Tolna Megyei Népújság, 1971. október (21. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-31 / 257. szám

© D e meddig még?!.— ordítja káromkodással cifrázva a termelőszövetkezet elnöke és haragja alig száll alább, amikor a kopog, tatás nélkül kivágódó ajtó nyílásában megjelenik az az adminisztrátor lány, aki beadta a kávét. — Valami baj van, elnök elvtárs? — Baj? Nahát ez a Giziket — Nincs semmi baj. A lány megnyugodva kapkodja össze az üres csészéket és úgy hátrál kifelé, hogy még egyszer körülnézhessen. Csakugyan rendben minden, senkinek sincs átharapva a torka. — Akkor én talán mehetnék is — pattan föl a fiatal agronómus, akinek mintha kapóra jött volna az iménti eszmecsere fölfüggesztése — dé­lig be kell járnom a fél határt. Elnéznék Rázóba is, hogy kit lehetne ott nélkülözni. Az elnök bólint. • - ■ Persze, hogy menni kell, értelme nincs, hogy moralizálgatással teljék az idő. Az ember - csak fölhergelődik, majd ázétvetl a tehetetlen méreg, zabálja a nikotint, önti rá a kávét, aztán mi a vége? Nulla. Pocsékba megy az idő és a világ- annyira se hagyja megváltani magát, amennyire jó lehetne a tsz-nek. Nem az! Makacsul meg­követeli a szövetkezettől, hogy. lekötelezze'a vele kapcsolatban álló vállalatokat. Most éppen úgy, hogy embéreket adjon kölcsön, ha azt akarja, hogy terményei időben, megfelelő minősítéssel kerüljenek átvételre. Ha nincs kölcsön-munkáskéz, nincs átvétel — mondják — és a' hülye is tudja, hogy a bér­alapjukkal manipulálnak az embereket kérincsélő vállalatok, mert mit nekik, hogy betakárodáskor megszakad a tsz? — Ne írjon erről elvtársnő, elromlana a jó kapcsolat, mi húznánk a rövidebbet. Hát így. Itt, a napráforgö, a tizedik, századik helyen valami más „indokolja” a kényszerű ügyeskedést. — Ez van, ezt kell szeretni — fanyalogják a különféle előjelű meggondolások után és nyűvőd- nek az emberek, mert nem lehet büntetlenül be­felé és kifelé élni! Tudni valamiről, hogy nem tiszta munka és mégis segédkezet adni hozzá. Hogy enyhítő körülmény mindig akad? © Az országos építőipari vállalat adminisztrátora meséli, ő aztán tudja, amit tud és ha egyszer megírná ... — Miért nem írja meg?! A válasz mellbevágó. — Mert a macska se tojik abba a tálba, ame­lyikből eszik! A vidékre helyezett részleg adminisztrátora négy év óta dolgozik a csoporttal. Ennyi idő alatt se vette be a szakik gyomra a könyveket búvó, magánakvaló embert. A főnök távollété­ben ő a kisfőnök és nem a szálláson lakik, ha­nem az irodájában. A háta mögött őrmester a neve és föllélegeznek, ha befut az építésvezető, akit más fából faragtak. Belevaló gyerek.. Ordít, ha nem tetszik neki valami, de meg lehet hívni egy féldecire és hagyja magát meggyúrni, leg­alább időközönként. Ilyenkor aztán föl a Zill-re és irány, Darányi Ide harminc kilométerre való a szerelőbrigád. Szívesen látják, nem is eresztik el üres kézzel. Legutóbb is. Pucolt kacsa, egy demizson bor, fél zsák dió.. A másnap esti indu­lás előtt csak ennyit vetett a mindenesének . — Akkor, a megbeszéltek szerint, szakikám, fölkötni a gatyát, a jövő héten számlázunk! És mielőtt elfelejtem, Szabót nem helyezzük át, szükségünk