Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-16 / 166. szám
Nem tudok haragudni A felnőtté érés mindenki számára egyet jelent a konfliktusok kusza halmazával. Az út, amely az iskolapadtól a munkahelyig, a családból a saját élet kialakításáig vezet, hosz- szű- és fiatal „utazónak” nagyon kevés idő áll rendelkezésére. Nem könnyű próbatétele ez senkinek. Különösen nem egy olyan fiatalnak, akinek élete sajátos módon már eddig is bővelkedett útvesztőkben. .. F. A. tíz évig volt állami gondozott, s amikor leérettségizett, el kellett hagynia az intézetet. Ott állt, ahogy ő mondta, teljesen egyedül, egy teljesen ismeretlen világban. Egy olyan világban, ahol senkit és semmit nem ismer, nem tartozik senkihez, s ez rideggé változtatja körülötte a légkört. És valóban, jó ideig bizonytalanul, idegenül és meglehetősen céltalanul járt-kelt „kint”... Má~-már úgy tűnt, az ő életében bekövetkezik az a törés, amely sok tekintetben indokolt is lett volna. Amikor találkoztunk, nevetve fogadott. — Azóta sok minden megváltozott! — mondta és mesélni kezdett: — Az anyám, amíg „bent” voltam, soha nem látogatott me§, mint ahogy később elmondta, nagyon szégyellte volna magát. Most, amikor megtudta, hogy kikerültem^ üzent, hogy látni szeretne. Őszintén szólva, nem nagyon "lelkesedtem ezért a találkozásért, de kíváncsi voltam az anyámra. Elmentem tehát a megbeszélt helyre. Nem ismertem fel — tizenkét éve nem láttam —, ő futott felém. Sírt, azt mondta, nagyon megrendítette, hogy láthat. Sok mindent mondott még, én meg azon godolkoz- tam, hogy nem is nagyon tudhatja, hogy miket mondjon nekem, ilyen helyzetben. — Furcsa, de én nem éreztem semmit, olyan volt, mintha egy idegen emberrel találkoztam volna, — csak éppen tudomásul vettem, hogy ő az a n y á m. — Az öröm persze nem tartott sokáig, ő is itt lakik, néha most is felmegyek hozzájuk, de nem szívesen zavarok. A férje nagyon rendes fickó, sokat szoktunk beszélgetni... — .. .Az apám?... Igen, tudom ki az apám, de soha életemben nem láttam, nem is fogom megkeresni, miért zavarnám? Nincs semmi értelme. Irtó kényelmetlenül erezném magamat egy ilyen helyzetben. Többnyire a nővéremhez járok, aki már férjhez anyámra... ment és gyerekük is van. Mindig egy halom játékot viszek a srácoknak, nagyon szeretem őket. — Gépkocsivezető vagyok. Szívesen végzem ezt a munkát és szeretnek is a munkahelyemen. Gondoltam már arra, hogy felköltözöm Pestre, de aztán valahogy mindig maradtam. Nincs semmi különösebb elképzelésem az életemmel... Valószínűleg én is megnősülök és lesz egy otthonom, ami tényleg az enyém. Azt hiszem, ez sok mindent megváltoztat majd. A törés — nem következett be, bár a tények tulajdonképpen azóta sem változtak, hogy elhagyta az intézetet. A szemlélete változott. Megértette, felismerte önmagát a „kinti” világban, s ma már minden pátosz nélkül mondható; tudatosan és különös józansággal él közöttünk. Az őt ért sérelmek nem forraltak benne bosszúvágyat, gyűlöletet és nem várja el a sajnálatot sem. Most is, mint beszélgetésünk során annyiszor, mosolyogva mondaná: — Ugyan, hiszen nincs ebben semmi különös! Én is éppen olyan ember vagyok, mint a többiek... — is — Hacki Tamás és az Ex-Antiquis Hacki Tamás és az Ex-A, ahogyan nevüket rövidítik, több mint 300 koncertet adott külföldön és 200-at Magyarországon. De nemcsak ez a különleges ebben a valóban érdekes műfajt képviselő együttesben. Lassan 10 éve lesz annak, hogy Hacki Tamás a televízió Ki mit tud? versenyén feltűnt füttyművészetével. Legutóbb viszont a párizsi Olympia színház közönségét hódította meg egyedi „hangszerelésével”, ami nem kis szó, ha figyelembe vesszük, hogy a legnagyobb világsztárok léptek már fel ezen a színpadon. Mi történt a két esemény óta? Erről kérdezzük most Hacki Tamást. — A Ki mit tud? után az Orvostudományi Egyetem következett. Ennek elvégzése mellett az Ex-Antiquis megalakítása volt a másik nagy esemény életemben. — Mi a zenei célkitűzésük? — A régi korok muzsikájának