Tolna Megyei Népújság, 1971. május (21. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-01 / 102. szám

Bertha Bulesés Két állomás között Ä vonat robog velQnfe. M~ ikonyodik. Homlokom néha megérinti a hideg ablaküveget. Borzongásom széttörik a vas­testek rángása közben. Köd- fátylak: ereszkednek a dombok közé. A csaiitos földszegélye­ken fácánok kakattolnak. Né­melyik magasba röppen, mint a kő, aztán ügyetlenül vissza­zuhan a bokrok közé. A fal­vak gőzölögnek. Aprócska fé­nyek parázslanak a kertek alatt. Mindenütt égetik mára tavalyi gazt, a száraz ágakat, hernyófészkeket, s a megbar- nult fanyar illatú levelet. A vonat ringat, imbolyog. Be­csukódik a szemem, elalszom. A vonat nyargal velünk az alkonyaiban. Néha megáll, né­ha füttyent egyet, aztán vágtat tovább a város felé. Beszélgetésre ébredek. A vonat áll valahol a mezőn, két állomás között. A fülkében ég a villany. Az ablaküveg feke­tén csillog. Nekifeszül a nyir­kosán puha. tavaszi éjszaka. Nem tudom mikor állt mega vonat. Észre sem vettem. Csaknem elalszom újra, ami­kor pillantásom a szemközti ülésre esik. Uj utasok. Egy férfi meg egy nő. Beszélget­nek. érkezik megmutatjuk az üve­gen át. Úgy adta. tnintba egy vármegyét adna... — Utálatos egy nőszemély, annyi biztos — mondja a sző­ke nő, s a bonbonos dobozról lefejti a celofánt. Amint fel­szakad a doboz, bekap egyet a csokoládégolyók közül Szét­nyomja a szájában, csámcsog. — Ehető? — kérdezi a férfi. — Rumos. — Rumos? Az egyetlen bon­bon, amit szeretek... Nahát ez a Stefi, tudta, hogy a rum az istenem... A férfi kinyitja a kezét és belemarkol a dobozba. Három bonbont erőltet egyszerre a szájába. Rágta a csokoládét, szürcsög. A nyála aztán ki- fröccsen. rá a fehér ingre. Kis barna folt keletkezik a fehér mezőben, jobbra a nyakkendő­től. tos módon éppen ez enyém volt Húsvét táján történt a do­log. éppen kitavaszodott. Az ünnepekre, úgy emlékszem, hazautaztam. A szobánkból Seffer kivételével mindenki hazautazott. Amikor visszaér­keztem Sztálinvárosba, Seffer részegen feküdt az ágya tete­jén. Ebben nem találtam sem­mi különöset. Kinyitottam az ablakot, s a bádogszekrényben elhelyeztem a hazulról hozott tiszta ruhákat-. Ahogy ott ma­tattam hirtelen észrevettem, hogy a szekrényből eltűnt a gumicsizmám. Benéztem az ágyam alá. aztán újra a szek­rényt vizsgálgattam. A csizma eltűnt. Seffer megérezte, hogy né­zem. Felébredt, ásított, felült. A fehér ing gyűrötten, foltosán ragadt a testéhez. •— A csizmádról semmit sem tudok. Igyál még rumot... — Az báj... Egyedül marad­tál itt a szálláson... — Egykomám, jatt a jattban és végeztünk... Ne hidd, hogy én... Én az egész rumot neked vettem. — Nem tudom mit csinálok csizma nélkül. Holnap, azt hi­szem, feljelentést teszek a rendőrségen. — Ellenem, egykomám...? — Nem ellened. Ismeretlen tettes ellen. — Egykomám nem javallom ezt. — Miért nem javallod? — Jatt a jattban. Itt a rum. Nefyed vettem. — A rum az itt van, csak a csizmám nincs itt. — Egykomám gondold meg ezt a dolgot, én most leme­gyek vacsorázni. — Jövőre inkább Francia- országba menjünk — mondja a nő. — Bitang árak vannak ott.. — vélekedik a férfi. — És itt?... És az ajándékok a testvéreidnek...? — Az anyádnak is hoztunk ruhaanyagot... — Olyan toprongyosak mind, s ahogy hazudoznak... Külö­nösen a Stefi nővéred... Na­hát, ilyen egy maskarát... Mi­ért pösze ez a nő, Feri? — Pösze? Észre sem vettem. — Pösze. Kiáll hatatlanul pö­sze. S ahogy vizslatott eng- gem! Azt hiszi, hogy én a menekülttáborban akaszkod- tam a nyakadba... — Mondtam nekik, hogy a cégemnél ismerkedtünk meg annak idején... — Nem hitték