Tolna Megyei Népújság, 1971. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-29 / 203. szám

Nem csak eladni...

A VÁ! 1 Ál AT ""*h"

I ellenében

Nem, nem azokról van szó, akik egy-egy vállalat neve mögé bújva, hivatalos papírodat, bélyegzőket fölhasználva próbálják megsütni kisebb- n-agyobb — legtöbbször nagyobb — pecsenyéjüket. Ténykedésüket végül is a hírlapok bűnügyi rovata — vagy éppen a tv Kék fény műsora — nyugtázza, a fizetséget pedig a bíróság méri ki. Csalók, üzérkedők, szélhámosok öcséjét könnyű a tisztességesek búzájától elválasztani, oly' nyilvánvaló a különbség. Nehezebb a dolog akikor, amikor tisztes szándék, jóakarat, becsületes igyekezet siklik rossz útra. nyúl csorba eszközökhöz. Sajnos, nem ritka eset ez, s gyakorisága mellet rejtettsége — mert hisz' a törvény, a jog formáján nem esik sérelem — hordja magában a veszélyt. Azt, hogy — tudomásul vesszük...

Történt, hogy az egyik vállalat öregeeske műhelycsarnokának teteje megroppant. Kér- lelés, szaladgálás, rimánkodás, mert a csarnokban termelni kell, nem állhatnak le a gépeit, nem tétlenkedhetnek az emberek. A tető reparálásában jártas cégek hümmögtek csak. Nem nagy munka, falán ha két hétre futja. No meg az anyag, a fölvonulás, emelőbika építése... Végül is az egyik cég osztályvezetője ki bök te: ha a megrendelő sürgősségi felárat fizet, akkor megcsinálják. Mi mást tehetett volna a szorult helyzetben lévő igazgató? Mint mondta, akár az ördöggel is szövetséget köt, csak a csarnok teteje meglegyen. S( itt még nem is az ördöggel' kellett szövetkezetnie, csak... Csak tudomásul kellett vennie. hogy kihasználják szorult helyzetét; olyasmiért vasalnak be tőle több nénzt, amine!? fejében a másik vállalat semmit nem ad. Mégis, fizetett. Bárki mi mást tehetett volna?

Erről van hát szó. Azokról a vállalati emberekről — hol az igazgatóról vagy.a főmérnökről, hol osztályvezetőről, áruforgalmi vagy termelési előadóról — akik nem a maguk zsebére sajtolják, édesge- tig ki másoktól a forintot, hanem, vélik, cégük javát szolgálva. E furcsa nézőpont üzleti sikerré avatja a számlákhoz hozzácsapott ilyen meg amolyan felárakat, ügyes nyereségnövelő manővernek tünteti fel a silányabb termák magasabb osztályba sorolását és elsózását. haszonnak könyveli el a bajba jutottól bevasalt többlet forintokat. Könnyen találnak nevet a gyereknek. Hol sürgősségi felárnak, csomagolási pótléknak, hol nehéz körülmények között végzett szerelésnek, különleges technológiának hívják, ezer más mellett. Mert soknevü a gyedek, ám ettől még mindig kacskakezű, s mindkét lábára sánta. Látják ezt, tudják ezt azok is. akik úgy tesznek, mintha nem vennék észre. Ha látják, tudják, miért nem kiabálják világgá? Mert holnap, meg holnapután is ugvanazon az ap*- kell kopogtatniuk, s ha előtte való nap kibeszélték a csúfságot, vajon bebocsátjá'k-e őket?

Ma még a monopolhelyzet, a termékek egy részénél, a termelői, kivitelezői kapacitásoknál meglévő szűkösség szinte kínálja az alkalmat arra. hogy vastagabban fogjon a ceruza, az összeadásba, szorzásba olyan tételek is bekerüljenek, amelyeket a formai jog szerint nem, valójában azonban annál inkább kifogásolni lehetne, ha... Ha a megrendelő — a munkára, termékre. szolgáltatásra szerződő — válogathatna a eégek kínálatai között, ha nem a kényszer sarkallná, ha nem kínlódna kutyaszorítóban. Fizeti hát inkább a többet, szemet huny a követelőd zés fölött,

mert még többet vesztene — megakadt munka, félbehagyott termék, késedelmes szállítás fejében —. ha másként próbálkozna.