népszerűsítésére törekszünk, modern eszközökkel, egyéni hanghatásokkal, ritka hangszerekkel. Ennek megfelelően állt össze a zenekar is. Az egyik alapító tagunk Ra- hói Ernő. Ä Zeneművészeti Főiskola gordonszakán szerzett tanári diplomát, több neves zenekarban dolgozott már. Nagybőgőn és zongorán játszik. Czidra László 1968. óta van velünk, ő oboaszakra járt, szimfonikus zenekarokban játszott. Dobosunk, Várnai Tibor, 1969 óta tagja az Ex-A-nak, előtte a Qualiton együttessel lépett fel. A „Benjámin” köztünk Wolf Péter, aki a Ze- neművésti Szakiskola jazz- tanszékén tanult. Zongorán, orgonán, klavikordon játszik. Az ő esetükben valóban igaz a mondás, hogy senki sem próféta saját hazájában. Előbb ismerték őket külföldön, mint itthon. Nagy turnéik során írt róluk többek között az ausztrál The Advertiser, az olasz II Giorno, az angol New Musical Express, a nyugatnémet Der Musikmart, a francia L’Humanite, a Figaro. — Mit gondol, mi lehet az oka, annak, hogy külföldön sokkal jobban keresik zenéjüket, mint itthon? — Talán a propaganda hiánya, a szervezés, a rádió- és a tv-szerepléseinek száma, vagy mindez együtt. — Szinte az egész világot bejárták már. Meséljen turnéikról. — 1968-ban huszonöt koncertet adtunk az Adalaide-i Festival of Arts-on, közös programban. Mr. Acker Iliikkel, Marlene Dietrichei, Tito Gobbival, Fischer Annival. Uj-Zélandon is felléptünk. Még 1968 decemberében forgattuk első tv-filmünket Zágrábban. A következő év elején NDK-ban volt egy televíziós show-nk. maid a lio- csei Kongress Halléban játszottunk a vásár nyitó gálaestjén. Márciusban egy szovjet koncertkorútunk volt Le- ningrádtól Jaltáig. — Mikor volt az első lemezfelvételük? — 1969 októberében, az olaszországi vendégfellépésünk alkalmával. A milánói Ar- cophon lemezcég készített velünk egy kislemezt és két nagylemezt. 1970. elején újból meghívást kaptunk Olaszországba, egy nagyobb turnéra. — Melyik voit az az esemény, mely ez ideig a legnagyobb elismerést jelentette az Ex-Antiquis és Hacki Tamás számára ? — 1970. márciusában a Can- nes-i MIDEM fesztivál igazgatója hívott meg bennünket arra a szokásos évi könnyűzenei „börzére”, ahol a világ legnagyobb producerei és a lemezcégek igazgatói válogathatnak. Ekkor kaptunk ajánlatot a párizsi Olyinpiába is. — Minek tulajdonítja ezt a sikert? — Szokatlan stílust képviseltünk a pop, beat, soul és más, immár nagy hagyományokkal rendelkező műfajok között. A barokk zene, a régi magyar dalok és táncok feldolgozásával mi is „tánczenét” játszottunk, csak nem a ma, hanem az elmúlt századok tánczenéjét. — Melyik volt az utolsó fellépésük 1970-ben? — A párizsi tv színes szilveszteri műsorában láthatott bennünket a közönség. — Ilyen zsúfolt program mellett, hogyan maradt idejük tanulásra, itthoni rádió- és tv-fellépésekre, pihenésre ? — Valóban kevés az időnk, de a továbbképzésre, gyakorlásra mindenképpen időt kell szorítani, hiszen ez nagyon fontos a zenei repertoárunk bővítése szempontjából. — Mi az elképzelésük a jövő zenéjét illetőleg? — Hogy továbbra is ezt a stílust játsszuk, az biztos. Szeretnénk színvonalas, tartalmas és komoly könnyűzenét nyújtani hallgatóinknak. E. L. A helyzet változatlan Távol áll tőlem a pesszimizmus, A fenti tény megállapításával még csak kedvét sem kívánom szegni senkinek. De hadd könnyítsék kicsit a telkemen, ami az idén is azért hábo- rog, ami miatt a korábbi években annyiszor. Nyugtalanságom forrása a piac, amiről mostanában nem ok nélkül beszélnek ismét olyan sokat a humoristák. Rendszerint ők észlelik témaként legelőször, hogy hol szorít a cipő. Nos, ez a régi cipő nem akárhogyan szorít. Az a piac, ami biztosítani hivatott mindennapi kenyerünk mellé a főzelék-, gyümölcs- és zöldségféléket, — drága. Igaz, hogy a statisztikák meg kívánnak bennünket nyugtatni, s statisztikusok viszonyítanak az elmúlt év azonos időszakának piaci áraihoz és nyugtatnak bennünket: nincs emelkedésként kimutatható változás. Csakhogy... az. elmúlt év