Tolna Megyei Népújság, 1971. október (21. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-02 / 232. szám

A fizetés negyede

TTaragözön zúdulna mind- azokra, akik valamely községről, városról ki mernék jelenteni, hogy az tékozló, könnyelmű község, város. Napjainkban csinján kell bánni az elmarasztaló jelzőkkel, részben a mimózalelkűség miatt, részben az illetékesség tisztázatlansága miatt. Valóban nehéz eldönteni, hogy egy kívülállónak van-e joga beleszólni a családok gazdálkodásába, hiszen a pénzköltés még akkor is magánügynek számít, ha pénzpocsékolás. Elvégre mindenki azt csinál a forintjával, amit akar.

Szóval magánügynek látszik a pocsékolás, de nem az. A közösségre, a társadalomra feltétlenül visszahat mindaz, ami ezzel kapcsolatban a családok egy részét jellemzi. Ahol nem ismerik, nem tanulják meg a beosztást a legkisebb közösségben, ott e közösségek tagjainak rendszerint „laza” a tartása a munkahelyeken is. Nem úgy vigyáznak a gondjaikra bízott értékekre, aho. gvan kellene. Nem tudják kel. lóképpen becsülni az emberi munka produkálta értékeket. Ebből következik az az itt most talán kissé tudálékosan hangzó megállapítás, hogy a tékozlás, a pénzpocsékolás ön- és közveszélyes jelenség. Ellene szólni közérdek, közügy.

Mit látunk, mit tapasztalunk magunk körül? Elsősorban azt, hogy szinte annyi a pazarló, az anyagi javakkal rosszul gazdálkodó család, mint amennyi a beosztó, a jövedelemmel okosan gazdálkodó család. Ha valaki megnézné, ha meg merné nézni, hogy egyik-másik községben havonta mennyit költenek élvezeti cikkekre, hát bizonyos, hogy elcsodálkozna. Italra, cukorkára. csokoládéra, kávéra sokan költik a kereset 15—20. olykor 25—30 százalékát.

Nincs létbizonytalanság. Aki dolgozni akar, annak van munkája, van pénze. Sokan most azt mondják: koplaltam a múltban eleget, bepótolom. Ilyen szempontból érthető, amikor az ember többet megenged magának, de az már nem mindegy, hogy mennyit. Egy hónapi munka árából, értéké, bői, verejtékéből egy fiett munka árát, értékét, verejtékét italra költeni kifejezetten pazarlás. pocsékolás. Ez már túl sok, még akkor is, ha megengedheti magának az ember.

Nehéz észrevenni, főleg azért, mert nem számol annak Utána senki, hogy a naponta elfogyasztott féldeci pálinka, néhány fröccs, két-három üveg sör hány forintra rúg havonta. 300—400, 500 forint? Kit

érdekel, ki bánja? S itt még távolról sem beszélhetünk részegeskedésről, nem szembetűnő tehát. Kérdés azonban, hogy kétezer, két és fél ezer forintos fizetés mellett szabad-e havonta 4—500 forintot a kocsmában hagyni. Az értelem azt válaszolja erre; nem szabad. „Látjuk, de mit tehetünk?” — kérdezte a tamási járás egyik kis községének vezető embere. Némelyik hivatásos népnevelő talán tudja, hogy mit tehetünk. Az is elképzelhető, hogy nem tehetünk semmit. Kinek-kinek magától kell megtanulnia a beosztást, a pénz, a kereset okos, értelmes elköltését.

Segítség nélkül azonban aligha megy. Az ember azt látja, hogy egyedül az OTP foglalNépújság 5

1971. október 2.

kozik a takarékossággal, a maga módján, a maga érdekeinek megfelelően. Vele szemben viszont igen nagy, hogy úgy mondjam az ellenpropaganda. Nyáron Magyarországon mindegyik újság foglalkozik a sörellátás zavaraival, téma ez a tévében is, a rádióban is. Az illetékesek nyilatkoznak, javulást ígérnek. De még soha senkinek nem jutott eszébe oda nyilatkozni, hogy azért álljon meg a menet, hisz mi magyarok az átlagkeresetekhez képest máris sokkal több sört iszunk, mint a jobban dolgozó és gazdagabb nyu. gatnémetek. Mondom a keresetekhez képest, meg a munka termelékenységéhez képest.

Ellenpropagandának tűnik az Is, amit olykor az iskolák követelnek a tanköteles gyermek szüleitől, felvonulásokra, seregszemlékre, kirándulásokra, erre-arra. A pénz nem számít. Kezdjük elfeledni, hogy a pazarlás minden megnyilvánulása devalválja az emberi munka értékeit. Az egyik szekszárdi általános iskola igazgatója elmondja: a gyerekek évente 10 ezer íorint körüli kárt okoznak az épületben, a berendezésben. Jó, a gyerek az gye. rek. De a tízezer forint az pénz. S gyanítom, az oktalan kár mögött az van, hogy a gyerek épp úgy nem értékeli a térképet, a táblát, az ablakot, a szemléltető eszközök sokaságát, ahogy otthon sem

A mezőgazdasági termelés gépesítésének korszerűsítése hazai viszonyaink között ma már nem új, hanem egyre inkább kibontakozó, törvényszerű folyamat. Félreérthetetlen a tendencia is: az üzemek egyre nagyobb teljesítményű traktorokat keresnek és ezek kifizetődő üzemeltetése érdekében ugyancsak nagyobb teljesítményű munkagépeket.