Jól teszik ezek szerint az élelmesek, hogy „megragadják a lehetőséget”? Az. erkölcs oldaláról nézve — s aligha kell bizonygatni, hogy miért — semmiképpen. Ugyanazon szülő, a népgazdaság két gyereke kerül szembe egymással, mégpedig nem jogos érdekek alapján, hanem az eltérő helyzet miatt. Persze, még itt is visz- szaüthet a dolog, mert ma nekem, holnap neked... Talán a gazdasági haszon menti, magyarázza az erkölcsön esett csorbát? Nem, nem és nem! A vállalat nem néhány hétre kinyitott zöldségesbódé, ahol az árus úgy véli, utánam a vízözön. A vállalat nevében így föllépők azért cselekednek a vállalat ellenében, mert a legfontosabbat: a cég hitelét, rangját, tisztességét, azaz megbízhatóságát viszik — látszólag kockázat nélkül — vásárra. A holnapot meg a hol- naputánt tékozolják, bár úgy veim, jót cselekednek. A gazdasági körülmények változnak, a monopolhelyzet múlandó dicsőség, ahogy a bizonyos termékekben, kapacitásokban meglévő szűkösség sem örökké tartó. Aki gondol a holnapra, az ma sem tesz úgy, hogy abból holnap hátránya legyen. Ezt feledik el a vállalat nevében, de a vállalat ellenében eljáró, ügyintéző, szerződést kötő, aláíró emberek. S ezért hat majd meglepetésként számukra, ha a mai több holnapra meg holnaputánra elapad, ha a többől — az így szerzett többől — rangban, becsületben, üzleti hitelben, azaz pénzben is kevesebb lesz.

M. O.

A vásárlás mindennapi életünk velejárója. A vásárlók egyik táborába azok tartoznak, akik határozott céllal térnek be az üzletbe és kérik az eladótól a kívánt árut. A másik csoportba tartozók — és ez a többség — csak az áruféleséget tudják megnevezni, például hűtőgépet szeretnének venni, de nem tudják melyik a jó, a számukra ideális típus. Ilyenkor az eladóhoz fordulnak tanácsért. Egy vásárlás sikere tehát nem csupán a vevőn, vagy az áru minőségén. hanem az eladók szak- szerűségén is múlik. Találomra érdeklődtünk néhány szekszárdi üzletben, vajon hogyan ismerik az eladók a rá juk bízott árukat.

A Széchenyi utcai jármű— szaküzletben motorkerékpárok után érdeklődtünk. Az eladó, miután megkérdezte a rendeltetés célját, azonnal sorolta a kapható típusok összes jellemző adatait, összehasonlította azokat és végeredményben megállapodott egy típusnál — nem a legdrágábbnál! —, amit ajánlott. A szomszédos mező- gazdasági termékek boltjában édes bor után érdeklődtünk, majd az egyik üvegre rámutatva annak ízéről kíváncsiskodtunk. Három eladó közül egy sem tudott választ adni kérdéseinkre, rövid, egymás közötti eszmecsere után eldöntötték, hogy meg kell próbálni. Szerencs.ére az 50-es élelmiszerboltban nem voltak hasonló ncba-r-zgein'". mindenre kielégítő válaszokat kaptunk. A szemben lévő boltban olajkályhák után érdeklődtünk. az eladó —- meg sem kísérelte megtudni, hova akarjuk tenni, mekkora területet akarunk befűteni — azonnal a legdrágább jugoszláv olajkályhát ajánlotta. Igaz a legnagyobb kalóriamennyiséget ez a kályha adja. de miért vegyünk egy, a szükségesnél jóval nagyobb teljesítményű drágább kályhát, ha az olcsóbb is kielégíti az igényeket. Jó kereskedő-e az az eladó, aki mindenáron a drágábbat akarja eladni? Ezt tapasztaltuk a 35-ös villamossági szaküzletben, ahol villany borotvák után érdeklődtünk Braun és Philips márkák kerültek azonnal a pultra, az olcsóbb típusokat csak külön kérésre mutatták be. Rendben van, vegyük a drágábbat biztosan az a Jobb! De miért jobb? Feleletet az eladók nem tudtak adni, pedig éppen az erre a kérdésre adott válasz nyugtatja meg a vásárlót arról, hogy helyesen választ. Nem kaptunk kielégítő feleletet a lemezjátszók és a mag. netofonok minőségi különbségét illetően sem. Nagyjából egyformák — válaszolt az eladó. Mevnvi’v^tó ez? A 42-er számú OFOTÉRT-boltban a f'im-kén9ző'T?-'okről érdeklődtünk. Az eladó azonnal kiselőadásban ismertette a kapható gépek előnyeit, hátrányait és kiválasztotta az általa ajánlott típust, melyről nem hallgatta el hátrányos tulajdonságait sem. Minket mindenesetre meggyőzött választásunk helyességéről.

