Tolna Megyei Népújság, 1971. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-15 / 192. szám
Mezögazdasagí export — TÍZ ÉV TÜKRÉBEN A mezőgazdasági export évszázadok óta jelentős helyet foglalt el hazánk kivitelében. Így van ez ma is, a múlthoz képest azzal a különbséggel, hogy a cikklista újabban évről évre bővül, s immár huzamos ideje mennyiségileg is rekordokat dönt számos termék kivitelét tekintve. A népgazdaság egészséges fejlődése szempontjából rendkívül fontos ez a körülmény, amely — amellett, hogy a szocialista nagyüzemek életképességét bizonyítja —, komoly mértékben hozzájárul az iparfejlesztési koncepciók megvalósításához. Mezőgazdasági termékeinkért, mint köztudott, nélkülözhetetlen ipari felszereléseket, nyersanyagokat kapunk cserébe. Egészében a mezőgazdasági export, amely messzi földrészeken hirdeti a magyar áruk dicséretét, jelentősen javítja az ország fizetőképességét a külföldi piacokon. Ma már természetes ez, s jó, hogy így van. Különösen, ha tudjuk, hogy nem a belső fogyasztás rovására exportálunk, a hazai áruellátás nem sínyli meg a kivitelt. A békeévek természetes, velejárójaként, a növekvő árubőség körülményei között A VILÁGPIACON NŐNEK A MINŐSÉGI KÖVETELMÉNYEK, élesedik a verseny a mezőgazdasági termékek elhelyezése terén is. Ezért elsőrendű jelentőséggel bír számunkra — a tőkés piacon elfoglalt pozícióink megtartása mellett — a szocialista piacokon jelentkező kereslet kielégítése. A termelés biztonságát nagymértékben erősítik azok az értékesítési lehetőségek, amelyeket a testvéri szocialista országok nyújtanak számunkra. Nemrég látott napvilágot a Központi Statisztikai Hivatal összesítése a mezőgazdasági export alakulásáról 1S60 és 1970 között. Az összesítés két ötéves időszakra bontja az eltelt tíz évet, s ebben a bontásban még érzékelhetőbb a fejlődés dinamizmusa. Eszerint mezőgazdásági exportunk évi átlagértéke 1961—1965 között 3 miliárd 241,5 millió devizaforint volt, 1966—1970 között több mint 5 milliárd devizaforint. A százalékos növekedést jól szemlélteti az alábbi táblázat. A mezőgazdasági export alakulása 1961—1970 (százalékban. 1960 = = 100 In -* 5 Q. át o"| S M c Év c l!- 4> ._ JC 41 11 ;C ~ C -41 — £ 41 2 " a ö a 5 ő 1961 117 81 109 Hl 196.2 119 91 125 117 1963 158 116 . 157 149 1964 162 105 172 156 1965 192 155 187 181 1966 173 164 199 187 1987 228 163 209 203 1968 188 152 214 197 1969 322 223 232 247 1979 355 259 252 273 Évi átlagos növekedés 1961-65 14 9 13 13 1966-70 13 11 6 9 A fenti adatokból jól látható az az aláptendencia', hogy kivi telünkbenmind,. nagyobb súlyt helyezünk az élelmiszer- ipari termékekre, arra, hogy a mezőgazdasági termékeket feldolgozott állapotban exportáljuk: így gazdaságosabb. Az utóbbi öt évben mezőgazdasági export-bevételürik többségét, kereken 60 százalékát élelmi- szeripari termékeink szolgáltatják. Várható, hogy a legközelebbi években ez az arány tovább javul majd. Ha azt nézzük, miből menynyit exportálunk, néhány érdekes következtetés levonására nyílik alkalmunk. Láthatjuk, hogy a tőkés piac konjunktúra-hullámzásai alkalmazkodásra kényszerítenek bennünket is. Másrészt a hazai fogyasztás kielégítése is azt követeli, hogv bizonyos időszakokban t módosítsuk elképzeléseinket az exporttal kapcsolatban. Az utóbbi években például Nyugaton megnőtt a kereslet A JUHHÜS IRÁNT. Az NSZK — amely korábban hazai juhhús-készletét sem fogyasztotta el — mostanában jelentősen növelte juhhús-behozatalát. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy vágójuh- exportunk az utóbbi öt év során évente több mint tízezer tonnával nőtt. Másrészről — az ismeretes sertéshús-gondok miatt 1966—1970 között tizenhatezer tonnáról kilenc és félezer tonnára csökkentettük évi vágósertés-exportunkat. A hazai baromfiprogram sikere növelte az exportlehetőségeket is: az 1961—65 közötti 28 765 tonnáról 1966—1970 között 44 173 tonnára nőtt az évente exportált baromfihús mennyisége, megduplázódott a tojásexport, amely évente megközelíti a 340 millió darabot. A nagyüzemi gyümölcsösök termőre fordulásával nőtt az export friss gyümölcsből is: az utóbbi öt évben csaknem elérte a másfél millió tonnát össz- mennyiségben. Ez alól csak a szőlő kivétel, amelynek exportja a felére csökkent, nem utolsó sorban az erős versenytársak — így például Bulgária — előretörése következtében. Még hosszan idézhetnénk azokat a példákat, amelyek a mezőgazdasági export dinamikus fejlődéséről vallanak. Emellett természetesen NEM KÖZÖMBÖS A BEHOZATAL ALAKULÁSA SEM. Ebben a vonatkozásban is örvendetes változásról számolhatunk be. Míg ugyanis 1961— 1965 között a behozatal — főként a jelentős mennyiségű ab- raktakarmány-vásárlás miatt — valamivel túlhaladta a kivitel növekedésének százalék- arányát, az elmúlt öt évben a kivitel javára változott a helyzet: az export növekedési százaléka túlhaladja az importét. Nagy dolog ez, ha meggondoljuk, hogy ebben a? időszakban a mezőgazdaság számos olyan próbatételnek, volt kitéve, mint az aszály, az árvíz, a pár év előtti száj- és körömfájás. A helyes agrárpolitika, párosulva az élelmiszergazdaság dolgozóinak szorgalmával, áldozatkész helytállásával, a külkereskedelem munkájának fejlődésével meghozta a maga gyümölcsét az export terén is. Előnyös ez az egész népgazdaság számára, s azt bizonyítja, hogy a mezőgazdaság kamatostól visszaadja a szükséges és indokolt befektetéseket. KOVÁCS IMRE Válasz egy időszerű problémára További munkaidő-csökkentés Napjainkban több gazdasági, mozgalmi vezető és beosztott dolgozó fordult hozzánk — az SZMT-hez — „mi lesz a munkaidő-csökkentés további szélesítésével, mit tettünk e kérdésben és mi az álláspontunk”? Ezekre a kérdésekre igyekszem a következőkben — ha nem is teljességgel — választ adni. Ismeretes, hogy az MSZMP IX. kongresszusának állásfoglalása, kormányunk 1021/1967. (VII. 12.) sz. határozata, az ipari, építőipari ágazatokba tartozó vállalatok és szövetkezetek dolgozói részére 1968. július 1. és 1970. december 31. között lehetőséget adott a heti munkaidő,44 órára való csökkentésére. A munkaidő-csökkentést e területeken végrehajtották és jelenleg megyénkben — a ktsz-eket is beleértve — mintegy 30—35 ezer ember dolgozik csökkentett munkaidőben. Ennek megfelelően az SZMT részéről a dolgozók igénye és a meglévő tapasztalatok alapján több javaslatot tettünk az illetékes felsőbb szerveknek. Javasoltuk a munkaidő-csökkentés továbbszélesítését, illetve minden ágazatba annak megvalósítását. Figyelembe vettük azonban azt is, hogy a munkaidő-csökkentés egyes területeken, pl. közlekedés, egészségügy, kereskedelem stb. komoly nehézségekbe fog ütközni. Javasoltuk tehát, hogy a felsőbb gazdasági irányító és szakszervezeti szervek (más érdekképviseleti szervekkel, TOT, OKISZ, SZÖVOSZ) és