Tolna Megyei Népújság, 1971. június (21. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-22 / 145. szám
Harminc évvel a támadás után A szovjet nép június 22-én . — a Szovjetunió elleni fasiszta támadás napján — emlékezik meg a hitleri Németország és szövetségesei ellen vívott Nagy Honvédő Háború har- ( mincadik évfordulójáról. Bár a második világháború óta teljesen új nemzedék nőtt fel és foglalta el helyét az életben, a haladó emberiség azonban nem feledkezett meg arról, hogy a negyvenes évek elején szinte a katasztrófa szélén állt. A német fasiszták nem titkolták, hogy nemcsak egész népek leigázására törekedtek, hanem egyes népeket ki akartak irtani. A Hitler-ellenes koalíció, élén a Szovjetunióval, amely magára vállalta a főcsapást ebben a korszakalkotó harcban, számos ország haladó erőit egyesítette az önvédelemre. A második világháború történelme arról tanúskodik, hogy ha a Szovjetunió és hadserege ném tudta volna visszaverni a szövetségesei és szinte az egész Nyugat- és Közép- Európa gazdasága által támogatott nácik hitszegő és váratlan támadását, ha nem tudta volna megszervezni a történelmi ellentámadást Moszkvától és Sztálingrádtól Berlinig, Európa, sőt az egész világ a visszafejlődés, a barbarizmus martalékává lett volna. Stettinius egykori amerikai külügyminiszter a Londonban 1950-ben kiadott „Roosewelt és az oroszok” című Könyvében felhívta az amerikaiakat, soha ne feledjék, hogy éppen a Szovjetunió mentette meg a második világháborúban a náci Németország megszállásától Angliát, Afrikát, Latin- Amerikát, sőt magát az Egyesült Államokat is. Megírta, hogy Eoosewelt elnök állandóan tudatában volt ennek a veszélynek. A háború utáni időszakban az imperialista hatalmak, a világ egyes térségeiben egész sor támadó katonai szövetséget hoztak össze. Lokális háborúkat folytatnak azzal a céllal, hogy elfojtsák a nemzeti felszabadító mozgalmat és megsemmisítsék a haladó rendszereket. A második világháború óta az imperialista hatalmak több mint harminc helyi háborút és fegyveres konfliktust robbantottak ki, vállalva azt a kockázatot, hogy a lokális háborúk és konfliktusok, mint például az indokínai és a közel- keleti agresszió, nagyon köny- nyen nukleáris katasztrófával fenyegető világháborúvá fajulhat. A Szovjetunió már jóval a hitleri támadás előtt jól látta, hogy a világ népeit a fasizmus fenyegeti. A szovjet kommunisták a kongresszusokon és a sajtóban az egész világ előtt leleplezték a példa nélküli háborús rablásokra kész hitleri rendszer való arculatát. 1933-tól a Szovjetunió többször is megkísérelte, hogy meggyőzze a nyugat-európai államokat: célszerű lenne egy olyan kollektív biztonsági rendszer megteremtése, amely garantálná az európai határok sérthetetlenségét. Nyugati vezető imperialista . köröknek azonban más elképzeléseik voltak. . A szégyenletes müncheni egyezmény, amelyet Francia- ország, Anglia, Olaszország és Németország írt alá 1938 szeptember 29-én, szabad kezet adott Németországnak és Csehszlovákia, valamint az európai béke halálos ítéletét jelentette. A nyugati hatalmak ezzel azt akarták elérni, hogy Németország támadja meg a Szovjetuniót, maguk pedig kívül maradnának az egész küzdelmen, hogy azután mindkét félnek ők diktálhassák a békefeltételeket. A szovjet kormány a müncheni összeesküvéstől egészen a háború kitöréséig folytatta erőfeszítéseit és mindent elkövetett, hogy rávegye Angliát és Franciaországot a Szovjetunióval való kölcsönös katonai segélynyújtás szerződésének aláírására. Ez a szerződés garantálta volna a keleteurópai