Tolna Megyei Népújság, 1971. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-05 / 209. szám
<k orvosrudo mamiban V alahányszor idézni hallottam, vagy olvastam, hogy az elmúlt 100 év az orvostudomány fejlődésében többet hozott, mint a legősibb időktől eltelt századok, a kétkedés engesztelő mosolyával nyugtáztam a közlést. Mignem a kezembe került egy 1869-ben, százkét évvel ezelőtt kiadott vaskos könyv, mely Az egészség négy könyve címmel Bécsben nyomatott „Bock Ernő Károly lipcsei boncztanár után" a magyar nép szükségeihez alkalmazva. Bár a tudományos mű előszavát és negyedik fejezetét — amj szemérmeteskedve az ember szaporodásával foglalkozik - megette az elmúlt több, mint száz év, igen megbecsülendő dokumentumnak számit az egészségügyi ismeretterjesztés előfutáraként naivsága, alig tudományos megállapításai ellenére is. Az világos, hogy a munka nem a nagy tömegeknek szólt, hanem csak a vájtfülűeknek, a szakmabelieknek és műveltebbeknek, mindvégig ádáz vitában állva a „nem-orvosokkal", tehát azokkal, akik akkoriban orvosi tanulmányok nélkül gyógyítottak. Mi, ma már tudjuk — még egészen zsenge gyermekek is tudják —, hogy a tbc, a gü- mőkór az emberiség történelmét több ezer éven át kísérő betegség. Ismert, hogy a tbc nyomait kutatók ásatásokból kikerült csontokon is kimutatták, a betegség leírása pedig az egyiptomi és görög orvosi szövegekben az egész emberiség féltve őrzött kincsének számít. Nem titok számunkra, hogy a sok áldozatot követelő betegséget lényegében a második világháború utáni időkig a gyógyíthatatlanok közé sorolták. Számunkra, és ma, nem titok. Száz évvel ezelőtt még Bock Ernő Károly és valószínű egy sornyi pályatársa vallotta ezt: „A tüdővész sajátos lényegéről és okairól a tudomány még nem tud úgyszólván semmit. Sokszor az emberrel születettnek látszik. Nem ragályos, noha egymáshoz közelálló személyeknél nem ritkán egyszerre fejlődik. Még most, szó sincs gyógyításáról!” És mit tudott ajánlani az orvos, aki „a betegágynál és bonczasztalnál tett nyomozások eredményeként azt állapította meg, hogy a tbc a szegények és kicsapongók közt dúl leggyakrabban”? A sarlatánok ebhájá- vai szemben halmájzsírt, a Liebert-féle itallal szemben tejjel kevert selter-vizet, és azt, hogy menjen a beteg szelíd, délszaki ég alá, Malagába, Máltába, Algírba, vagy Madeirába. Aki mindezt nem tudta megtenni, az a temetőbe mehetett, sovány harangszó kíséretében. Koch Róbert német orvos — a bakteorológia egyik megteremtője — 13 évvel a könyv megjelenése után fedezte fel a gümőkór bacilusát és a kolera kórokozóját, majd pedig foglalkozott a baktériumgazdák járványtani szerepével, ö az, aki az immunizálás egyik elő- harcosa volt, és aki elsőként kísérelte meg a tbc elleni aktív védőoltás — a tuberkulin — alkalmazását, amit később Albert Calmette tökéletesített. De nézzük, mit ír a könyv arról, amit 100 évvel ezelőtt tudtak az egyik legfélelmetesebb gyermekbetegségről, a torokgyíkról, ami napjainkban, a bevezetett, kötelező védőoltások eredményeként ritkább a fehér hollónál? Azt mondja, hogy a torokgyík nem járványos betegség, és hogy „legközönségesebb in- dítóalkalma a hideg levegő beszí vasa, egyszersmind a hidegben való élénk szaladgálás és kiabálás”. Mit tett az orvos? Pokolkő-oldatot — lápisz — javasolt a torok maratására, hánytatoszereket. adott, és amikor minden reménytelennek látszott, jött az életmentőnek szánt gégemetszés, aminek 100 évvel ezelőtti sikere alig 50 százalékos volt. A diftéria kórokozójának felfedezője, Koch tanítványa, Behring volt. Hazánkban, amelyről köztudott, hogy népegészségügyével nem járt az élen 100 évvel ezelőtt, az 1876. évi XIV. te. foglalkozott először, bizonyos védőoltások kötelezővé, egyúttal az egészségügy' államivá tételével. A védőoltások rendszere — különös tekintettel a gyermekáldozatok tömegét szedő diftériára — 1925 után kezdett kialakulni. 