Tolna Megyei Népújság, 1972. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-19 / 15. szám
Il f * \ ‘‘"J Előkerül-e ismét a »nagy kalap“ ? Alpári Gyula A kérdés —• ilyen megfogalmazásban — inkább csak a szakembereket érdekli, akik — talán hivatalból is optimistán — reménykednek: a nyereség- részesedés közelgő felosztását végre nem az egyenlősdi, hanem a kinek-kinek végzett munkája szerinti differenciálás jellemzi majd. Mondom: a szakemberek re* ménykednek, akiket pedig ez a kérdés közvetlenül is érint, azok — megkockáztatnám — a legjobb esetben is közömbösek, A nyereségrészesedés gyakorlati felosztását végző vezetők már régen meggyőződtek arról, hogy mindenféle anyagi juttatás szétosztásában a „mindenkinek egy keveset” elv érvényesítése okozza számukra a legkevesebb fejtörést, a legkisebb kényelmetlenséget és gondot. Akik pedig kapják eze_ két a juttatásokat — a munkások és alkalmazottak — szintén belenyugodtak már: nincsen jobb és még jobb, rosszabb és még rosszabb munkás, alkalmazott; én is kapok, te is kapsz, nincs harag, nincs ok elégedetlenkedni, nincs miért gondolkodni azon, hogy én vajon miért kaptam kevesebbet, mint a másik. Nem túlzás, ha azt írom: az egyenlősdi, a „nagy kalap” szemlélet nálunk már-már vívmánynak tűnik. Senkit nem lehet — és úgyszólván nem szabad — megsérteni azzal, hogy mínusz ötszáz, ezer vagy még több forinttal is kifejezik szakmai kvalitásait, munkája minőségét. Itt van egy közeli példa: a pedagógusok tavalyi bérrendezése, amelynek során szintén meghirdették a differenciálást, s ami csak azért nem bukott meg. mert a differenciált béremelésre jóval kisebb összeget fordítottak, mint az egyenlősdi alapján történő szétosztásra. A pedagógusok vitáiban is elhangzott a tetszetős érv: hogyan, milyen alapon lehet elbírálni egy olyan sajátságos szellemi tevékenység minőségét, hatékonyságát, mint a pedagógusok munkája? Minden mái«; munkánál, foglalkozásnál pedig megtalálható az a szubBonyhád gyarapodik Előzetes az öregek napközi otthonának kapunyitásáról Evek óta növekvő rokon- szenvvel tartom számon mind- azt, ami annak érdekében történik, hogy ez a gazdag történelmi és gazdasági múltú nagyközség várossá növeked- hessék. Bonyhád fejlődésének önkéntes számadójaként megtanultam örülni minden apróságnak is, amit az ott élők szeretnek figyelmen kívül hagyni és teljes odaadással drukkolni a fejlesztés nehezebb próbáinak sikeres kiállásáért. Ez a meghitt kapcsolat tette, hogy nem lepődtem meg, amikor a járási tanács hivatalának egészségügyi osztályán azzal a jó hírrel fogadtak néhány nappal ezelőtt, hogy február elsején nyit az öregek napközi otthona Bonyhádon. Igaz, még javában folynak a beszerzések, de szívesen látnak az ünnepélyes megnyitáson. A tervek szerint kezdéskor 25, később 30 idős ember otthona lesz ez az újdonatúj létesítmény. Nem mindegy hát, hogy első lakóit hogyan fogadja ez az otthon, ami pompás ellenszere lesz itt is, mint annyi más helyen a magánnyal tetézett elesettség- nek. Mondom, nem lepett meg a mértéktartóan büszke bejelentés. mert úgy ismerem a bonyhádiakat, hogy minden községgyarapító dolgukba a realitások ismeretében kezdenek, s ha már hozzáláttak valamely tervük megvalósításához, nem ismerik a visszakozást. De azért nagyon őszintén és örömmel gratuláltam a napközi otthon megszületéséhez, mivel igazán nem volt kis dolog a szociális létesítményekkel legjobban elbocsátott járás székhelyén egy újabb szociális létesítmény életre hívása. S nyomban eszembe jutott, hogy mi itt a megye székhelyén milyen régóta sóhajtó- tunk, vitatkozunk