Tolna Megyei Népújság, 1971. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-26 / 227. szám
Áfész és tagsága TVehány évvel ezelőtt nagy port vert fél szövetkezeti és pénzügyi berkekben, a zirci áfész egyik kezdeményezése. E szövetkezet vezetősége a tagságihoz fordult kölcsönért, mert szüksége volt pénzre, s ahhoz másképpen nem tudott hozzájutni. Ez azért vert fel nagy port, mert addig a szövetkezetek és tagságuk közt csupán az 50 forintos részjegyen keresztül volt pénzügyi viszony, ami végeredményben mindenütt azt jelentette, hogy a tagság anyagi hozzájárulása a szövetkezet gazdálkodásához elenyésző, jelentéktelen. A fejlesztés szempontjából is alig jelentett valamit a tagsági részjegy. Ott is alig egy-két-' százezer forint részjegy gyűlt össze, ahol a szövetkezeti vagyon 40—50 millió forint körül volt. Éppen ezért sokap úgy vélték, hogy a zirci kezdeményezéssel meg lehet majd változtatni ezt az arányt. Mégis elég lassan kezdett elterjedni ez a kezdeményezés. Ennek pedig az volt az oka, hogy intézményesen nem volt rögzítve ez a kölcsönforma, és az első helyeslés, nekibuzdulás után sokan úgy vélték, hogy mégsem lehet sokat várni ettől a módszertől... . Tolna megyében először a dunaföldvári áfész kezdett komolyan foglalkozni ezzel a lehetőséggel, de hosszú időn keresztül nem akadt követője. Egy bizonyos idő eltelte után azonban hirtelen, megváltozott a helyzet: ma már ott tartunk, hogy majdnem minden áfész él ezzel a lehetőséggel. Felkerestük a dunaföldvári áfészt, amely Tolna megyében elsőnek fordult a tagsághoz kölcsönért. Hol tartanak, milyen tapasztalatai vannak e módszernek? Steinbach Antal igazgatósági elnök: — Tulajdonképpen az új szövetkezeti koncepciók kialakulásával párhuzamosan teremtődtek meg e módszer gyakorlati alkalmazhatóságának feltételei. A gondolat már régebbi, de hiányzott néhány olyan rendelkezés, ami ezt egyértelműen alátámasztotta volna. Az első forma, amivei mi is próbálkoztunk, éppen ezért meglehetősen döcögött. Most célrészjegy formájában gyűjtünk a tagságtól pénzt. Ez már benne szerepel az új alapszabályunkban, és az általános pénzügyi rendelkezésekkel is összhangban van. Az alaprészjegy 100 forint. Ez önmagában nálunk sem jelent különösebb érdekeltséget sem a tagság, sem a szövetkezet részéről, de ezen felül már mintegy kétmillió forintot jegyzett a tagság célrészjegyként, s ez már annál jelentősebb. És most nézzük a tanulságokat! A tagoknak több mint egy- harmada jegyzett eddig a kötelező alaprészjegyen felül is részjegyet. A 100 forinton felüli részjegy már nem kötelező, és hogy mégis jegyeznek, ez nyilván azzal magyarázható, hogy a tagság törődik az áfész gazdasági tevékenységével, azt még saját pénzével is hajlandó támogatni. Ugyanakkor bizalom ez a javából — az áfész iránt. Tulajdonképpen most kezd kibontakozni egy minden eddiginél szorosabb kapcsolat a szövetkezet és tagsága között. Akadnak, akik 50—100 000 forintot bocsátottak a szövetkezet rendelkezésére. Neveket nem közölhetünk, mert azokat szövetkezeten belüli titokként kezelik. Senkinek semmi köze sincs ahhoz, hogy kinek mennyi megtakarított pénze van... A kölcsönvett pénzért természetesen megfelelő kamatot kap a szövetkezeti tag, és amikor a pénzre szüksége van, azt visszafizetik. Egyébként éppen ezzel kapcsolatban mutatkozott kezdetben egy kis tartózkodás. „Vajon hozzáférhető-e ez a pénz?” — kérdezgették sokan egymástól, és akadtak, akik próbára tették a szövetkezetét. Beállítottak az irodába, és megkérdezték: — Holnapután reggel kellene a 10 000 forintom. Sürgős kiadásom van... — Semmi akadálya nincs. Holnapután reggel jöjjön be a pénzéért. A szövetkezet vezetősége akkor kezdte érezni, hogy a tanácstalanságból bizalom lett, amikor az ilyen érdeklődők „holnapután” nem jelentek meg a pénzért... Akik nagyobb részjegyet jegyeznek, bizonyos kedvezményekben részesülnek. A szövetkezet \ ingyen fuvart vállal részükre, s az év végi nyereségvisszatérítéskor is jobban jár-- nak. B. F. PAUL ANDERSON novellája alapján rajzolta; SCHUBERT PÉTER * Be&’lini füzet Heine nem szerette Berlint, de mit is szeretett Heine? Egyenes utcáiban a porosz merevséget látta, amely könyörtelen céltudatossággal tört előre. A fiatal Teleky László, körülbelül ugyanabban az időben, épp ezekért az egyenes utcákért, szabályos rendjükért lelkesedett. „Ami az