részvevők, így Lengyelország biztonságát is. De minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. Ha a nyugati hatalmak egyetértettek volna a harmincas években felvetett szovjet javaslatokkal, el lehetett volna kerülni a második világháború minden szörnyűségét. A Szovjetunió a győzelem érdekében többet áldozott, mint a második világháború minden más részvevője. Húszmillió embert vesztett, énnek majdnem a fele polgári áldozat és elpusztult hadifogoly volt. Miután Európában rövid idő alatt két világháború tört ki, a Szovjetunió rendkívül fontos és halaszthatatlan feladatnak tekinti a hatékony kollektív biztonsági rendszer megteremtését Európában. A szovjet kormány minden erejét az európai feszültség enyhítésére és a leszerelés kérdéseire fordítja. Az SZKP XXIV. kongresz- szusa előterjesztette és javasolta az azóta már ismert hatpontos békeprogramot. A javaslatok egyike, mint tudjuk, az európai fegyveres erők és fegyverzetek csökkentésére vonatkoznak. E javaslat megvalósítása jelentősen enyhítené az európai feszültséget, s megteremtené a feltételeket a tartós európai békéhez. A XXIV. pártkongresszus megismételte az európai biztonsági értekezlet összehívásának javaslatát. Az európai országok többsége, köztük NATD-országok is, nagy érdeklődést mutattak e javaslatok iránt. Kijelentették, hogy hajlandók tanácskozni ezekről a kérdésekről. A lisszaboni NATC-tanácsko- zás azonban, nem adott határozott választ e javaslatokra. Leonyid Brezsnyev a választók előtt mondott legutóbbi beszédében kijelentette: a Szovjetunió sohasem tartotta ideális' helyzetnek, hogy a nagyhatalmak flottái hosszú időn át cirkáljanak a hazai partoktól több ezer mérföldre, s ezért kész rendezni ezt a problémát is. A szovjet békejavaslatok jegyzéke tehát újabb javaslattal bővült egy olyan égető probléma vonatkozásában, amelyet a Szovjetunió kész békés szellemben megvitatni. A Szovjetuniót a jelenlegi nemzetközi helyzet értékelésében az vezeti, hogy nem elég ismerni a második világháború tényeit és a nukleáris veszély lehetőségeit, hanem le kell vonni a helyes következtetéseket .a történelem könyörtelen leckéinek józan tanulmányozása alapján. (N. Borogyin — APN—KS) 1911 telén, Moszkván át vonulnak a frontra a szovjet hadosztályok. * Járási hivatal * — Kicserélték a táblát, eny- nyi az egész! — hallottuk nem is egyszer az elhamarkodott véleményt, amikor a járási tanácsok megszűnése és a megyei tanács járási hivatalainak létrehozása került szóba. — Csakugyan ez történt? — kérdeztük Bonyhádon Hőfler Lajost, a járási hivatal személyzeti vezetőjét, aki hosszú gyakorlattal rendelkező, régi közigazgatási szakember. — Válaszolhatok két számmal? — Természetesen! — A bonyhádi járási tanácsnál hetvenen voltunk, a hivatal jelenlegi létszáma negyvennégy személy. — És a többi ? Az utcára került? — Egyáltalán nem, de erről talán majd később. Előbb azt szeretném elmondani, hogy mi az, amit már nem itt, a régi járási tanács épületében intézünk, ami tehát indokolta ezt a nem is csekély létszámcsökkentést. A nagyközségi tanácsok, tehát Bonyhád, Nagymá- nyok és.Hőgyész, megkapták a gyámügyi, munkaügyi, kereskedelmi felügyeleti jogkört és építésügyi hatóságok. Utóbbi esetben tehát hozzájuk tartozik a telekkijelölés, az építési engedélyek .kiadása, bontások engedélyezése, tervrajzok elbírálása, házhelyrendezés. Mindezért a lakosoknak nem kell Bonyhádra jönniük. A községek esetében ez a járási hivatal hatáskörében maradt. — A községeknél mi a változás ? — Az önállóság bővülése, szabályrendelet-alkotási jog és az, hogy