egy öregek napközi otthona létrehozásáért! Ami itt nem sikerült mindeddig, az sikerült Bonyhádon, és mindjárt az 1972-es év küszöbén. A pénzügyőrség volt hivatalának házában, ahol az irodahelyiségek felszabadításán túl két szolgálati lakás kiürítéséről is kellett gondoskodnia a nagyközségi tanácsnak. Megtörtént. Mi kellett még? Az elszánt akaráson túl az a biztosított 50—70 ezer forint, amibe az átalakítás, a berendezés kerül. És természetesen kellett még sok jó lelemény sugallta ötlet is. Bonyhád gyarapodik. Lassan, kiegyensúlyozottan és soha sem markolva annyit, amennyi nem fér el egy marékben. Lám, ezért nemcsak szeretni lehet, tisztelni is kell ezt az idővel várossá cseperedő nagyközséget, ami az öregek napközijének átadására készük — li — Napirenden: a tantestületi demokratizmus szélesítése A Művelődésügyi Minisztérium közoktatási főosztálya az idén kiemelt feladatként foglalkozik a tantestületi demokratizmus továbbfejlesztésével, új, korszerűbb, hatékonyabb felügyeleti rendszer kidolgozásával és az iskolai adminisztráció, illetve az ebből fa. kadó túlterhelés csökkentésével. Az oktató-nevelő munka színvonalának alakulása szempontjából nagy jelentőségű feladatról elmondták az MTI munkatársának : — A tantestületi demokratizmus fejlesztésének célja: az iskola belső élete olyan legyen, ami segíti az igazgatót abban, hogy helyesen, jól tudjon élni megnövekedett hatáskörével, ugyanakkor megakadályozza, hogy a hatáskörnövekedéssel bárki is visszaélhessen. — Álláspontunk az, hogy nem kell gyámkodni az iskolák felett. Az igazgató személye legyen biztosítéka a pedagógiai célok elérésének. A korszerűbb, a mostaninál hatékonyabb. eredményesebb felügyeleti rendszer kialakítása érdekében széles körű vizsgálódást folytatnak az országos pedagógiai ^ intézet munkatársaival. Kikérik a pártbizottságok és a megyei művelődésügyi osztályok, a felügyelők és az igazgatók véleményét is. jektív meggyőződés, amely szerint „én is dolgozom annyit, mint a másik, én sem végzek kevesebbet, vagy rosszabb munkát, mint a mellettem lévő”. A főnök, a munkahelyi vezető dolga lenne felülbírálni ezt a szubjektivizmust, ám a vezetők jó része így gondolkodik: „miért éppen én döntsék, miért éppen én minősítsek, s miért az én döntéseim szüljenek rossz hangulatot, torzsalkodást, miért én vállaljam ezért a rossz hangulatért a felelősséget, és annak ódiumát is, hogy a jutalmazásnál, a nyereség szétosztásánál az esetleg mellőzöttek veszik a munkakönyvüket és elmennek egy másik gyárba.” Azaz: jobb a nyugalom, jobb a csend, a békesség, adjunk mindenkinek, illetve csak annyira differenciáljunk, amennyire azt a kollektív szerződés, vagy a törzs- gárdaszabályzat mechanikus szabályai előírják. S hogy ennek a vezetői gondolkodásnak — és gyakorlatnak — milyen hatása van a közvéleményre, arra jellemző példát találtam nemrégiben az egvik gvárban. Munkásokkal, művezetőkkel beszélgettünk éppen a differenciálás elvéről és gyakorlatáról. A munkások hadakoztak az egyenlősdi ellen, művezetőik az imént idézett érveket hangoztatták. S amikor a munkásoknak tettem fel a kérdést, hogy ők vajon vállalnák-e a beosztottak munkájának, munkahelyi magatartásának személy szerinti értékelését és ennek az értékelésnek anyagi konzekvenc' altban történő érvényesítését, kivétel nélkül azt válaszolták, hogy nem vállalnák! S következne1- ismét a iól ismert érvek: miért legyek én a rossz ember, miért rajtam csattanjon az ostor? Az egyenlősdi: közhangulat. Bonyolult társadalom-szociológiai feladat lenne, annak kiderítése, hogy