a területi szervekkel együttműködve, dolgozzák ki a munkaidő-csökkentés saját területükre vonatkozó koncepcióját. Ez foglalja magába: — a munkaidő-csökkentés feltételeit, — az engedélyezésnek és ellenőrzésének rendszerét — és a zavarmentes áttéréshez szükséges valamenynyi teendőt. ' Javasoltuk többek között, hogy a népgazdaság minden területén a törvényes munkaidő heti 44 órában kerüljön megállapításra. Ugyanakkor kapjanak lehetőséget a háromműszakos és folyamatos munkarendben dolgozó egységek a heti 42 órai munkaidő bevezetésére. A munkaidő-csökkentés ütemezésére a fokozatosság elvét javasoltuk betartani. Lényegében, véleményünk szerint ugyanazon feltételek betartása a fontos, mint ahogyan ez a korábbi munkaidő-csökkentésnél előírás volt. Az intézkedés: — a gazdálkodási tevékenység fejlődését, a népgazdaság szükségleteinek kielégítését hátrányosan nem befolyásolhatja, — a lakossági szolgáltatásokban zavart nem okozhat, — a dolgozók munkabére nem csökkenhet stb. Ma már elmondhatjuk, hogy a felsőbb szervek intézkedései megkezdődték. Minden jel arra mutat, hogy még ez évben kormányrendelet fogja szabályozni a munkaidő-csökkentés továbbszélesítését. illetve teljes befejezését. Ezt azonban vállalataink, a közületek és intézmények nem várhatják ölbe tett kézzel, addig is az előkészületeket mindenütt meg kell tenni. Mindenekelőtt fontos, hogy az 1971. évi vállalati (összességében a népgazdasági) terv-célkitűzés maradéktalan teljesítése. Fontos a jelenlegi — túlmunkával megnövelt — munkaidő törvényes 48 órára való csökkentése. Körösi István SZMT Közgazdasági Bizottság vezető Falusi nők közel a kétezerhez Az utolsó cselédé vek i. Bátaszék után a bérletesek következnek. Az asszonyok Alsónyékről. Pörbölyről a bajai finomposztógyárba, a kisipari termelőszövetkezetek valamelyikébe járnak dolgozni, s mindennap megteszik az utat oda. meg vissza. Valamikor legfeljebb piaci napokon hagyták magára a gyereket, a jószágot, a házat, de csak rövid időre, mert túladva a portékán, siettek haza etetni, főzni, takarítani, kapálni, tenni a soha véget nem érő befejezhetetlen tennivalót, aminek nincs semmi látszatja. ! A régi, hagyományos családrend —, az, hogy az asz- szonynak otthon a helye a ház körül — felbomlott. A szállásról érkező volt parasztasszonynak most már nem egyedül a piac jelenti a közeli várost, hanem a gyár, a műhely és az az iskola, iroda, ahol takarítónőként dolgozik. Gyakran utazom velük a bajai Béke térig és amiről szót váltanak egymással, abból csak arra tudok következtetni; ők parasztasszonyok maradnak talán örökre. Kizárólag az otthoni eseményekről beszélgetnek, a leszerelő, a bevonuló katonáról, a rókariasztó, hűséges házőrzőről, a gyerekről, a meleg ételről, az öregek egészségi állapotáról, a termésről. az időjárásról. Némelykor fáradtságról, kimerültségről panaszkodnak egymásnak, és csendesen mondogatják: hej, ha egyszer úgy istenigazából kial- hatjiám magam. Őket hallgatva bosszantóan távolinak, papirosízűnek érzem a nők egyenjogúságával foglalkozó elvont vitákat, hiszen ezeknek a hajnaltól késő estig talpon levő asszonyoknak — a többségnek — nem a vezető beosztás elérése a legnagyobb gond, hanem az, hogy egyszer kialhassák magukat. Cselédsorban élnek. Mióta bejáró dolgozók, kétszer annyit dolgoznak, mint régebben. A régi feladatok változatlanul mind megmaradtak, minthogy