elég szerencsétlen gazdasági év volt, késett a tavasz, ár- és belvizek csapásaitól szenvedtünk, majd jöttek az egyéb természeti csapások, jégverés, szárazság, viharkárok és így tovább. A piac drágaságát több objektív tényező befolyásolta. De az idén?! Menetrendszerű pontossággal érkezett a tavasz, se árvíz, se belvíz, az esőzések is időben jöttek. Szóval, alig akadt zökkenő. Mégis megmaradt a régi panasz aktualitása. Nem valami szerencsés dolog, de két otthonom van. Az egyik itt, ahol dolgózom, Szekszárdon, a másik Budapesten. Amikor hazulról jövök, útipoggyászomban nem hazai falatok utaznak velem, hanem zöldpaprika és paradicsom, karfiol és őszibarack. Miért? Mert ami i 11 terem — lévén Tolna megye mezőgazdasági megye, — ott olcsóbb. A piacnak ezt az attrakcióját minden évben végigmérgelődöm, és nevetem is, hiszen tagadhatatlanul nevetséges, hogy azt a paradicsomot, ami valamelyik termelőszövetkezetünk kertészetéből kerül a fővárosba, az ingázó olcsóbban vásárolja meg Budapesten, mintha itt helyben vásárolná meg. Amikor itt már 30 forint egy kilogramm töltenivaló paprika, ott már 24—25, de sorolhatnám az árkülönbséget úgyszólván minden zöldség-, gyümölcs- és főzelékfélével kapcsolatban. A választékról, az áruk osztályozásáról nem is beszélve. A minap, amikor azon keseregtem, hogy imhol itt van július közepe — ami igazán nem nevezhető a primőrök idejé- ne>k — s milyen drága ez is, meg az is. Tősgyökeres szekszárdi barátom azzal „vígasztalt”, hogy nyugodjak bele; a szekszárdi piac mindig is drágább volt, mint a közeli és távoli, kicsi és nagy városok piacai. Nem tudom, miért kellene ezt szentírásként elfogadnunk? Es miért kellene szentesítenünk a továbbiakra, a jövőre szólóan is mindazt, ami konzerválja ezt az állapotot? Szerény véleményem szerint — és ebben a véleményben a köz véleménye is benne van —: a mezőgazdasági termékek még mindig sok áttételen keresztül jutnak el a fogyasztóhoz és minden szervezet, ami a termelő és a fogyasztó között foglalkozó* az áruval, biztosítani kívánja a maga hasznát. Hogy kinek a rovására? Nem nehéz eldönteni! — óa — Legendák születése? Nem biztos, csak lehet, hogy legenda él Madocsán. Az is lehet azonban, hogy a „legenda” igaz. A bizonytalanságot jelzi a címet záró kérdőjel. A vélt, vagy valós legenda él, bár nem itt született. Valószínűleg. Néhány hónappal ezelőtt meghalt a község egyik matuzsálemi korban lévő lakosa, akit fiatalabb korában ifjú Szívós Sándornak neveztek. Halálakor kilencvenhét éves volt, így apja, néhai idősebb Szívós Sándor, valamikori jászberényi kovácsmester alakja már a történelem homályába vész, pedig a családi szájhagyomány szerint ő volt a famíliában az egyetlen, aki valóban közeli kapcsolatba került történelmünk egyik nagy vendégszereplőjével. Bem József tábornokról van szó, aki változatos pályájának egyik szakaszán megteremtette magának a halhatatlanságot, a magyar nép emlékezetében is. — Nagyapám az ő csicskása volt — mondja Szívós Károly, madocsai villanyszerelő. — Honnan tudja? — Apám mindig emlegette, ő pedig tőle hallotta. — Más bizonyíték nincs? — Van. A nővérem, Papp Sándorné, Szívós Erzsébe: Bölcskén, a Kastély utcában őriz egy képet. Ezen Bem tábornok környezetében nagyapám arca is ott látható. A nagyapa arcát az unoka sosem látta, nem láthatta, és más kép nem maradt róla. Bizonyíték ez a kép? Talán. Hiszen a szájhagyomány megőrző erejében szabad hinni, ezenkívül pedig Jászberény, ahonnan a Szívós család származik, az Erdélybe induló Bem hadgyűjtő területéhez tartozott. A nagyapa tehát valóban lehetett Bem József katonája, ha pedig már az volt, ugyanígy lehetett a tisztiszolgája, más szóval csicskása is. Ettől függetlenül ez a családi hagyomány egy valaminek vitathatatlan bizonyítéka és ezért örökítettük meg. Annak, hogy történelmünk egyik legnagyobb jelentőségű és legszebb szakasza, az 1843 49-es magyar szabadságharcé, elevenen él, ha netán legendává magasztosulva is, népünk emlékezetében.-s. -a.