miként, milyen hatások, összetevők eredményeképpen alakult ki. Az igazság az, hogy tulajdonképpen senki nem akarja, nem kívánja, nem érvényesíti a „kinek-kinek munkája szerint” elvet. Arra már volt példa, hogy súlyos fegyelmi vétség, vagy bizonyos munkajogi rendelkezések látványos megszegése miatt kizártak valakit a nyereségrészesedésből. Arra viszont egyetlen példa sincs, hogy valakit nyilvánvalóan hanyag, megbízhatatlan munkája miatt zártak volna ki a részesedésből. A „nagy kalap”, amelyből' mindenki egyformán — vagy közel egyformán — részesül, ma is létezik; a „nagy kalap” kényelmes, biztonságos, kockázatmentes és ugyanakkor — veszélyes! Veszélyes, éppen kockázatmentessége miatt. Veszélyes, mert a nyereségrészesedésnek és mindenfajta anyagi juttatásnak éppen az ösztönző hatását torpsdózza meg és ily módon a jól dolgozókat, a kiváló és lelkiismeretes munkásokat egy szinten, azonos módon minősítik a hanyagokkal, a lelkiismeretlenekkel. S mi sem természetesebb, hogy egy ilyen „ösztönzési” gyakorlat láttán a kiemelkedő teljesítményt nyújtók előbb-utóbb rádöbbennek, hogy lehet lazítani; nem érdemes „hajtani”, hiszen a boríték vastagságából ítélve ugyanazok, ugyanolyanok vagyunk, mint a gyenge, vagy mint a látszatteljesítményeket produkálók. Ennek a veszélynek az elhárítását nem lehet törvények, rendeletek segítségével megoldani. S ilyen értelemben a différé"”''’ás végső soron lelkiismereti ügy. Beszéltem vezetőkkel, akik azt vallják, hogy öt rossz munkás még mindig jobb, mint egy hiányzó munkás. Ám nem tudok róla, hogy valahol, valaki is próbálta volna: tényleg jobb? VÉRTES CSABA Duna föl érát- J882 — Saehsenhausen 1944> Megyénk nagy szülöttjére, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő harcosára, Alpári Gyulára emlékezünk születésnapja alkalmából. Kora ifjúságában találkozott a magyar munkásosztály harcával és egy életre eljegyezte magát' a legforradalmibb osztály, a munkás- osztály ügye mellett. Megvívta harcát a magyar és a nemzetközi munkásmozgalomban, a jobboldali szociáldemokratákkal. a különböző opportunista, kispolgári irányzatokkal, küzdött a szektás-dogmatikus politika ellen. Életműve azonban a fasizmus elleni harc, amelyben bár életét vesztette, az ügy, amelyért harcolt, diadalmaskodott. Dunaföldvárott született, ott végezte elemi iskolai tanulmányait is. Innen fiatalon Pozsonyba került, a papnevelő intézetben tanult. Alig 16 éves, amikor megismeri a marxizmus néhány tanítását. Lelkes követőjévé, propagandistájává válik a forradalmi eszmének. Emiatt 1900-ban kizárták az intézetből. Ekkor tanulmányai folytatása céljából Budapestre utazott, de forradalmi nézetei miatt itt sem sokáig maradhatott. Kizárták az iskolából, ezáltal megakadályozták, hogy érettségi vizsgát tehessen. írásai 1902-től megjelennek a magvar munkássajtó, mindenekelőtt a Népszava hasábjain. Ekkor kapcsolódik be az ifiúsági mozgalomba. Minél jobban megismeri a magyar dolgozó rétegek helyzetét, annál közelebb jut a baloldalhoz. 1903-ban bevonul katonának, de :az egyenruhában is a marxizmus propagandistája maradt. Egven.ruhában is részt vett munkásmegmozdulásokon. 