van rá itt is. Szabó marad. Jó a bora, a kacsa sem utolsó, amit a felesége . tömött. A központ majd meg­mozgat egy másik szerelőbrigádot. Ráadás, talán a dióért; Szabó hétfőn csúsztat. Le kell adni a szerződött bikát, ami nem asszonyi munka. Amikor az adminisztrátor meséli otthon, hogy megint mitől hánytorog a gyomra, az asszony kurtán intézi el. — Mi közöd hozzá?! Akkora vagy te ezekhez a dolgokhoz, mint bolhaszar a lepedőn! Igaza van az asszonynak. Szemesnek áll a vi­lág, vaknak az alamizsna, több is veszett Mo­hácsnál, mint amennyit el tudnak jótékonykodni egyesek az államéból a maguk hasznára. Azt meg ritkán kérik számon, hogy ki hogyan csi­nálja meg a maga kis szocializmusát, ha nem rugdossa félre a paragrafusokat. — Január elején — meséli savanyúan — ami­kor cipóra dagadt pofával virrasztottam át az éjszakát egy rohadt fog miatt, hajnalban mit lá­tok az ablakon kitekintve? Hárman is rakják díszkivilágítás mellett az öreg tsz-fogatos szán­ját a mi brikettünkkel. Pattanok ki az ajtón. — Hát maguk mit csinálnak? — Láthatja, ha nem vak. Adunk az öregnek egy kis tűzre valót. Van itt elég. S jönnek nekem mind a hárman, hogy mit idegeskedek, akkor miért nem szóltam, amikor a főnök átvitette soha vissza nem adásra a föl­vásárlónak az öt zsák cementet? Na, ha erre nincs mit mondanom, akkor húzzam meg a tör­kölyt, ott van a demizsonban. Az öreg hozta. — Nem látott semmit. Értjük, szakikám? Megértettem. Szél ellen bolondság zongorázni. 0 Negyedik éve tart az özvegyasszony pere. Egyedül fejezte be annak a lakóháznak az építé­sét, amibe még a férj halála előtt kezdtek. Föld­szintesre zsugorodott az eredetileg emeletesre ter­vezett épület és nem csoda, hogy ez az asszony akkor sem kezdene többé házépítésbe, ha fölvet­né a pé.iz, vagy földönfutóként kellene élnie. A jótevő rangjára is igényt tartó kisiparos nem többel és nem kevesebbel csapta be, mint ötvenezer forinttal. Ilyen meg hogy történhetett? íme: A szorongatott helyzetben levő ember jóhisze­műsége, tökéletes hozzá nem értése az egyik ol­dalon. Gátlástalan lelemény, pontos helyzetfölismerés a másik oldalon. Ez utóbbi képességek „enged­ték” meg, hogy munkáját befejezve úgy számol­jon a mester, ahogy három dupláért a nagy­vonalú pincér: — Sokszor nyolc, hetvennyolc, pont, pont. pont, meg a fekete, az annyi, mint 160 forint tíz fillér kéremalássan. Az előzményekről. A ktsz kezdte építeni a házat és álltak a falak, amikor kenyértörésre került a dolog. A földszin­tesre módosított lakóház felépítése nem volt cikk, nem is tudta szavatolni a ktsz, hogy őszre beköltözhető lesz a ház, márpedig az özvegynek valahol laknia kellett volna. Mint vendég meg­fordult hozzátartozóknál és barátoknál. Betegen. Minden átmeneti megoldás szimpatikusabbnak látszott, mint az, hogy hosszas szanatóriumi ke. zelés után abba a szolgálati lakásba térjen visz- sza, amiben húsz évig élt a megboldogulttal. — Látja, vannak még önzetlen jóbarátok — gyen és bérmentve csinálta meg a tervmódosítást és akinek egyetlen szavára elvállalta az építés befejezését a nagymenő kőművesmester. Ez ideig négy műszaki szakértő felmérése bi­zonyítja, hogy