1951 óta állami ügy az egészségügy és honosodhatott meg a kötelező védőoltások rendszere. Űjabban hol itt, hol ott üti fel a fejét a kolera, ami egykor, amikor a távolságok még valóban távolságok voltak, végigtarolta az egész földtekét. Száz évvel ezelőtt annyit tudott róla az orvoslás, hogy „homályos betegség. Emberről emberre nem tagad, vagyis nem ragályos, és a legjobb védszer ellene mindeddig a cholera megszállta helyet elhagyni, s egészséges vidékre költözni. Ha ezt nem tehetjük — tanácsolta Bock tanár úr — semmi sem jobb a haskötőnél, mert úgy látszik, hogy a betegség kitörését nem annyira étrendi vétségek idézik elő, mint inkább a hasnak meghűlése, kivált éjjel”. Korunk embere úgy ismeri a kolerát, mint a legsúlyosabb bélfertőzést, ami sikeresen gyógyítható a rendelkezésre álló antibiotikumokkal, sőt védőoltásokkal megelőzhető. Természetesen nemcsak a fertőző betegségekkel szemben állt tanácstalanul az orvoslás a bakteriológia megteremtése előtt. A könyv tanúságtétele szerint az „agy és szellemkórok”, mai nyelven az ideg- és elmebetegségek is igen fogas kérdést testesítettek meg. „Az agytevékenység meghár- borodásának igen sok eseteiben annak okát jelenleg feltalálni még nem tudjuk, szereket, melyekkel e kórokat a tudomány gyógyíthatná, nem ismer” — írja a szerző, akinek az a véleménye, hogy a „helyes agyétrend által a tébolyt nagyon sok esetben lehet kiküszöbölni”. Amennyiben mégsem, a szellembetegeket el kell távolítani környezetükből és át kell őket adni a tébolydának. Napjainkban az agyműködés felderítésében a kibernetika is segítséget nyújt. Kinek-kinek a képzeletére bízzuk, mit szólna ehhez Bock tanár úr, ha életre kelne, és részt venne egy ideg- és elmegyógyászati intézmény mai életében?! ö kivételesen talán nem emlegetne ördöngösséget, de egykori olvasói igencsak szellem- kórosakká válnának rövidke időre, mígnem fölfognák, hogy nem ördögi praktikáról van szóigazságtalanok lennénk, ha nem jegyeznénk föl, hogy a tudomány rangjára a múlt század első harmadában lépett orvoslás számos olyan megállapítást tett, nmi ma is helytálló: Ilyen például a tápélvezet szabályainak négy parancsolata, aminek mai érvényét ostobaság lenne vitatni. Az első parancsolat: —. válasszunk kellően tápdús élelmiszereket eledelül, hogy a test mindazon anyagokat helyes mennyiségben kaphassa meg, amelyekből épült. A második: — vegyünk magunkba a tápdús élelmiszerekből elegendő mennyiséget. Harmadik: — mozdítsuk elő az éldelt élelmiszerek emész- tékenységét és megemésztését. Végül: — óvakodjunk, tartóztassuk magunkat ártalmas anyagok felvételétől. Az elmúlt évtizedekben sokat tréfálkoztunk azon, hogy össznépességünk jelentős hányadát fenyegeti a pocakoso- dás veszélye, hogy sokat eszünk, de nem étkezünk korszerűen. Nos, úgy látszik, nem hagyományok nélküli a mértéktelen evés és ivás iránti hajlandóság hazai viszonylatban, mert igen bőségesen foglalkozik Az egészség négy könyvének utolsó fejezetében a szerző a hájkórral, illetve a zsiranyos elfajulással. Itt most majd szóról szóra az következik, amit napjaink orvosai is hangoztatnak, legfeljebb a fogalmazás új. íme: „A hájkór gyógykezelésének a bajt okozó mozzanatok ellen kell irányulnia. Az élelmezés álljon főleg fehémyés anyagokból (hús), főzelékből és gyümölcsből, míg a zsiranyos és kemnyetartalmú (szénhidrátok!) ételektől tartózkodni kell. Alkalmatos élelmezés mellett a hájkórban még erősebb mozgásokat (torna, favágás, gyalog utazás, stb.) kell ajánlani. Egyébként a tehetősebbek gondolkodásmódjára igen jellemzően úgy vélekedik a százkét éves könyv szerzője, hogy „A gyári- és kézmunkások — az úgynevezett proletariátus, Pesten főként pinczelakók — azért nyavalyognak annyit, mert a czélszerű élelmezéssel, jó levegővel és kellő tisztasággal — fürdéssel — nem gondolnak semmit”. Az a valószínű, hogy gondoltak volna ők, de tevőlegesen nem igen gondolhattak. Akár az orvostudománynak, a különböző társadalmaknak is arra a forradalmas száz évre volt szükségük, ami 1869 óta eltelt. De maradjunk csak még az orvostudománynál, aminek