1906-ban leszerelt, visszatért az ifjúsági mozgalomhoz, annak vezetője lett. Az ő szerkesztésében jelenik meg 1907 januáriától az „Ifjúmunkás” című lan. Jelentős szerepet vállalt Alpári a magyar ifjúság 1907 áprilisi első országos kongresszusának összehívásában. A kongresszus őt választotta meg az Ifjúmunkás In- ternacionálé stuttgarti alakuló kongresszusára küldöttnek. Még alig több 25 évesnél, de •vállalkozik arra, hogy a kongresszuson: „Az ifjúmunkások gazdasági harca” címmel előadást tartson. Neve ettől kezdve összeforrott a nemzetközi munkás- és ifjúsági mozgalommal. A német rendőrségnek hamar feltűnt, hogy Alpári részt vett a német munkások rendezvényein, kapcsolatot tartott a Német Szociáldemokrata Párt balszárnyával; hogy barátságot kö*ött Liébknechttel, és vitázik- Bernsteinnel; hallgatja Mehring előadásait és Be-bel tanyásait. Kiutasították Németországból. 1908-ban hazatért. Itthon olyan baloldaliak csoportjában találjuk, mint Dániel Amold, László Jenő, Mérő Gyula, Rudas László. Szántó Béla, Vágó Bála és mások. Alpári élesen támadta az MSZDP jobbszárnyát, amely kezdettől fogva elhallgattatására törekedett. 1910 márciusában kizárták az MSZDP-ből, de a baloldali erők ügyét a II. Internacioná- lé elé vitték, a kizárási határozat megváltoztatása azonban nem sikerült. Egy időre a munkásosztály árulóinak sikerült visszaszorítani Alpárit nemcsak a magyar munkás- mozgalomtól, de a nemzetközi munkássajtó sem fogadta színesen cikkeit. Ez érthető: a II. Internacionálé csődje felé közeledett... Az első világháború elején katonai szolgálatra hívták be, ele mintegy 20 hónapi szolgálat után, - sebesülés és betegség miatt leszerelték. Ettől ("•-zdve háborús cikkéket írt. 1917 ©lejétől figyelme fokozatosan az oroszországi esomé- nyek_Je!é fordult. Lelkesen üdvözölte az orosz proletariátust a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 'győzelme alkalmából. A magyar forradalmai) ékkor még távolinak tartotta; de amikor 1918 őszén az bekövetkezett és megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja, a forradalom oldalárai állt. A Magyar Tanácslköztársa- ság ideién Kun Béla helyette- se, a külföldi sajtótájékoztatás egyik irányítója volt. A Tanácsköztársaság megdöntése után néhány hétig még Magyarországon bujkált a fehérterror elől. majd emigrációba vonult. Soha többé nem térhetett vissza Magyar- országra. Emigrációját Csehszlovákiában kezdte. Kapcsolatot teremtett az SZDP balszárnyával, segített, a kommunista párt megalakításában és programjának kidolgozásában. Tevékenykedett Ausztriában, Németországban, Svájcban és Franciaországban. A Kommunista Intemacio3 nálé 1921-ben őt bízta meg az „Internationale Presse Korrespondenz”, maid a „Rundschau” cím»n megjelenő lapjának) szerkesztésével. Tizenkilenc éven át — 1921-től 1940-ig, letartóztatásáig — ez volt 3 legfontosabb munkája. 1925—1928 között tagja volt a Kommunisták Magyarországi Pártja Központi Bizottságának. Részt vett a párt első kongresszusán. Külpolitikai kérdésekről tartott ott beszámolót. Alpári nem kímélte erejét a fasizmus elleni harcban. A munkásmozgalom letartóztatottjai védelmére mozgósította a nemzetközi közvéleményt. Sokat tett a Szovjetunió népszerűsítéséért. A francia kapituláció Párizsban érte. Noha a Francia Kommunista Párt megkísérelte illegális úton biztonságba helyezni, ez nem sikerült. A Gestapo letartóztatta. Előbb Berlinbe, majd Sachsenhausen- be. utána ismét Berlinbe hurcolták a fasiszták. 1942 szeptemberében azt követelték tőle, írja meg a Kommunista IntemacionáJé történetét, s azt. hogyan lett ő kommunista. Munkájával 1944 júniusában készült el, amelyben hitet tett a Szovjetunió, a marxizmus—leninizmus mellett, s kimutatta művében a fasizmus elkerülhetetlen vereségét. Ez felbőszítette a fasisztákat, s 1944. június 17-én a sachsenhauseni haláltáborban kivégezték. Alpári Gyula nevét megyénkben több intézmény, úttörőcsapat, munkásőrszázad vette fel. Emlékét Dunaföldvárott emléktábla hirdeti. \