mennyiért mérte a mester az úri gesztust, s ebből kifolyólag milyen vastagon fo­gott a ceruzája. Mégis késik a sima polgári per ítélete, pedig a járásbíróság is unja már az akta­hegyet. Nem különben a felperes is. Az alperes viszont fütyül az egészre, vagy ő nem jelenik meg a tárgyaláson, vagy valamelyik fontos tanú­ja. Közöttük az az úr is, akinek rejtélyes indí­tékú szívességet tett a kőműves, amikor elvál­lalta az özvegy házának befejezését. A tisztességtelen haszonszerzésnek megannyi változata van. A felelősség megállapításának elnapolására két­szer, ha nem háromszor annyi változat szolgál­hat. © Napok múltával sem lohadt le az újságíró harci kedve, amikor közölték vele, hogy amiről írt, az tabu, az egészségügy belső ügye, mert az Orvosi Rendtartás nem tiltja az ajándék elfogadását. Egyébként pedig, micsoda dolog nem újság­íróként, hanem a hálás beteg szerepében kinyo­mozni, hogy mit rejt a FŐORVOSI-KOSÁR ke­reskedő berkekben oly régóta ismert fogalma?’ Pedig ez a kosár fogalom. Olyan ismert és ked­velt, mit az Üjházi-tyúkleves, Gundel-palacsinta, vagy Eggü-cipőkrém. Ára 600-nál kezdődik és van, akinek egyszerűen nem illik ezer forinton aluli értékű ajándékkosarat küldeni. A pénzügyi előadó nekivörösödve védi nem ép­pen hibátlanul fölfogott szabadságjogait. — Az én pénzemből, annak veszek ajándékot, akinek kedvem tartja. ő is, mások is azzal érvelnek, hogy az ilyen ajándékozás nem egyéb, mint gesztus. Istenkém, hogy a címzett csak az angol és francia italokat kedveli és a magyar konyakot csak akkor veszi konyakszámba, ha az márkás? Na és aztán! Ki az ördög venné meg a drága külföldi italokat és cigarettákat, ha nem az, akinek — föltétele­zések szerint — még a bőre alatt is pénz van? Stopp! Nem az veszi, hanem azok, akiknek csavaros módon a tudomásukra hozták, hogy illő és üdvösséges nem vatikáni valutában fizet­niük, mert igaz. igaz, hogy az egészségügyi el­látás ingyenes, de nem árt megszerezni a meg­szerezhető külön előnyöket. Sok keserves tapasztalatunk van társadalmi szinten, hogy mi mindenné tud fajulni az elő­nyök mértékevesztett hajszolása. Az a legkeve­sebb, ha duplájára rúg év \. én az az üs-zeg, amit ez vagy amaz a vállalat reprezentációra költött. Az elhalleathatónál több, a törvénybe ütköző se kezdődi!; másként, mint ajándékozás­sal, az ajándékozás átkos ti' icitálásával. Az ilyen ügyek leleplezésénél; menetrendjét ismer­jük, a megannyi „emberi színjáték” végkifejlete sem új; amint a törvénykezés befejezte a mun­káját, becsukódik a börtönkapu, s következnek, az újabb licitálók. Kényszeredett mosollyal méreget a szakszer­vezeti tisztségviselő. — Amíg az orvosok fizetésrendezésénél is szempont, hogy kinek van módja a paraso:Van­dára és kinek nincs, ki jut hálapénzhez, ki nem, addig itt rend nem lesz. De vegye úgy, hogy ezt nem én mondtam. Minek úgy venni? Meg aztán ezt hála Isten­nek nemcsak ő mondja, sokan valljuk, még tán maguk az orvosok is. Az ipari munkás: — Nézze, nekem az orrom alá dörzsölik, ha a brigádomba olyan embert juttatok kicsit is job­ban fizető melóhoz, akitől elfogadom munka után az egy-kát fáldedt. Mindjárt az erkölcsei­met