egész várost illeti, az én szememben -minden eddigelé látott városok közt legszebb. Az utcák szélesek és egyenesek, a házak jobb ízléssel vágynak építve, és nem olyan idom ’felett magasak, barnák, szomorúak, mint Bécsben. Itt sokkal több fényes és bámulásra méltó épületet látni. Azonkívül sok szép fa, ailéek és sétáló helyek, nemcsak a városon kívül, hanem bent is.” — jegyzi fel 1833. október 7-én naplójába. Széchenyinek csak Potsdam tetszett, az is mellékesen, néhány megjegyzés erejéig. JoTj- ban érdekelték a lovak, s naplójában hosszan ír a csődörökről, fedeztetésről, jó és kevésbé jó állású ménekről. Heinének valószínűleg ma sem tetszenék Berlin, az ifjú Telekynek még' több oka lenne lelkesedni az egyenes, széles utcákért, Széchenyi pedig a lovak helyett a kitűnő közlekedést tanulmányozhatná. AB ŰRBE CONDITA Pontosan ismerjük az új város alapításának időpontját: 1945. április 30-án két szovjet katona ’ kitűzte a Reichstag ormára a vörös zászlót. Ami előtte volt, Heinével, Telekyvel, Széchenyivel, s mindenkivel, akinek köze volt a városhoz, épp olyan elsüllyedt múlt, mint Pergamoné. Vagy olyan se. Mert nem a homok temette be a várost, nem az idő kényszerítette egyre mélyebbre a föld alá, hanem elpusztult, mint az átokkal sújtott városok, Szodoma és Gomora. Ami megmaradt belőle, néhány jel csak és a^ra jó, hogy figyelmeztessen: korábban is éltek itt emberek. Az új Berlin, gigantikus méreteiben is könnyen áttekinthető városképével a jövő városa. Égbetörő, hogy otthont adhasson- a földieknek, öt vagy akár majd tíz milliónak is. Ne legyünk érzelgősek: sok mindenért, ami elpusztult, nem is kár. Ez a városalapítás érve, a terv és méretek érve, nem az embereké, akik apokaliptikus idők után próbáltak rendet teremteni a romokon. S tudták azt is, hogy minden új fal valamit eltakar a múltból, nem adósságot törleszt, hanem a bukás szégyenét, a történelem talán legnagyobb tévedését takarja el. A Neue Wache helyreállított épületében örök láng lobog a fasizmus áldozatainak emlékére. Csaknem valamennyi arra járó betér néhány percre az áldozat tüzéhez. A legtöbb templomban már táblára vésték a háborús halottak nevét, „akik a hazáért haltak meg”. Tűnődve állok az emléktáblák előtt; valóban a hazáért haltak meg? Természetesen valahogy meg kell fogalmazni ezt a totális tragédiát, százezrek, milliók oktalan pusztulását és pusztítását, akiktől a rossz ügy • követelt helytállást és kitartást, hogy épp erényük tetézze tragédiájukat. „Én is ott voltam” •—mondja alkalmi ismerősünk két pohár sor között. Városneveket említ, melyeknek csak a hajdani hadijelentések és pusztítások adnak szomorú nevezetességet. Valahol mindnyájan ott voltunk, mert a gyűlölet árja elborított minden szigetet s mennyi gyász és kétségbeesés állt útjaink mentén, amíg eljutottunk az «letét újra kezdő Berlinig! Csak a véletlen szeszélye hagyott meg bennünket, ahogy egy-egy ház is csak alkalmi könyörületből vészelhette át azokat az éveket. Állunk a Mária templom gótikus ívei alatt, vagy a Magnus-ház klasszicista homlokzata előtt, s mintha önmaguknak is idegenül állnának a megváltozott világban, melyben minden csak a jövőre gondol. Mert a múlt. amelyre csupán néhány jel utal, nem emlék, kézzel fogható valóság, hanem rom, eltakarított rom, de alatta egy nép szenvedését és megaláztatását kövesül az idő. Az emlék csak topográfiai meghatározás; itt állt az a ház, ahol a fiatal Marx lakott, itt járt Goethe, Heine, itt élt az öreg Fontane. Valahol itt sétált és lelkesedett az ifjú Teleky László, Széchenyi itt vitatkozott lovakról, méntelepekről, de a falak, amelyek látták őket, örökre leomlottak. Az a két szovjet katona, aki a Reichstag ormára tűzte a vörös zászlót, s végigtekintett a városon, csak üszkös romokat látott, temetetlen holtakat, múltjukat vesztett élőket. Rájuk várt a feladat, hogy új várost építsenek. A rómaiak a Város alapításától számították az időt, — ab űrbe condita. Ami a látható Berlin mögött van, mélyebben él a múltban, mint a betemetett városok, s csaknem ezeresztendős történelmét csak könyvek őrzik, mint az avarokét vagy a hetitákét. Az élőknek csak ahhoz van közük, ami a jövő. így élnek, ab űrbe condita. Azóta még három évtized se telt el. CSÄNYI LÄSZLÖ (Folytatjuk) Berlin jelképévé vált a Brandenburgi kapu, amely minden este fényárban úszik, ________