rohamos fejlődése a XIX. század első felében a sejtek felfedezésével kezdődött, majd folytatódott annak a szemléletnek az elterjedésével, ami a működés betegségek által okozott elváltozásait helyezte előtérbe. Később, ez a funkcionális szemlélet kiegészült az anatómiai szemlélettel, ez az egyesülés vetette meg a mai orvostan gondolkodásának szilárd alapját. Innen, regénybe illően drámai fordulatok, kemény küzdelmek jelzik az orvostudomány történelmének évtizedeit. A XIX. század közepén az orvosi tevékenység előterébe már a betegség okának pontos tisztázása került. Nem áldozatok nélkül. Semmelweis Ignác felfedezte, hogy a gyermekágyi láz nem más, mint az általános vérmérgezés egyik formája, és fertőzés okozza. Jóval a baktériumok felfedezése előtt fogalmazta meg a mai értelemben vett aszepszis lényegét is, noha nagynevű ellenfelei — közöttük a legkiemelkedőbb tudós, Wirchow — ádázul támadták, és a Semmelweis-i Nyílt levelekben közreadottakat csak az utókor fogadta hálával, megbecsülő tisztelettel. Az orvoslás fejlődésének történetében tehát a Koch és Pasteur nevéhez fűződő bakteriológia létrejötte eredményezett elvi fordulatot, mert kialakulhatott a kóroktani szemlélet, ami szerint nem a tünetek kezelése, hanem a kiváltó okok megszüntetése a szükséges, mert ezzel küszöbölhető ki a betegség következménye. Ezentúl már felvetődhetett a betegség megelőzésének elve is az alkalmazott védőoltásokban. Egyébként a kémia és fizika ismeretanyaga a múlt század első harmadában hatotta át az orvoslást. Mint már jeleztük, a gyógyítás ekkor érte el a tudománynak megfelelő szintet és vált szükségessé szakosodása is, mert egy ember már nem volt képes áttekinteni az egész orvostant. Míg a szülészet és szemészet korán vált önálló szakmává, a sebészet — amit hosszú ideig borbélyok, felcserek műveltek — a múlt század hatvanas éveiben kezdett szakosodni és vált ki belőle az urológia, a fül- orr- gégészet, valamint az ortopédia. A szem- gége- és fültükör, a cisztoszkópia — hólyagtükrözés — felfedezése adott ösztönzést a szakosodáshoz. Ez idő tájt vált ki a belor. vostanbói az ideg- és elmeorvostan, a további tagozódás során pedig az allergológia, az endokrinológia, reumatológia. Századunk élettani kutatásai döntő eredményekhez vezettek. Gondoljunk csak a hormonok, a vitaminok felfedezésére! Tisztázódott a reflexek jelentősége, tudományos megfogalmazást nyert a szervezet és környezet egysége, hogy a központi idegrendszer tevékenysége irányítja, hangolja össze a szervezeti működést. Érvényre jutott az Erlich által bevezetett, előre tervezett kémiai jellegű gyógyszerkutatás irányzata, kidolgozták — Jenner tapasztalatai alapján — a gyógysavós, majd aktív védőoltások rendszerét. Megkezdődött a járványos megbetegedések felszámolása. Forra- dalmasodott a gyógyszerkészítés, 1935-ben jelentkeztek a szulfamid készítmények, majd a penicillin felfedezése következett, folytatásként egy csomó más antibiotikum megjelenésével, a sokszor életet mentő vérátömlesztés gyakorlatának megbízható alkalmazásával. Mindezek a fejlődés fordulópontjainak jelentőségét csak érintőlegesen érzékeltetik, de segítenek fogalmat alkotni arról a haladásról, aminek nagyságára egy padlászugból kikerült, megállapításaival nevetésre ingerlő könyv segíti rádöbbenteni a ma emberét, kire — könnyen lehet — már ötven év múlva visz- szacsodálkozik az az utód, aki ismeri a rákos megbetegedések okát, vagy a 100 évvel ezelőtt „dermének” nevezett tetanusz legbiztosabb ellenszerét. Esetleg azt, hogy operatív úton miként lehet gyógyítani az egykor reménytelennek hitt „egy- és szellemkórokat”. Mára a kémia, a biokémia, a biológia, fizika, biofizika új szakágak kialakulását tette szükségessé az orvostudományban. Ilyen új szakágak — többek között — a genetika, az örökléstan, vagy a gerontológia, ami az öregedés okait kutatja. Hogy holnap mi következik? A 100 éves forradalmi fejlődés folytatása. LÄSZLÖ IBOLYA Népújság 5 1971. szeptember 5.