kezdik firtatni. Mit csodálkozik? Lefelé könnyebb a taposás, még az újság is tízszer megír ilyet, mint azt, hogy valaki, nagyobb em­ber kiprovokálta, hogy megajándékozzák. E témakörben mindenkinek van a társadalmi érdekekkel egybehangzó észrevétele, véleménye. Nem furcsa hát, hogy némelykor a bűnt meg- bocsáthatóbb elkövetni, mint publikálni? © Ida húgom, aki emlékezetem szerint még egy­szer sem adta tanújelét annak, hogy tiszteli az újságíró mesterséget, mostanában mind többször int arra, hogy írjak vízállásjelentéseket, mert azokból nem származhat semmi baj. A féltésben és csúíondárosságban egyaránt fá­radhatatlan. — Megint olyan vagy, mint egy nyúzott macs­ka. Mibe keveredtél? Meglátod, egyszer nyakig maradsz a kakaóban! Hagyd békén az embere­ket, az emberek, emberek és nem angyalok. Amikor így oktatgat, úgy érzem, mintha re­ménytelen távolság ékelődött volna közénk. Mióta kitalálta, hogy veszélyes mesterséget űzök, azóta az ész érveit kihajíthatom az ablakon. — Hát persze, hogy vannak disznó alakok! De figyeld csak meg, amikor ki kellene tálalni a többieknek, akiknek lenne erkölcsi alapjuk, a leghangosabbak sietnek vissza leghamarabb az elővigyázatosság sündisznóállásaiha, hogy ők nem tudnak semmi biztosat, nem láttak semmit. — Szóval? — Szóval is, tettel is, jobb a békesség. Gyere, főzzük meg a gombapörköltet, vacsora után el­kísérlek a postára. Alig látunk hozzá a gombatisztításhoz, csöng a telefon. Egyedül maradok azzál a keserves gon­dolattal, hogy még a gyerekeink gyerekeinek is jut abból az etikai nagytakarításból, amibe akár akarunk, akár nem, szükségképpen bonyolódunk bele. Takarító szerszámainkkal csakugyan nehéz „benyúlni” a társadalom minden eresztékébe, hogy ott a takarítás után rosszul érezzék ma­gukat az élösdiek. Lám, a termelőszövetkezet elnöke igaza tuda­tában is tart attól, hogy ha kinyitja a száját, ki- babrálnnk vele a vállalatok és annak a közös­ség issza meg a levét. »vVií? Az adminisztrátor megint másért hallgat. Egy- húron pendülni nem tud, de élnie kell. Azt hi­szem, néha leköpi a tükörképét. — Gyáva kukac! Jobb napokon viszont megrázza magát: — Na én aztán? A kukacnak is egy élete van. Úristen, hány arcú az igazság? Annyi, ahány oldalról megközelíthető? Nem ugyanaz, ha bár­ki közelíti? Csapódik az ajtó, ragyog a húgom arca. — Nem találod ki, hogy kivel beszéltem! Saj- dikkal a háikezelőségtöl. Tudod, ott dolgozik a felesége nálunk, a bérszámfejtőben. Holnapután küldi a kályhásokat. Két nap csatatér, már csak a falbontás miatt is, de kész lesz a banyakemen­cénk mire fűteni kell. Úgy örül, hogy pucolatlanul dobálja a tálba a gombát és nem veszi észre, hogy utána kell csi­nálnom. — Te nem mehetnél a postára reggel? Jobb lenne elszaladni Gyuri bácsihoz az ötliteressel egy kis rizlingért. Tudod, ha van nyakolaj, gyor­sabban megy a munka. így is kell majd adnom még valamit, hogy lehordják a törmeléket és ne csapják össze a kályhát. Nincs kedvem az ellenvetéshez és ha szólnék, csal; azt mondhatnám, ami napok óta nyugtala­nít, hogy tulajdonképpen megérdemeljük a sor­sunkat. Vagy mégsem? LÁSZLÓ IBOLYA \

Next

/
Oldalképek
Tartalom