A vásárlók pénzükért mindig p cé’nrk mevfetelő And keresik. Ebben az eladóknak kell segíteniük, de nem számít segítségnek az a hozzáállás, hogy a legdrágább a legjobb áru. Figyelembe kell venni a vevők igényeit és lehetőséget kell nyújtani, hogy az árucikk, a vevő anyagi fedezetének legjobban megfelelő típusa is az ajánlottak kő>- zött szerepeljen. Ismerni kell az újdonságokat és ne csupán azzal Intézzék el a vásárlót, mint az Otthon Áruház emeleti edényosztályán, hogyha van időnk, akkor olvassuk el a teflon bevonatú edények használati utasítását és alkal- mazásának lehetőségeit. A* árut nem csak eladni, hanem ismerni és a vásárlókkal megkedvel tét ni kell.

ROZSA GYÖRGY

F

elpakoltunk a balatoni útra. A szerelvény közvetlen volt, nem kellett át- szállni. Pesten átgurították a két személykocsit egy hosszú vagonsor mqgé, s jó órás várakozás után indultunk Fehérvár irányába.

— Egyenesbe vagyunk — mondta apám, s leszedte a csomagtartóról az élelmiszeres nagy bőröndöt.

— Aliga. Alig a Balaton — mondta, s mi prüszkölve dugtuk ki az ujjúnkat a vonatablakon.

Tízévesek lehettünk. A Balaton sátrakat jelentett, fatalpakra ragasztott kagylóemlékeket, derékig érő szürke vizet, iszapot, amit a lábunk uj- jával próbáltunk hasztalan kiemelni.

Vasárnap a sátrunk mellett megállt egy busz. Idős parasztembereket ontott magából, az asszonyok csak térdig merészkedtek a vízbe, a férfiak hátrakulcsolt kezekkel felfedező útra indultak, ittak, heccelődtek, s a fejükre húzott kalap alatt jókat szunyókáltak az árnyékba terített pokrócokon. Délben bográcsokban birkapaprikást főztek, a maradékot szétosztották a környéken ácsingózó táborozóknak. Jól érezték magukat. Aztán fölpakoltak, zsíros papírhulladékot, söröskupakokat és tömény birkaszagot hagytak maguk után.

Mostanában húszéves korukra olykor már meg- únják a fiatalok a Balatont. A fiúk nagy része motorra gyűjt, de ha nincs, akkor sem sajnálják azt a pár száz forintot, ami nyaranta a néhány napos balatoni táborozásra kell. Tizennyolc—húsz év fölött a fiatalok nagy része már nem a Balatonra, hanem máshová menne. Az országon belül megnézne mindent, amit nem ismer még. De mindenekelőtt külföldre. Ha lenne pénze.

A harmincéves tanárnő megsímogatja műkon- tyát, és affektálva közli:

— Jövőre Görögországba megyek.

Vénlány. Nyaranta külföldre utazgat, s meg van győződve afelől, hogy az emberek majd megpukkadnak az irigységtől. Van is benne valami. Irigylik azok, akik az alacsony fizetésük és a magas szállodai, utazási költségek miatt a Mátrába sem juthatnak el egykönnyen,

Hét fiatalemberrel beszélgetek.

Esztergályossal, anyagkönyvelővel, TMK-laka- tossal, adminisztrátorokkal, betanított munkással. Valamennyien a szekszárdi MEZŐGÉP Vállalatnál dolgoznak. Valamennyien voltak már üdülni. És valamennyiüknek kevés a pénze. Közülük hatan jártak külföldön, hármójukat a vállalat küldte jutalomüdülésre. Jártak az NDK-ban, Csehszlovákiában, Romániában.

— Ismerik-e Magyarországot? kérdem.

