Tolna Megyei Népújság, 1971. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-05 / 209. szám

<k orvosrudo mamiban V alahányszor idézni hallottam, vagy olvastam, hogy az el­múlt 100 év az orvostudomány fejlődésében többet hozott, mint a legősibb időktől eltelt századok, a kétkedés en­gesztelő mosolyával nyugtáztam a közlést. Mignem a kezembe ke­rült egy 1869-ben, százkét évvel ezelőtt kiadott vaskos könyv, mely Az egészség négy könyve címmel Bécsben nyomatott „Bock Ernő Károly lipcsei boncztanár után" a magyar nép szükségei­hez alkalmazva. Bár a tudományos mű előszavát és negyedik fe­jezetét — amj szemérmeteskedve az ember szaporodásával fog­lalkozik - megette az elmúlt több, mint száz év, igen megbecsü­lendő dokumentumnak számit az egészségügyi ismeretterjesztés előfutáraként naivsága, alig tudományos megállapításai ellenére is. Az világos, hogy a munka nem a nagy tömegeknek szólt, ha­nem csak a vájtfülűeknek, a szakmabelieknek és műveltebbeknek, mindvégig ádáz vitában állva a „nem-orvosokkal", tehát azok­kal, akik akkoriban orvosi tanulmányok nélkül gyógyítottak. Mi, ma már tudjuk — még egészen zsenge gyermekek is tudják —, hogy a tbc, a gü- mőkór az emberiség történel­mét több ezer éven át kísérő betegség. Ismert, hogy a tbc nyomait kutatók ásatásokból kikerült csontokon is kimutat­ták, a betegség leírása pedig az egyiptomi és görög orvosi szövegekben az egész emberi­ség féltve őrzött kincsének szá­mít. Nem titok számunkra, hogy a sok áldo­zatot követelő betegséget lé­nyegében a második világhábo­rú utáni időkig a gyógyíthatat­lanok közé sorolták. Szá­munkra, és ma, nem titok. Száz évvel ezelőtt még Bock Ernő Károly és valószínű egy sornyi pályatársa vallotta ezt: „A tüdővész sajátos lényegé­ről és okairól a tudomány még nem tud úgyszólván semmit. Sokszor az emberrel született­nek látszik. Nem ragályos, no­ha egymáshoz közelálló sze­mélyeknél nem ritkán egyszer­re fejlődik. Még most, szó sincs gyógyításáról!” És mit tudott ajánlani az orvos, aki „a be­tegágynál és bonczasztalnál tett nyomozások eredménye­ként azt állapította meg, hogy a tbc a szegények és kicsa­pongók közt dúl leggyakrab­ban”? A sarlatánok ebhájá- vai szemben halmájzsírt, a Liebert-féle itallal szemben tejjel kevert selter-vizet, és azt, hogy menjen a beteg sze­líd, délszaki ég alá, Malagába, Máltába, Algírba, vagy Ma­deirába. Aki mindezt nem tud­ta megtenni, az a temetőbe mehetett, sovány harangszó kíséretében. Koch Róbert német orvos — a bakteorológia egyik megte­remtője — 13 évvel a könyv megjelenése után fedezte fel a gümőkór bacilusát és a kolera kórokozóját, majd pedig fog­lalkozott a baktériumgazdák járványtani szerepével, ö az, aki az immunizálás egyik elő- harcosa volt, és aki elsőként kísérelte meg a tbc elleni ak­tív védőoltás — a tuberkulin — alkalmazását, amit később Albert Calmette tökéletesített. De nézzük, mit ír a könyv arról, amit 100 évvel ezelőtt tudtak az egyik legfélelmete­sebb gyermekbetegségről, a to­rokgyíkról, ami napjainkban, a bevezetett, kötelező védőoltá­sok eredményeként ritkább a fehér hollónál? Azt mondja, hogy a torok­gyík nem járványos betegség, és hogy „legközönségesebb in- dítóalkalma a hideg levegő be­szí vasa, egyszersmind a hideg­ben való élénk szaladgálás és kiabálás”. Mit tett az orvos? Pokolkő-oldatot — lápisz — javasolt a torok maratására, hánytatoszereket. adott, és amikor minden reménytelen­nek látszott, jött az életmen­tőnek szánt gégemetszés, ami­nek 100 évvel ezelőtti sikere alig 50 százalékos volt. A diftéria kórokozójának felfedezője, Koch tanítványa, Behring volt. Hazánkban, amelyről köztu­dott, hogy népegészségügyé­vel nem járt az élen 100 év­vel ezelőtt, az 1876. évi XIV. te. foglalkozott először, bizo­nyos védőoltások kötelezővé, egyúttal az egészségügy' álla­mivá tételével. A védőoltások rendszere — különös tekintet­tel a gyermekáldozatok töme­gét szedő diftériára — 1925 után kezdett kialakulni. 