Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-15 / 165. szám
i&aasszcmlélct "|7 ölösleges lenne idézni ■*- Móra Ferenc szavait, amikor a régi idők kis inasairól beszélünk. Talán nincs olyan ember, aki legalább egy novellát ne ismerne Móra Ferenc tollából, a szomorú sorsú, mesterük kén.ve-kedvét szolgáló inasgyerekek életéről. Amikor ezekre a könnyeket előparancsoló írásokra gondolunk, önkéntelenül sóhajtunk fel: „de jó, hogy ennek vége!”. Mert megszűnt az inasvilág, a szakmunkás- képző intézetek ezrével képezik a jövő munkásait, életbelépett az új szakmunkásrendelet, az MSZMP KB 1970. február 18—19-i határozata bőven foglalkozik az ifjú szakemberekkel, a tanuló és a vállalat, illetve a kisiparos közti szerződés nem egyoldalú, vagyis nemcsak a tanulónak, a mesternek is jócskán vannak kötelezettségei. Amikor ezekről gondolkodom, mindig eszembe jut egykét esztendeje történt eset. Sokan ültünk a fodrásznál. Az üzletet egy folyosó választotta el a mester lakásától, ahonnét gyermeksírás hallatszott. — Már megint süket vagy? — ordított a mester felesége a tanulólányra, aki éppen egyik vendég haját mosta. — Bocsánat — mondta a kislány a „habos fejű” asz- szonynak, és sírva kiszaladt. A matlasszé pongyolás mesterfeleség pedig a folyosóajtóból így szólt férjének: — Mert mindig itt bent eszi a fene. De a gyerek pelenkája, vagy a mosogatás az nem érdekli... — s miután mes- teruramék kellően kiszapul- ták magukat, megkérdeztem, hogy szerintük ez jól van így? — Eleget lehet majd az üzletben. Most még élvezheti a szabadságot. No meg az inasmunkába ez is beletartozik — válaszolták. Az 1900 as évek elején valóban beletartozott az inas munkájába a mosogatás, minden házkörüli munka, a mesterek és a segédek bármilyen kívánságának teljesítése. Sőt! Egy múlt századból származó ir.asrendtartás seerint egyik kolozsvári céhben az inas dolga volt a „mesterasszony lábát megmosni minden szombaton —, de csak térdig.” De a példákkal nem kell évekre visszamenni, és sajnos keresgélni sem. Mert megyénkben még ma is sok fiatalnak jut ki a szülők és a mesterek buta inasszemléletéből. Szomorú, de nem a szélsőséges esetek közé tartozik, amikor a szülő így fenyegeti közepesen tanuló 10—14 éves gyermekét: „Ha nem tanulsz, elmész inasnak!” Aztán szidják a gyereket, aki „sehogy nem akarja megérteni, hogy szülei embert szeretnének faragni belőle”. Majd hiába panaszkodnak fiaik vagy lányaik „mesterükre”, gyakran a szülőknél is süket fülekre találnak. Mert ha egyszer elment az a gyerek inasnak, s főleg, ha egy divatos, úgy néz ki, jól fizető szakmát sikerült találni, akkor, ha törik, ha szakad minden áron ki kell bírnia ott, ahol van. J’ rdemes belelapozni a szekszárdi 505-ös Ady Endre Szakmunkásképző Intézet tavaly és tavalyelőtt készült feljegyzéseibe. Elkeseredett fiúk és lányok panaszaiba, akik lázadoznak inassoruk és „gazdáik” negyvenes évekből itt maradt szemlélete ellen. Hozzá kell tenni, hogy sajnos még az üzemekben és szövetkezetekben is vannak problémák, de az alapvető, súlyos hibák elsősorban a magánkisiparosoknál jelentkeznek. Több oldalas jegyzőkönyvek szólnak a fodrásztanulókról, akik naponta általában 10 órát dolgoznak, szabadságra, gyakran még iskolai kirándulásra sem mehetnek, ugyanis ezt a kisiparos „nem tudja biztosítani”. Nem fizetik az ösztöndíjat, étkezési hozzájárulást a legtöbb esetben nem adnak, sőt K. D. dunaföldvári fodrászkisiparos még az SZTK-hozzájárulást sem fizeti ki. Az első évet végzett leánynak pontosan 1842 forinttal tartozik „gazdája”. Idézzük a feljegyzést, Szek- szárd környékén, M. községben tapasztaltakról, ahol az üzletben jelenleg is két fodrásztanuló van: „A tulajdonos minden hónapban aláírat egy ösztöndíjnyugtát, mindkét tanulójával. Ezt elteszi és a tanulóknak Elküldték az első vagon sárgadinnyét exportra a mözsi hűtőtál ólából. Képünkön csomagolják a sárgadinnyét. foto: Gottvald nem fizet semmit. Munkaruhát, étkezési pótlékot nem kapnak. A két tanuló követelése összesen 4468 forint. Egyébként ezzel a fodrásszal volt már hasonló eset, hisz a múlt évben egy tanulót át kellett helyezni egy ktsz-be, mert a kisiparos erőszakoskodott is vele.” 17 lterülhetetlen a kérdés, hogy miért engedélyezik ezek után is, hogy ilyen, és hasonló emberek tanulókat foglalkoztassanak, betanítsák a szakmára, sőt előkészítsék az életre? Azt hiszem, nem lenne haszontalan dolog az illetékeseknek mindezeket felülvizsgálni és szigorú ellenőrzésekkel, esetleg megtorlással válaszolni az esetekre. Nem vitás, hogy a szakmunkásoktatásban