el. Főleg a pösze húzogatta a száját. — Nem pösze. — Teljesen pösze. Pösze és irigy. Azt mondja nekem: „csinos ez a kis ruhád... Biz­tosan hoztál néhány kosztü­möt még...” Azt hitte majd lerántom magamról és neki adom... Kedvem lett volna megmondani, hogy hány órát dolgozom én naponta... Ezek azt gondolják, hogy Los An­gelesben nem kell dolgozni... — Nem gondolnak semmit... . — Lerángatta volna rólam a ruhámat. Ha én egyszer új­ra otthon lehetnék Los Ange­lesben ! — Még két nap Pesten La­jos atyánál. Lajos atya egé­szen normálisnak látszik. Mi­kor szedte fel az anyád? — Nem tudom, Lajos atyát én most láttam először. — Lajos atyával majd meg­iszunk néhány üveg whiskyt, aztán jatt a jattban és végez­tünk. ANYÄK NAPJA 1971, (Gottvald Károly felvétele.) Hirtelen a férfire nézek. Fe­kete, sima hajú úriember. Pontosan olyannak látszik, mint aki ad a külsejére, s ar­ra, hogy mit gondolnak róla az emberek. A nyakkendőjét persze már megoldotta, s a fehér ingnyak, melyhez úgy látszik még utazások alkalmá­val is ragaszkodik, a hajtások­nál elég szürke. S a nő? Sző­ke, nagy arcú teremtés. Ki­húzott szemöldök, s az arc kezdődő ráncaiban sok keserű­ség. A száját nem tudja, vagy nem akarta egészen összecsuk­ni. Kis rés mindig tátong az ajkai között. — „Jatt a jatt­ban és végeztünk.” — De is­merős ez a mondat, s a hang­szín. KI ez az ember? Talál­kozhattam én ezzel Magyar- országon? Mikor vajon? Bu­dapesten? Vidéken? Csak 1956 előtt találkozhattam vele- nyilván 56-ban disszidáltak. Ki ez az ember? — Elővehetnél valamit —- szólal meg újra a férfi. — Együk meg a bonbono­kat... — Szegény Stefi azt hiszi, elvisszük a bonbonokat Los Angelesbe. Ott tartjuk majd a vitrinben és ha látogatónk Ekkor megjelenik előttem egy félig kész város. Ahogy a nyálas csokoládéfolt szétterül az ingen, már a vakolatlan há­zakra is emlékszem, s a vas­műre is, ahol szolgálatot tel­jesítettünk. Legfőképpen azon­ban a szobára, ahol laktunk. Négy vaságy állt a szobában- s egy bádogszekrény három rekesszel. A szekrényt közösen használtuk Sefíernek már ak­kor is volt egy fehér ingje, két nyakkendővel. Az inget hetenként egyszer kimosta, ki­vasalta. Munka után, vagy a szabad napokon alvás után mindig magára húzta az in­get. Ennek ellenére idegen­kedtek tőle a nők. Seffer ugyanis büdös volt. Nem mo­sakodott. Illetve az arcát na­ponta megmosta, de a hónal­ját már nem. Az ingen aztán nap mint nap zsírfoltok, sör­foltok, főzeléknyomok kelet­keztek. Seffer mégis azt hit­te, hogy fehér ingében felet­tünk áll, más anyagból Van. mindenben különbözik a munkásszállás lakóitól. Aztán letartóztatták egy gumicsizma miatt, amit ellopott és el­adott. A gumicsizma sajnála­— Megjöttél egykomám™? — kérdezte. — A szekrényben hagytam a gumicsizmámat. És most nincs ott — mondtam. — Egykomám, mit jelent ná­lunk egy gumicsizma. — Szeretném tudni, hová lett a csizmám? Seffer felült- jó alaposan megnézett magának, aztán a szekrényhez lépett és kiemelt onnan egy nagy üveg rumot. Zöldes üveget tartott elém, és időnként megingott: — Igyál egykomám, rumot. Ez a rum jót tesz... — Szeretném tudni mi lett a gumicsizmámmal? — Előbb egy kis rumot ja- vallanók... Ittam egy kortyot az üveg­ből. aztán újra megszólaltam: — Hol van a csizmám? — Egykomám jatt a jattba és végeztünk. Tied lehet ez az egész üveg rum... Én már csak egy kortyot iszom... — Hol a csizmám? — Na egykomám, ne borzo- lódj! Jatt a jattba és végez­tünk... — A csizmámat szeretném látná. Seffer vigyorogva érkezett haza. Már ágyban voitam. Megállt mellettem, nézegette az arcomat: — Na egykomám, meggon­doltad? — Vissza akarom kapni