1951 óta állami ügy az egészségügy és honosodhatott meg a köte­lező védőoltások rendszere. Űjabban hol itt, hol ott üti fel a fejét a kolera, ami egy­kor, amikor a távolságok még valóban távolságok voltak, vé­gigtarolta az egész földtekét. Száz évvel ezelőtt annyit tu­dott róla az orvoslás, hogy „homályos betegség. Emberről emberre nem tagad, vagyis nem ragályos, és a legjobb védszer ellene mindeddig a cholera megszállta helyet el­hagyni, s egészséges vidékre költözni. Ha ezt nem tehet­jük — tanácsolta Bock tanár úr — semmi sem jobb a haskötőnél, mert úgy látszik, hogy a be­tegség kitörését nem annyira étrendi vétségek idézik elő, mint inkább a hasnak meghű­lése, kivált éjjel”. Korunk embere úgy ismeri a kolerát, mint a legsúlyosabb bélfertőzést, ami sikeresen gyógyítható a rendelkezésre ál­ló antibiotikumokkal, sőt vé­dőoltásokkal megelőzhető. Természetesen nemcsak a fertőző betegségekkel szemben állt tanácstalanul az orvoslás a bakteriológia megteremtése előtt. A könyv tanúságtétele szerint az „agy és szellemkó­rok”, mai nyelven az ideg- és elmebetegségek is igen fogas kérdést testesítettek meg. „Az agytevékenység meghár- borodásának igen sok esetei­ben annak okát jelenleg felta­lálni még nem tudjuk, szere­ket, melyekkel e kórokat a tu­domány gyógyíthatná, nem is­mer” — írja a szerző, akinek az a véleménye, hogy a „he­lyes agyétrend által a tébolyt nagyon sok esetben lehet ki­küszöbölni”. Amennyiben még­sem, a szellembetegeket el kell távolítani környezetükből és át kell őket adni a tébolydának. Napjainkban az agyműködés felderítésében a kibernetika is segítséget nyújt. Kinek-kinek a képzeletére bízzuk, mit szól­na ehhez Bock tanár úr, ha életre kelne, és részt venne egy ideg- és elmegyógyászati intézmény mai életében?! ö kivételesen talán nem emle­getne ördöngösséget, de egy­kori olvasói igencsak szellem- kórosakká válnának rövidke időre, mígnem fölfognák, hogy nem ördögi praktikáról van szó­igazságtalanok lennénk, ha nem jegyeznénk föl, hogy a tu­domány rangjára a múlt szá­zad első harmadában lépett or­voslás számos olyan megálla­pítást tett, nmi ma is helytál­ló: Ilyen például a tápélvezet szabályainak négy parancsolata, aminek mai érvényét ostobaság lenne vi­tatni. Az első parancsolat: —. vá­lasszunk kellően tápdús élel­miszereket eledelül, hogy a test mindazon anyagokat he­lyes mennyiségben kaphassa meg, amelyekből épült. A második: — vegyünk ma­gunkba a tápdús élelmiszerek­ből elegendő mennyiséget. Harmadik: — mozdítsuk elő az éldelt élelmiszerek emész- tékenységét és megemésztését. Végül: — óvakodjunk, tar­tóztassuk magunkat ártalmas anyagok felvételétől. Az elmúlt évtizedekben so­kat tréfálkoztunk azon, hogy össznépességünk jelentős há­nyadát fenyegeti a pocakoso- dás veszélye, hogy sokat eszünk, de nem étkezünk kor­szerűen. Nos, úgy látszik, nem hagyományok nélküli a mér­téktelen evés és ivás iránti hajlandóság hazai viszonylat­ban, mert igen bőségesen fog­lalkozik Az egészség négy könyvének utolsó fejezetében a szerző a hájkórral, illetve a zsiranyos elfajulással. Itt most majd szóról szóra az kö­vetkezik, amit napjaink orvo­sai is hangoztatnak, legfel­jebb a fogalmazás új. íme: „A hájkór gyógykezelésének a bajt okozó mozzanatok ellen kell irányulnia. Az élelmezés áll­jon főleg fehémyés anyagok­ból (hús), főzelékből és gyü­mölcsből, míg a zsiranyos és kemnyetartalmú (szénhidrá­tok!) ételektől tartózkodni kell. Alkalmatos élelmezés mellett a hájkórban még erősebb moz­gásokat (torna, favágás, gya­log utazás, stb.) kell ajánlani. Egyébként a tehetősebbek gondolkodásmódjára igen jel­lemzően úgy vélekedik a száz­két éves könyv szerzője, hogy „A gyári- és kézmunkások — az úgynevezett proletariátus, Pesten főként pinczelakók — azért nyavalyognak annyit, mert a czélszerű élelmezéssel, jó levegővel és kellő tisztaság­gal — fürdéssel — nem gon­dolnak semmit”. Az a valószínű, hogy gon­doltak volna ők, de tevőlege­sen nem igen gondolhattak. Akár az orvostudománynak, a különböző társadalmaknak is arra a forradalmas száz évre volt szükségük, ami 1869 óta eltelt. De maradjunk csak még az orvostudománynál, aminek ro­hamos fejlődése a