is szüksége van a társadalomnak a kisiparosokra, de nem mindegyikükre. Hiszen válogatási lehetőség bőven van, mert nem kevés azoknak a száma sem, akik helytállnak a fiatalok tanításában, nevelésében egyaránt. Több cipész- és építőipari ktsz tanulója arról panaszkodik, hogy egyáltalán, vagy csak a legritkább esetekben végezhetnek szakmunkát, általában takarítással, rakodással bízzák meg őket. Több helyen nincs oktatójuk, ennek ellenére magatartásból és gyakorlatból egyaránt osztályozzák őket. Ebédhozzájárulást szintén több tanulónak nem fizetnek a ktsz-ek, s szabadságra is csak néhány napra engedik el őket. A feljegyzéseket vizsgálatokat nézegetve a legkevesebb problémát a vállalatoknál és üzemeknél találjuk. Persze a tanulók képzése itt sem „le- ányáiom”. A legtöbb esetben nem biztosítják az alapképzéshez szükséges tárgyi feltételeket, tanműhely, illetve tanudvar sok helyen „hiánycikk”, s már az elsőéves tanulókat is bevonják a termelőmunkába. Ez súlyos hiba, ugyanis a szakma minimális ismerése nélkül az építkezéseken, vagy másutt dolgozó fiatalok munkája nem a legmegnyugtatóbb. A z MSZMP KB ifjúsági határozata azt mondja, hogy „Olyan fiatalokra van szükség, akik szeretik az életet, tisztelik embertársaikat, szüleiket, az idősebbeket, akik felismerik és élvezni tudják a szépet, a jót, a természetben, a társadalomban, a tudományban és a művészetben, a barátságban és a szerelemben, akik életük értelmének tartják, hogy maradandót alkossanak.” S ha csak ezt az egyetlen mondatot elemezzük, a szakmunkástanuló fiatalok kiforrása, emberré alakulása kapcsán, akkor joggal tehetjük fel a kérdések özönét. Hogy szerethetik azt az életet, melyben a tanulás helyett pelenkát kell mosniuk? Hogy tiszteljék azokat az embertársaikat, akik fittyet hányva minden rendeletnek, nem fizetik ki az ösztöndíjukat, inkább csalnak? Hol fedezzék fel a szépet, a jót, ha kihasználás és pénzsóvárgás veszi körül őket? S mikor tanuljanak meg alkotni, ha tanulóéveikben ezt nem taníttatjuk meg velük? HORVÁTH MÁRIA Népújság 5 1971. július 15. Gyorsfénykép egy bútorkereskedőről — Neve? . y i — Bún Erzsé- bet. — Kora? — Húsz éves vagyok. — Hol végzett? i; — A kereskedelmi szakmunkásképző iskola lakberendezési szakán. — Miért ment oda? — Véletlenül. Felvettek. — Megbánta? — Nem. Megszerettem ezt a szakmát. — Amelyet most hol gyakorol? — A dunaföldvári áfész bútoráruházában. — Miért érdemes? — A keresetért legutolsó sorban. Ezerötszázat kapok. Az emberek azonban szeretik szebbé tenni az otthonukat és ebben jó segíteni nekik. — Sikerül? — Már akinek. A negyven éven felüliek általában még ragaszkodnak a régi ízlés szerinti, kombinált szobákhoz. Illetve, ha egy szobájuk van, annak feltétlenül hálógarnitúrának kell lennie. Szóval, az otthonuk nem lakhely, hanem hálóhely. Évi tizenkétmillió s a forgalmunk, ennek hatvan százaléka nem dunaföldváriak- tól, hanem nagyon széles körből származik. — Milyen sugarú az a kör? — Még Ercsiből is volt vásárlónk. — A fiatalok ízlése jobb? — Szerintem igen, bár persze egyetlen kedves vevőét sem akarom leszólni, mert akkor se kedves nem lesz, se vevő. Ök mindenesetre már lakószobákat keresnek, esetleg összeszerelhető, vagy egyedi bútorokat. — A bútorok ára? — Körül kell nézni. Ki van írva. — Tehát magas. Minőségű' — Ezt egy kárpitos tudná megmondani. Annak a széknek a borítása például, amelyiken ül, tűzőgéppel van a fájához erősítve. — így ezt aligha fogják nemzedékek koptatni... — Nem! — Milyen kifogást tudna felhozni a szakmája ellen? — Semmilyet. — Kötve hiszem, hogy létezne olyan szakma, melynek ne lennének nehézségei. — Ennek is vannak. Nem kapunk rakodómunkást. Mi, lányok, magunk emelgetjük a bútorokat. Nem könnyű, elhiheti. — Elhiszem. Fiatalok sokan vannak az áfésznél? — Huszonnyolc tagú a K1SZalapszervezetünk. — Van valamilyen társadalmi megbízatása? — Helyettes KISZ-titkár vagyok. — Elismerik a munkáját? — Igen. A tavalyi szilvesztert sokadmagammal Berlinben töltöttem, jutalomutazáson. O. I. Közöljük kedves vevőinkkel, hogy lerakatunk félévi leltározását 1971. július 15-től augusztus 1-ig tarja, ebben az időpontban az árukiadás szünetel, de megrendeléseket felveszünk, és a leltározás befejezése után kiszállítjuk. Dél-Dunántúli Cipőnagykereskedelmi Váll. lerakata Szekszárd (275) Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Dr. Tucsni László 50 éves korában, tragikus hirtelenséggel elhunyt. Temetése 1971. július 17-én, délelőtt 11 órakor lesz az újvárosi temetőben. Gyászoló felesége, gyermekei és családja i