szabálysértések esetében háromezer forint erejéig elsőfokú hatósággá váltak, mi csak másodfokon szerepelünk. — Ezt az önigazgatást a bonyhádi járás három nagy-, hat közös tanácsú és öt önálló tanácsú községében, tehát mintegy negyvenötezer lakos érdekeinek képviseletében, hány tanácstag gyakorolja? — Négyszázötvenöt községi tanácstagunk és tizenkét megyei tanácstagunk van. Járási tanácstagokat, mint közismert, már nem1 választottunk. A községi végrehajtó bizottságok és tanácsülések jegyzőkönyvei felülbírálásra azonban változatlanul befutnak ide, á titkárságunkra. — Az a huszonhat dolgozó, aki eltávozott innen, hová került? — Elsősorban a nagyközségi tanácsokhoz. — Bocsásson meg, de ez akkor kissé fából vaskarikának tűnik. Itt kisebb lett az adminisztráció, ott nagyobb. Amit nyertünk a réven, elvesztettük a vámon? — Nem így van. Csak a nagy tanácsi gyakorlattal rendelkezőket helyeztük el változatlanul a tanácsoknál, éppen az alsóbb szintűek megerősítésére, önállóságuk növelésére, amihez a szakmai hozzáértés elengedhetetlen. Elsősorban említettem az imént és nem mindenkit. Kerültek dolgozóink az áfészhez, a vízügyhöz, a Magyar Nemzeti Bankhoz is. Tehát az utcára, ahogy mondot- táih, senki. Végtére is az átszervezés a közösség, más szóval a? emberek érdekében tör* Rendhagyó panasz „Ezúton kérem, a panaszkönyvet az IBUSZ-tól, de nem reklamáció miatt, hanem azért, hogy köszönetét mondjak az ott dolgozó elvtársnőnek, mert segített az útlevél és a vízum elintézésénél. Az IBUSZ-nál munkáját végző elvtársnő előzékenyen és udvariasan igazította el az ügyfeleket. Az elvtársnő előzékeny udvariasságát a sajtó nyilvánossága előtt szeretném dicsérni." Ennyit Simon István, dombóvári MÁV-nyugdíjas leveléből. Ilyen és ehhez hasonló dicsérő leveleket gyakran kapunk. Az oka meglehetősen egyszerű: annyira kirívó az udvarias ügyintézés, kiszolgálás, bolti árusítás, hogy aki ilyesmivel találkozik, örömében tol lat ragad és levelet ír valamelyik lapnak. Az IBUSZ-nál dolgozó ügyintéző nem csinált semmi különöset. Úgy végezte a dolgát, ahogy tulajdonképpen kellene mindenkinek, aki az emberek kiszolgálásával, ügyes-bajos dolgainak intézésével foglalkozik. Nem adott sem többet, sem kevesebbet. Dolgozott a fizetéséért — jól. S hogy jól dolgozott, ez a feltűnő. Meglehetősen elcsépelt dolog szidni a bolti kiszolgálókat. Szidni, mert úgy tesznek, mintha szívességet tennének, mert az ember sokszor fél megszólítani némelyiket, ha faarccal áll a pult mögött, s látni rajta, hogy szinte fizikái teher kiszolgálni a vevőket, .akik nem hagyják egy percig sem élni az elárusítón De nem elcsépelt dicsérni a jó eladókat, mert kevesen vannak. Vajon miért? Nem érzik a. munkájukat hivatásnak? Mert az emberekkel való ilyenfajta foglalkozás is lehet az. Nem fizetnek külön azért, hogy jól dolgoznak? De hát ez még külön díjazást érdemel? Jó lenne, ha az lenne a természetes, hogy a kiszolgálás udvarias, kultúrált. Nem éppen a fordítottja válnék megszokottá. Ha a kultúrált kiszolgálás, ügyintézés egy alapkövetelmény lenne. Azokra az emberekre vonatkozó elfogadott visel kedésmód, akik mások kiszolgálásával, dolgainak intézésével foglalkoznak. Kétségtelen az is, hogy abszurd dolog lenne valamennyi jó tulajdonságot számon kérni azoktól, akik eladással, ügyintézéssel foglalkoznak. Azt azonban mindenekelőtt jó ha tisztázzuk: a vevő az, aki kér, az ügyintéző, kiszolgáló az, aki elintéz, elad valamit, s ha jól ad el, nem nyilvános dicséretet érdemel. Csupán elismerést, mert jól végezte a dolgát. Népújság 1971. június 22,
