Tolna Megyei Népújság, 1971. június (21. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-27 / 150. szám

■ 3Ó¥Óf büszkesége Átlagéletkor 30 év Betegek és azok, akik itt kap­ták vissza egészségüket, úgy nyilatkoztak, hogy van a dom­bóvári kórház légkörében va­lami, ami derűt, biztonságot és megnyugvást sugároz minden­kire, aki ide belép. Van ennek valami titka? Nincs különösebb titka, de a fiatal kórház dolgo­zói maguk is fiatalok. Az átlag­életkor 30 év. Ugyan, ki veheti rpssznéven, hogy a fiatalok a bizonyításra vállalkoztak, és nem bizonyítanak rosszul? A munkahely — mert hiszen ami nekünk menedékünk, ha valami baj ér bennünket, a kórház az itt dolgozó orvosok­nak, ,nővéreknek és a többiek­nek munkahely — mikroklímá­ja valóban kitűnő lehet. Nincs betöltetlen orvosi státuszuk, a nővérhiány keserves gondja szintén ismeretlen e helyen. A különböző osztályokon dolgozó 215 ápolónő között a szakkép­zettek képviselik a többséget. Hogy egész pontosak legyünk, a gyógyítás munkájában igen fontos szerepet játszó nővérek hatvan százaléka szakképzett. Nem lenne meglepő, ha az év végére megközelítenék a het­ven százalékot, mivel különö­sebb rábeszélés nélkül, vállal­ják a képesítés nélkül dolgo­zók — sokan napi munkájuk mellett — a tanulást. Vonzó is ez a kórház. Nem­rég — valamivel a tanévzárás előtt — itt jártak Komlóról az egészségügyi szakközépiskola növendékei. A tapasztalatszerző látogatás eredménye: néhányan itt töltik kötelező gyakorlati idejüket, Saját kérésükre. A kórháznak egyébként — ide számítva a város egészség- ügyi alapellátásában és a ren­delőintézetben tevékenykedőket is — 560 dolgozója van. Egy kis községet lehetne benépesíteni azokkal, akik ismerten, vagy ismeretlenül szolgálják az egészségügyet. Csak az orvosok száma 70. Ősztől, öt fiatal orvos kezdi itt a pályafutását, kö­zülük egy megyei ösztöndíjjal végezte egyetemi tanulmányait. Sokak véleménye — és van benne igazság —. hogy a fluk­tuáció ördöge azért nem tud beférkőzni a dombóvári kór­házba. mert nagyjából megol­dottak az intézmény lakás­gondjai. Ami tennivaló pedig még akad ezen a téren, annak megvalósulására a városi ta­nács szava a garancia. A vá­rosnak legédesebb gyereke a kórház. A kórház amit azok is ismernek, akik csak • átutaznak megyénk — mindeddig csak kiemelkedő vasúti csomópontként emlege­tett — ifjú városán. A rendezés, a fejlődő növe­kedés jegyeit távoli ól is jól lát- hátóán magán viselő városké­pet lenyűgözően uralja a kór­ház épülete. És bár egy egész­ségügyi intézmény életében igencsak a „serdülőkort" jelen­ti a rövid másfél éves műkö­dés, igen szép számmal van­nak olyanok, akik jóemlékű, személyes ismeretséget kötöt­ték máris a körülbelül nyolc­vanezer lakosú terület ellátá­sára illetékes dombóvári kór­házzal, A büszkeségünkre szolgáló intézmény, amely a negyven­ezer tolnai lakos mellett Bara­nya és Somogy közel eső köz­ségeiből a másik negyvenezret kitevő embercsoport ellátására jogosult, fennállásának első évében 10 ezer, megromlott egészségű embertársunk gyó­gyításán fáradozott. A négy­százötvenkét ágy — ha ugyan panaszkodni tudnának a kór­házi ágyak — nem ejthetne zokszót, kihasználatlanság cí­mén. Egy ágyról átlag 22 beteg nyert elbocsátást, egy beteg — és ez ismét átlag — 12,6 napot töltött a korszerű intézmény valamelyik osztályán. A legna­gyobb forgalmat a szülészet, nőgyógyászat mondhatja magá­énak. ' Jó étvágyat kicsinyek! Mikor már ízlik az ebéd, a dok­tor bácsik és nővérkék csatát nyertek