XIX. szá­zad első felében a sejtek fel­fedezésével kezdődött, majd folytatódott annak a szemlé­letnek az elterjedésével, ami a működés betegségek által okozott elváltozásait helyezte előtérbe. Később, ez a funk­cionális szemlélet kiegészült az anatómiai szemlélettel, ez az egyesülés vetette meg a mai orvostan gondolkodásának szi­lárd alapját. Innen, regény­be illően drámai fordulatok, kemény küzdelmek jelzik az orvostudomány történelmének évtizedeit. A XIX. század kö­zepén az orvosi tevékenység előterébe már a betegség oká­nak pontos tisztázása került. Nem áldozatok nélkül. Sem­melweis Ignác felfedezte, hogy a gyermekágyi láz nem más, mint az általános vérmérgezés egyik formája, és fertőzés okozza. Jóval a baktériumok felfedezése előtt fogalmazta meg a mai értelemben vett aszepszis lényegét is, noha nagynevű ellenfelei — közöt­tük a legkiemelkedőbb tudós, Wirchow — ádázul támadták, és a Semmelweis-i Nyílt leve­lekben közreadottakat csak az utókor fogadta hálával, meg­becsülő tisztelettel. Az orvoslás fejlődésének tör­ténetében tehát a Koch és Pasteur nevéhez fűződő bak­teriológia létrejötte eredmé­nyezett elvi fordulatot, mert kialakulhatott a kóroktani szemlélet, ami szerint nem a tünetek kezelése, hanem a ki­váltó okok megszüntetése a szükséges, mert ezzel küszö­bölhető ki a betegség követ­kezménye. Ezentúl már fel­vetődhetett a betegség meg­előzésének elve is az alkal­mazott védőoltásokban. Egyéb­ként a kémia és fizika isme­retanyaga a múlt század első harmadában hatotta át az or­voslást. Mint már jeleztük, a gyógyítás ekkor érte el a tudománynak megfe­lelő szintet és vált szükségessé szakosodása is, mert egy em­ber már nem volt képes átte­kinteni az egész orvostant. Míg a szülészet és szemészet korán vált önálló szakmává, a sebé­szet — amit hosszú ideig bor­bélyok, felcserek műveltek — a múlt század hatvanas évei­ben kezdett szakosodni és vált ki belőle az urológia, a fül- orr- gégészet, valamint az or­topédia. A szem- gége- és fül­tükör, a cisztoszkópia — hó­lyagtükrözés — felfedezése adott ösztönzést a szakosodás­hoz. Ez idő tájt vált ki a belor. vostanbói az ideg- és elmeor­vostan, a további tagozódás so­rán pedig az allergológia, az endokrinológia, reumatológia. Századunk élettani kutatásai döntő eredményekhez vezet­tek. Gondoljunk csak a hor­monok, a vitaminok felfede­zésére! Tisztázódott a reflexek jelentősége, tudományos meg­fogalmazást nyert a szervezet és környezet egysége, hogy a központi idegrendszer tevé­kenysége irányítja, hangolja össze a szervezeti működést. Érvényre jutott az Erlich ál­tal bevezetett, előre tervezett kémiai jellegű gyógyszerkuta­tás irányzata, kidolgozták — Jenner tapasztalatai alapján — a gyógysavós, majd aktív vé­dőoltások rendszerét. Megkez­dődött a járványos megbete­gedések felszámolása. Forra- dalmasodott a gyógyszerkészí­tés, 1935-ben jelentkeztek a szulfamid készítmények, majd a penicillin felfedezése követ­kezett, folytatásként egy cso­mó más antibiotikum megje­lenésével, a sokszor életet mentő vérátömlesztés gyakor­latának megbízható alkalma­zásával. Mindezek a fejlődés fordu­lópontjainak jelentőségét csak érintőlegesen érzékeltetik, de segítenek fogalmat alkotni arról a haladásról, aminek nagyságára egy padlás­zugból kikerült, megállapítá­saival nevetésre ingerlő könyv segíti rádöbbenteni a ma em­berét, kire — könnyen lehet — már ötven év múlva visz- szacsodálkozik az az utód, aki ismeri a rákos megbetegedé­sek okát, vagy a 100 évvel ez­előtt „dermének” nevezett te­tanusz legbiztosabb ellensze­rét. Esetleg azt, hogy operatív úton miként lehet gyógyítani az egykor reménytelennek hitt „egy- és szellemkórokat”. Mára a kémia, a biokémia, a biológia, fizika, biofizika új szakágak kialakulását tette szükségessé az orvostudomány­ban. Ilyen új szakágak — töb­bek között — a genetika, az örökléstan, vagy a gerontoló­gia, ami az öregedés okait ku­tatja. Hogy holnap mi következik? A 100 éves forradalmi fejlődés folytatása. LÄSZLÖ IBOLYA Népújság 5 1971. szeptember 5.

Next

/
Oldalképek
Tartalom