a csizmámat. — Ne akard komám... Jatt a jattban, és akkor nem bán­talak... Várt. leült az ágya szélére. Hallgattam és figyeltem mit csinál. Amikor a zsebébe nyúlt, hirtelen kinyújtottam a kezemet, s a kabátom zsebéből óvatosan a paplan alá húz­tam a bicskámat. A kabátom a szék hátán lógott, közvetle­nül az ágyam mellett. Mind­egyikünk székre vetkőzött a szálláson. A paplan alatt ki­nyitottam a bicskát és vár­tam. — Mocorogsz? — kérdezte. Hallgattam. Seffer az arco­mat nézte, aztán lassan elő­húzott egy kést. Megpróbálta az élét a körmén, vigyorgott. — Na. egykomám, jatt a jattban és végeztünk... — szó­lalt meg halkan. — A cs zmámat vissza aka­rom kapni — mondtam. Féláülií lassan ’közeled«?® Feltérdeltem az ágyban, s a bicskát magam elé tartottam. Meghökkent, . aztán hosszú csend után einevette magát. — Tedd el a kést egy­komám. Én csak vicceltem™ Minden viccnek bedőlsz...? egykomám itt a rum, igyunk! egyet inkább. Iszunk aztán jatt a jattban. — Nem iszom — mondtam, Seffer sem ivott. Sokáig ül­dögélt az ágya szélén és néz­te az arcomat. Kellemetlen, kegyetlen nézése volt. Tud­tam, mire gondol. Eszem ágá­ban sem volt elaludni, csak színleltem, hogy hunyorgok már- s nehezen bírok a szem- pilláimmal. — Éjfélig várt, aztán Seffer is lefeküdt. A villanyt égve hagyta, és az ágyból figyelt. Egyikünk sem aludt. Éberek voltunk és ide­gesek. Ha Seffer alatt meg- nyikordult a sodrony, azonnal felültem, s a bicskát marokra fogtam a pokróc alatt. Ha én mozdultam, Seffer pattant fel az ágyában. Éjjel kettőkor megszólalt: — Egykomám, így mi , soha többet nem alhatjuk ki ma­gunkat... Bízzunk egymásban egykomám... Jatt a jattban és kész... Nem válaszoltam. Néztem a száját, s az arcát, hogyan mo­zognak a ráncai, izmai. Reg­gelig virrasztottuk egymást. Akkor aztán elmentem a rend­őrségre és bejelentettem, hogy ellopták a csizmámat. Meg­kérdezték, hogy kire gyanako- dok? Azt mond tóim, hogy sen­kire. Délután a szoba lakói mind visszaérkeztek a falu­jukból. Nem szóltam nekik semmit, csak arra vigyáztam, hogy Sefferrel soha ne marad­janak egyedül. nap múlva Seffert letartóztatták. Kiderült, hogy a szomszédos szobákat is fosztogatta, s á munkások közül volt aki kabát, volt aki ünheplő nélkül maradt. Meredten nézem. Rág és nyel. Markát újra és újra ki­nyújtja a csokoládégömbök után. Amikor az utolsó falatot is lenyeli, bánatosan csettint- get a nyelvével, aztán meg­szólal : — Mondja jóember, nem látott még idáig csokoládét? — Nehezen viselem el, ha férfiak pralinét zabáinak... — Ne mondja... És miért? — Mert lezabálják az ing- jüket A fehér ingjüket, Sef­fer. .. Megráng az arca. A szőke nő először a férjét, aztán en­gem vesz szemügyre. — Seffert mondott? — kér­di a férfi. — Seffert .: — Hol találkoztunk...? — A vasműben... ; — Nem emlékszem. — Az enyém volt az a csizma... —- Nem emlékszem... Mi nagyon régóta kint élünk. Los Angelesben. Feltaláló vagyok, — Mit talált fel? — Legutóbb egy tejesüveg- tartót. Műanyagból készül és nem csúszik ki az asszonyok kezéből a tejesüveg. — Gratulálok, remélem jól jövedelmezett. — Jól, nem panaszkodha­tunk. .. Odakint mi valakik vagyunk... — Én ismertem egyszer egy Seffert, aki... — Régi dolgok... Odakint, tudja... — Tudom. Elfordulok. Az ablaknak nyomom a homlokomat. Ki­bámulok a sötét, athatolha- tatlan éjszakába. A vonat még mindig áll. Eszembe jut a s-állés, a vaságyak, a bádog­szekrény,' s a bicskám... Mi is lett vele? Elkopott? El­veszett? Mi lett azzal a kés­sel? Nem emlékszem. Az üveg hűsíti a homlokomat. Az éjszaka, mint egv nagy fekete tömb, mindent el­takar.

Next

/
Oldalképek
Tartalom