a betegséggel szem­ben. Drága „üzem“ Többször hallottuk már tré- ■ fásán drága üzemnek nevezni a kórházakat. Ha egyszer — valamikor, talán — az emberi­ségnek sikerülne megszabadul­nia a betegségektől, s mind­össze annyival kellene szá­molni — ezért külön boldog utódainknak —, hogy az em­ber szervezetét elkoptatják az évek, igencsak sok pénzt for­díthatnánk egyébre. A férfiak aligha, a háziasz- szonyok bizonyára élénkebb képzelőerővel rendelkeznek, ha főzésről, élelmezésről esik szó. Nos tessék elképzelni a kórház éléskamráit, előkészítő-, főző- és tálalóhelyiségeit. Csak a be­tegek részére 380—400 adag reggeli, ebéd, vacsora készül. A kórház bent étkező dolgo­zóinak száma 300. Szóval, na­pi 700—750 reggeli, ebéd, va­csora. Még rémálmunkban se kísértsen olyasmi, hogy erről nekünk kell gondoskodnunk! De nézzük tovább. Az in­tézmény „szíve", az energia- központ napi 10 ezer forintér­tékű tüzelőmennyiséget fal föl. Szíveskedjenek beszorozni a tízezret 365-tel! Morgolódunk időnként, hogy ez, vagy amaz a gyógyszer, amit fölírtak nekünk, drága. Nem teljes árat fizetünk — a nagyobb summát a társada­lombiztosítás állja —, mégis sokaliljulk. A dombóvári kórház május hónapban 222 647 forin­tot „költött” csak gyógysze­rekre. Itt ugye 12 a szorzó­szám. .. Csupán a dologi kiadások fedezésére 13 164 000 forintot fordítanak, bérekre 10 712 000 forintot évente. Mindezek ellenére ugyje mennyire nem gondolunk ar­ra, hogy mit jelent tulajdon­képpen államunknak az egész­ségügy, az egyes ember egész­sége?! Kincs az egészség? De még mennyire, hogy az! Korszerű körülmények kő* ’ zött, jó légkörben dolgozni, méghozzá úgy, hogy ki-ki ran­gosként végzi azt a munkát, amit neki kell ellátnia, olyan jó dolog, amit kívánhatunk bárkinek. Nem hinnénk, hogy van széles e hazában, vagy itt, a szűkebb hazában olyan, aki ezt a jókívánságot rossznéven veszi. Egyébként néhány halk meg­jegyzés hangzott ed arról, hogy a még majdnem vadonatúj rendelőintézetet kinőtte a be­tegforgalom. Az észrevétel közzététele nem kíván föltét­lenül hangfogót, hiszen a meg­állapítás nem új. Nem is csak helyi érvényű, hogy az egész­ségügyi létesítmények terve­zése késik. Pedig a beruházá­sok nagyságrendje miatt „siet­nie” kellene inkább: számolni a követelmények növekedésé­vel. A drága „üzem” szomszédsá­gában működik egy másik, másféleképpen drága üzem, tu­lajdonképpen a kórház fejlesz­tési területén. Ez a szomszéd­ság igazán török átok. Ke­ménykeltő vigaszul szolgálhat viszont, hogy a keverőüzem szomszédságát nem tervezték a város vezetői örökéletűre. Egy valamit azért megjegyeznénk: nem szép a szomszédtól, hogy sajátjának tekinti azt a terü­letet. amelyen nem tulajdo­nos, csupán bérlő! Uj vendég érkezik A szigorúságról ismeretes porta dolgozói váltásban dol­goznak. Nincs könnyű szolgála­tuk. És máig sem szokták meg a szirénázva érkező mentőautó­kat. Jobb csak olyan mentőko­csinak kaput nyitni, amelyik nem piros zászlóval és nem szabad utat kérő vijjogással ro­bog be a főbejárathoz. Az per­sze más, ha szülő nő érkezik akkor menten alábbhagy a dermesztő félelem, valaki éle­téért. A születés, öröm ... Látogatásunk délutánjának első, fejsérüléses ,,új vendége" turbánnal a fején érkezett é., némi segítséggel, de saját lábán lépett lie a főbejáraton. Lehet hogy azóta már elhagyhatta a kórházat. | Tavaly tízezer beteget látott el Dombóvár kórháza. Az idei év forgalmáról korai még be­szélni. A korszerű nővérszállás két lakója,

Next

/
Oldalképek
Tartalom