Bólogatnak.

— Többé-kevésbé.

— Ki, hol nem járt még?

— Északi középhegységben.

— Győr-Sopron környékén.

— Volt-e már valakinek honvágya?

— Nem. Nem voltunk olyan hosszú ideig távol.

— Ha elmegy az ember valamerre, önkéntelenül is összehasonlításokat tesz.

— Feltétlen — feleli a gépírólány. S olyankor jön rá az ember, hogy szebb ez a táj, változatosabb ez a vidék, másabbak az emberek. De jólesik néha kikukkantani innen.

— Előfordult-e már, hogy valakinek volt háromszáz forintja, és elhatározta, hogy most pedig elutazik, szétnéz valamerre?

Nevetnek.

Utazás

— Nem volt háromszáz forintunk. Ha el is menne az ember, fél napot szállás után kellene

kujtorogni. Akkor sem biztos, hogy kapnánk.

— Mégis, hogy utaznak?

— Várjuk az alkalmat. Hogy szervezzen a KISZ, küldjön a vállalat bel- és külföldi útra. De inkább külföldre. Idehaza előbb-utóbb úgyis eljut az ember mindenfele;

Az anyagkönyvelő ezerkétszázat, a TMK-laka- tos ezerötszáz forintot, az értékesítési ügyintéző ezerhat~-záz forintot, a betanított munkás ezernyolcszazat, a gépű’ó -.zernégyszázat, az esztergályos ezerítilfiocszázat, a bérelszámoló ezerháromszáz ötven forintot keres havonként. Mióta önálló keresők, egyikük sem él csak a saját lábán. Rá varrnak szorulva a szülők támogatására, mondják, de később kiderül, hogy inkább a szülők ajánlják fel a segítséget,

— Ki gyűjt? — kérdem, 4

Kettejüknek van „biztonsági tartaléka”, KST- be raknak havi száz, kétszáz forintot, az egyik kislány olaszországi útra havonta négyszáz forintot tesz el. Négyen havonta átlag száz forintot költenek könyvvásárlásra.

— Mire megy a fizetés?

— Öltözködésre, szórakozásra, apró-cseprő dolgokra.

A lakatos fiú havi ötszáz forintot költ szórakozásra, a betanított munkáslány ugyanennyit öltözködésre, kosztra. Szülői segítséggel háromszobás házat épített Decsen. Most akarja bebú- toroztatni. Albérletet — havi hatszázötven forintot — fizet az esztergályos, ő a legidősebb, huszonöt éves, és közülük az egyetlen családos ember.

— Mik a vágyaik?

— Hosszabb utazást tenni, lakást szerezni.

Szinte valamennyiüknek ugyanez a vágyuk: lakást szerezni. S ha már be is rendezték, jöhet az utazás. Nem Indiába, nem Japánba, hanem először idehaza, Magyarországon.

A MEZŐGÉP Vállalat KlSZ-szervezete utazást szervezett az Északi középhegységbe. A háromnapos kirándulás költsége háromszázötvenhat forint, ebből a résztvevőknek száz forintot kell fizetni. Az ügymenet: az Express irodán kiállították a megrendelőlapot, hogy milyen útvonalon, milyen szolgáltatásokat vesznek Igénybe. Egy hét múlva az Expressnél úgy tájékoztatták őket, hogy minden rendben. Közben a szállást nem igazolták vissza Miskolcról, így meg kellett változtatni az útvonalat, lemondani a már megbeszélt szolgáltatásokat, és újakat rendelni. A vállalat KISZ-titkára napokig az utazást szervezte, résztvevőket toborzott, intézkedett, utánjárt.

Olvasom az IBUSZ prospektusát. Üdülés a Tátrában, a Naposparton, sítúrák Lengyelországban, körutazások egy országban, négy országon át, több országon keresztül, európai nagyvárosokba, szilveszter Rómában, Bécsben.

De kinek?

Jó keresetű, megállapodott embereknek, gyermektelen házaspároknak, magányos férfiaknak és nőknek. Betanított munkások, kis keresetű adminisztrátorok, szövőnők, diákok, vasesztergályosok, mezőgazdasági gépszerelők csak áldozatos spórolás után juthatnak az országhatáron túlra.

Ha van lehetőségük és kitartásuk.

D. VARGA MARTA

r