rájuk vár az összes ház körüli munka, s ehhez most hozzájön az utazás, a napi 8 órás városi kenyérkereset. Elképesztően sok. B. Jánosné 6 órakor ül fel az autóbuszra, de fél négykor már talpon van, reggelit készít a férjnek, a két gyereknek, elvégzi a mák-„árulást”, ele'Igét szór az aprójószágnak, fölmossa a konyhakövet és színtű Jyítva teszi meg. ^z utat az autóbuszmegállóig, így megy ez mindennap, legfeljebb annyi a különbség, hogy tavasszal egyeli a mákot. Este még több a munkája, „mert tudja elvtárs, ha nincs itthon az asszony, akkor teljes a felfordulás.” Hogy bírja? „Hát, úgy, hogy megszoktam” — mondja, és ezt mondják valamennyien. így élnek. Munka, néhány óra alvás. Megszokták, ha egyáltalán meg lehet az ilyet szokni. „Ebben nőttem fel, •nekem nem furcsa” — állítja a 40 éves asszony, és hozzáteszi: a lá.nyom ezt már nem fogja csinálni. Ez a 40 éves munkás-paraszt asszony tulajdonképpen úttörő. Azok közé tartozik, akik vállalták a kett’s terhet, de kitörtek a kert-, a lakásbörtönből, a falu közössegéből. Nekik még nehéz, az utánuk jövőknek már sokkal könnyebb lesz. A falusi asszonyok mindenesetre önnön egyenjogúsításuk érdekében hihetetlenül nagy áldozatokat vállalnak, amikor a hatvanas évek óta az otthoni munka melóit egész részt vállalnak a termelőszövetkezetben, vagy a környező községekből bejárnak dolgozni Paksra, Szekszárdra, Bajára, Hő- gyészre, Bonyhádra, Dombóvárra. A magyar vidék iparosodásával megszületett egy új munkástípus, a bejáró dolgozó. De ez nemcsak férfit jelent, sokkal inkább nőt, mivel a férfiember inkább „eljáró”, ami azt jelenti, hogy hetenként egyszer-két- szer, esetleg kéthetenként jár haza. A bejáró nődölgozó „új jelenség”, de aligha hihetjük, hogy átmeneti jelenség, mivel lakhelyváltoztatásra nem gondol, a bejárást egy tartós és végleges állapotnak tekinti. A többség mindenképpen azt vallja: otthon élni és a közeli városban, vagy községben dolgozni. Nagy számban élnek bejáró nődolgozók Alsónyéken, Pörbölyön, Várdombon, Alsónánán, Mözsön, Duzson, Csibrákon, Kalaznón, Kisdorogon, Majoson, egyszóval a vidékre települt ipar környékén és közelében. A változások következtében Tolna megyében is az a helyzet, hogy a községek többségc már rég nem tekinthető földműves településnek, s ami még lényegesebb: számos községet újszerűén kellene nézni, olyan alapállásból, hogy a nők többsége dolgozó nő, méghozzá sajátos gondokkal, problémákkal küszködő bejáró dolgozó nő. Az otthoniaknak, a termelőszövetkezetben dolgozóknak is nehéz, de nekik még nehezebb egyszerre eleget tenni a régi követelményeknek, és az új követelményeknek. A kettőt együtt elsősorban anyagi meggondolásból vállalják. Az egyik kereset megélhetésre kell, a másik a harmadik tévére, háztartási gépekre, lakásbővítésre, bútorcserére, végül talán autóra. Az igények nőnek, mindig kell valami. Hasonló meggondolások hajtják a termelőszövetkezetekben, az állami gazdaságokban és az erdőgazdaságokban dolgozó állandó munkát vállaló nőket is, de éppen ők azok, akik a megszerzett javakat csak kis mértékben élvezik. Bizonyosra vehetjük, hogy amit a harmincon felüli falusi nők még vállalnak —• kényszerűségből, megszokásból, konzervatívizmusból — azt a mai 20 évesek már nem fogják végigcsinálni. A falusi dolgozó nők számára ezek a kétezerhez közeledő évek az utolsó cselédévek. (Folytatjuk.) SZEKULITY PETEK
