelkiismeret. De most a képernyő előtt, mégis újból elnehezedett a szívem: vajon megtét'tünk-e érte mi magunk is mindent, amit megtehettünk volna? Törődtünk-e vele csak félannyit is, mint 6 mivélünk? Ezen emésztődve jutottam magam is az apasiratók sorába a szerda esti műsort nézve. HOMORÓDÍ JÓZSEF 1972. január 8. Kertes Kollmann Jenő önarcképe.