Egyébként a gépesítés feltételei adottak, mert az üzemek megállapodtak és a hatalmas táblákon nyugodtan lehet az eddiginél nagyobb gépeket is alkalmazni. Sőt, van példa, amikor váratlan tényező követeli a nagyobb gépet. Ismeretes, hogy a MÁV sok vasútállomást megszüntet. Ennek következtében a téeszek szállítási távolságai növekednek. A bajt csak úgy tudják megelőzni, ha a nagyobb traktorokhoz nagyobb pótkocsikat alkalmaznak, egy vezető egy fordulóban nagyobb mennyiséget visz el.

Az igény tehát félreérthetetlen, de kielégíteni korántsem egyszerű. Sajnálatos tény, hogy a magyar ipar a mezőgazdaság gépszükségletét csak kis mértékben, legfeljebb fele részben elégíti ki. Persze, születnek új magyar géptípusok, nem is rosszak, de a közvetítő kereskedelmet és a felhasználó vevőt az ár is érdekli. Az ár pedig nem ritkán magas. Hallottam olyan esetet, amikor egy máskülönben kiváló gép forgalmazását egész éve6 árvi. ta előzte meg.

Hazánkban egy—három évig tart, amíg a megszokott típus helyett újabbat, korszerűbbet sikerül széles körben bevezetni. Az okok közül az árvitáról már szóltunk. Ennél komolyabb, hogy a szükségletnek azt a bizonyos másik felét

a világpiacon kell megkeresni,

onnan behozni. Világpiac kettő

van, és nekünk korántsem mindegy, hogy dollárért, vagy rubelért vásároljuk. Tárgyilaértékelik a forintot. „Ha eltörik, lesz helyette másik”. „Ha elmegy a pénz, elsején újból kapok”. Ettől már csak egy lépés nem sajnálni a traktort, az utcai nyilvános telefont, a vonaton a műbőrhuzatot, az építkezésen a deszkát, a cementet, a parkban a növényzetet, s a vendéglő vécéjében a törölközőt.

Ha ennek a fordítottját nézzük, akkor belátjuk: a beosztás egyfajta intelligencia, egyfajta műveltség. Nemrég a bonyhádi járás egyik községében a párttitkár segítségével számba vettük a családok anyagi helyzetét. Nincs baj, az emberek jól élnek, sokat dolgoznak. Jut pénz mindenre. De mi az a minden? Nézzük-e egyáltalán, hogy mire jut pénz számolatlanul, s mi az, amire nem jut, holott van, holott az ember lelkét, érzelmi világát gazdagítaná, azt, aminek hiányát az emberi együttélésben mind gyakrabban észleljük.

Nos, ebben a községben a három napig tartó búcsú során a kocsmáros mintegy tízezer forint zsebpénzhez jutott. „Megszedte magát, ügyes ember”. — mondta a párttitkár. Igaz ez? Gondolkodjunk csak. A kocsmáros azért szedte meg magát, mert ügyes ember, azért jutott tízezer forint bor. ravalóhoz? Nem. Azért, mert sok a községben a pénzzel bánni nem tudó ügyetlen ember.

gos szakemberek mondják, hogy a szocialista piac csaknem minden igényt ki tud elégíteni, érdemes tehát kutatni, keresni, hogy a szűkösebben rendelkezésünkre álló dollárt megtakaríthassuk.

Ha a felelős kereskedelmi szervezet megtalálta már a típust, akkor kezdődik a vizsgáztatás. Ki kell próbálni, hogy a gép a hazai előírásoknak megfelel-e. Kevésbé ismert tény, de a magyar közlekedés- és balesetbiztonsági előírások kivételesen szigorúak. Most például burgonyakombájnt keresünk a piacon, van is alkalmas, de a magyar előírásoknak nem felel meg. A mi évi 100 —150 darabos rendelésünk kedvéért pedig a külföldi nagy gyárak az általuk előállított típuson nem biztos, hogy változ. tatnak. A kutatási időszakot ez is megnyújtja.

Ha a vizsgáztatáson túl vagyunk, kezdődik a nem termelő üzemi szakértők által jónak tartott típus elfogadtatása a termelőüzemek szakértőivel. Ez is kockázatos művelet. Megemlíthetem például, hogy tsz- einkben kevés, erejének teljében lévő tag van, aki tud kazlat rakni. A kereskedelem tehát örült, amikor sikerült tekintélyes mennyiségű, traktorra szerelhető homlokrakodó be. rendezést vásárolnia külföldön. Megoldódik a kazalrakás gondja. Meglepetésre azonban az üzemek ezekből a berendezésekből viszonylag keveset vásároltak, ma is kapható raktár, ról, azonnali szállításra.

Ebben a sorban meg kell említeni végül, hogy

az új típusok mindig bonyolultabbak,

kezelésük több szakértelmet igényel. Ezt a felhasználó gazdaságok nem mindig veszik tudomásul. Ebben a pillanatban például számos 65 lóerős román kerekes traktor áll a raktárakban. A típus egyéb- '-őhí korszerű, a nálunk meg- "zokottnál erősebb, vezetőfülkéje nemcsak fűthető, hűthető,

Sz. P.

Új gépek a nne

A szolnoki Tlszamenti Vegyiművekben új, 200 ezer tonna évi kapacitású kénsavgyárat építenek. A berendezést Lengyelországból szállítják. Az új létesítményben jövőre megindul a termelés.

(MTI foto — Erezi K. Gyula felv.—KS)

ögsazdsascagncilc

de borulásbiztos is. Mégsem viszik, valószínűleg azért, mert a kezelését külön meg kell tanulni.

Most azonban már igazán vessünk egy pillantást a várható új géptípusokra. Csupán jósolunk, nem cikklistát közlünk, mert a tárgyalások még folyamatban vannak, szerződést senkivel nem kötött a kereskedelem.

Néhány munkagépnél a pillanatnyilag szükséges korszerűsítés már megtörtént. Kaphatók a kombájnra szerelhető kukoricabetakarító adapterek, megjelentek a rotációs kaszák, van a piacon cukorrépabetakarító gépsor (Itt egy kis riadalom volt, mert a francia vasutassztrájk miatt nem kaptuk meg időben a szállítmányokat, de a késés bepótlása folyamatban van.)

A magyar traktoripar tendenciái ismertek, így inkább a külföldiekről beszélhetnénk. A különben rendkívül népszerű, 50 lóerős szovjet MTZ traktor ma már nem elégíti ki az igényeket. Rövidesen várható azonban, hogy megjelenik a hatvan, pár év múlva pedig a nyolcvan lóerős típus. A Zetor traktor 65 lóerős típusa ugyancsak belátható közelségben várható. Általában is az a helyzet, hogy elegendő traktor van most a piacon, de a kereskedelem kínálata és a vevők igénye választék szerint nem találkozik pontosan.

Traktorügyben

beszámolhatunk egyébként egy érdekes ellenpéldáról is. A Szovjetunió bemutatott Magyarországon egy 200 lóerős, hatalmas traktort. Igaz, első hallásra szokatlanul drága (maga a traktor egymillió, a hozzávalók mintegy 300 ezer forintba kerülnek), de el lehet adni belőle évi 30—40 darabot, mert egy nap alatt ez a

gép 90 kataszteri hold falszárítására is képes. A jövőben várható azonban egy 150 lóerős szovjet traktor is. Remélhető, hogy eziránt nagyobb lesz az érdeklődés, mert nem oly drága, és nem igényel oly hatalmas táblákat.

A traktorekék gyártása iránt a hazai ipar is erőteljesen érdeklődik. A Vörös Csillag Traktorgyárban folyamatban van egy 5—8 vasú görgős eke kialakítása, Mosonmagyaróváron pedig gyártják a rendkívül korszerű, variálható Lajta ekecsaládot. A hazai mező- gazdaság ma már igényli az úgynevezett minimum-tillage* tehát a gyors művelés gépeit is. Ezekkel egy menetben végezhető a tárcsázás, boronálás, vetés, magtakarás. A kereskedelem egy hasonló célú külföldi típust jövőre mindenképpen szeretne bemutatni a piacon.

A HÓDGÉP-nél jól haladnak a 8—12 tonnás pótkocsik munkálatai. Remélhetőleg ezek is rövidesen kaphatók lesznek. A poznani vásáron a csehek bemutattak egy 40 köbméteres felszedő-rakodó pótkocsit is. A kereskedelem igyekszik, hogy ebből példányokat szerezzen, levizsgáztassa és a típust mielőbb piacra dobhassa.

Végül szóljunk egy szót az aratásról. Az SZK—4-es kitűnő kombájn, de a nálunk egyre gyakoribb 25 mázsa feletti terméseknél már nem kielégítő. A Szovjetunióban viszont már létezik a Nyiva kombájn, amelynek a felépítése hasonló, de 105 lóerős motorjának segítségével a teljesítménye, áteresztőképessége nagyobb, és a kicsépelt magot is jobban tisztítja, mint elődei. Remélhető, hogy ebből a típusból bemutatkozásként legalább néhány már jövőre részt vehet nálunk az aratásban.

FÖLDEÁKI BÉLA