Tolna Megyei Népújság, 1971. május (21. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-23 / 120. szám
Nők az építőiparban Nem nőknek való munka- terület ez — véli egy építőipari vállalat igazgatója — s ezt mindenki tudja. Az építőiparban nehéz olyan dolgot találni, ami kifejezetten nőknek való. (Itt is van természetesen irodai munka, de ezt nem számíthatjuk építőipari tevékenységnek.) A szakmunkák férfit követelnek. Marad a segédmunkás „beosztás”. Ez sokféle lehet, gép- zsírozástól egészen a „culá- gerségig”, ami a kőműves melletti munkát jelenti. A „klasszikus” arány; egy kőműves és „másfél” segédmunkás. A mai gyakorlat, egy szakmunkásra „fél” segédmunkás jut. Ez a „fél”, rendszerint nő. Maltert kever, téglát hord, napi nyolc órán keresztül. Ugyanaz az igazgató mondta; — erre a munkára férfiak nem alkalmasak. Nehéz, ami még nem volna baj, de mechanikusan mindig ugyanaz. Szívósságot követel, ami a férfiakban kevesebb van. Ha egy férfi kerül ilyen munkakörbe, jelentkezik az első gépkezelői tanfolyamra, vagy rövid időn belül otthagyja a vállalatot, és elmegy kubikosnak, vagy bármi másnak, ami kicsit változatosabb. Ezt a munkát csak nők bírják, van aki öt-tíz éve csinálja. Nem minden egészségügyi következmény nélkül. Nagyanyám sokat mesél a lánykoráról. „Amikor én még fiatal voltam” kezdetű történeteinek egy része az építőiparhoz kapcsolódik, már amennyire iparnak lehetett nevezni az akkori falusi építkezést. Nem nyolc órát dolgoztak, „őrzi” is a fájós dereka, lába. Az ő korosztálya azért vállalta azt a munkát is, mert „valamiből csak meg kellett élni”, nem tanulhatott, akinek kedve és tehetsége is lett volna, de pénze nem volt. Később az újjáépítés időszakában megint csak a szükség, a lelkesedés és a félreértelmezett egyenjogúság hajtotta a nőket az építőiparba. Nem volt ritka a női kőműves, ács és szobafestő átképzés. Szekszárdon a kórházon, a gépjavítón, a fürdőn és a Felszabadulás téri épületeken viszonylag még sok női szakmunkás dolgozott. Volt időszak, mikor az összes munkások negyven-ötven százaléka volt nő. Ma már egyik Tolna megyei építőipari vállalatnál sincsen női szakmunkás. illetve aki az volt, más beosztásban dolgozik, vagy nem kifejezetten építési szakmában. Miért választják a nők ma ezt a nehéz szakmát? Nem választják, vagy csak az esetek olyan kis százalékában, hogy az jóformán egyedinek számít. Esetleg érettségizett lányok mennek az építőiparba felnőttségüket, önállóságukat „bizonyítandó”, természetesen ezt ők is átmeneti állapotnak tekintik. A nők az építőipart nem választják — hangsúlyozom segédmunkásokról vart szó, nem a havidíjas állományról — oda úgy kerülnek. Nem éppen szívderítő, de az az igazság, hogy a legkevésbé igényes nők maradnak csak meg a kőműves mellett. Akinek csak egy kis képessége van, tovább akar jutni, vagy más, kevésbé nehéz és tisztább foglalkozást keres magának. Népújság 1971. május 23. A férfi munkatársak jobban szeretnek női segédmunkásokkal dolgozni. „Jobban bírják a munkát, kitartóbbak, könnyebben illeszkednek a brigád közösségébe.” A Tolna megyei Állami Építőipari Vállalatnál az építőbrigádok teljes önkormányzatot élveznek. ök maguk keresik a segédmunkásokat, a fizetésük is tőlük függ. A pénz, azonban nem minden. Az erkölcsi megbecsülés? Az „segédmunkás-fronton” sehol sincs, az építőiparra ez fokozottan érvényes. Segédmunkásnak lenni kétségkívül nem nagy eredmény, nem dicsőség, és mégis, ha a munkájukat kifogástalanul végzik, sokat dolgoznak és keményen, a maguk területén éppúgy, mint népgazdasági szinten nélkülöznetetlenek, járna hát nekik is a megbecsülés, az elismerés. A culágerlányok fogalmához sok előítélet is kapcsolódik. „A férfiak közé dolgozni csak olyan nők mennek...” Ez a mondat tartalmával együtt már csak azért is régen elavult, mert az élet minden területén együtt dolgoznak a nők a férfiakkal. És mégis, a minősítés makacsul tartja magát a köztudat- ban. Egy-egy brigád zárt, nemegyszer különös világ. A jó közösségekben a munkaerkölcs sokkal szigorúbb, mini egyéb munkahelyeken. Más vonatkozásban pedig eltér a szokáAz ÁÉV-nél négyszázhu- szonkilenc nő dolgozik, ebből kétszázötven fizikai állományban, amiből kétszázhuszonkettő a segédmunkás. Segédmunkás tehát az összes nődolgozók fele. A havidíjasokhoz tartoznak a takarítónők is, de nagy részük mégis adminisztratív dolgozó, akiknek élet- és munkakörülményeik nem különböznek jelentősen más munkahelyek hasonló beosztású dolgozóitól. Az összlétszámhoz viszonyítva a nők aránya 10—15 százalék. Éppen az építőiparban nem vitatható a nők munkához való joga, itt aztán lehet annyit dolgozni, mint a férfiaknak, sőt a tapasztalat itt is az: a nőktől — hogy azonos elbírálás alá essenek — többet követelnek mint a férfiaktól. Vajon ugyanannyi pénzt is kapnak? Elvben igen, de gyakorlatban könnyű ezt megkerülni, egyszerűen azzal, hogy eleve alacsonyabb órabérrel veszik föl eket, mint a férfiakat. Ez nem vonatkozik a brigádhoz kerülőkre, mert ott a brigád dönt, és érdekük, hogy a segédmunkás jól érezze magát köztük. Nagy port kavart fel a női gépkezelők ügye. Panaszt emeltek, mert kevesebb bért kaptak, mint a férfiak. A vállalat igazgatója jól és érthetően megmagyarázza, hogy miért. A nőket éppen az sóstól. Beszélnek olyan villanyszerelő brigádról, amelynek egy nőtagja volt, a férfiak dolgoztak helyette. ö volt a vándorélet közepette az otthon: meleg ételt főzött, mosott a férfiakra, úgy hírlik egyéb .szolgálatot is vállalt. Jó kollektívának emlegetik a brigádot, tudtak együtt dolgozni. Mi a helyzet jelen pillanatban a megyei építőipari vállalatoknál? A közismert 1013-as rendelet értelmében — ami éppúgy bevonult a köz- tudatba, mint a 1016-os, az ifjúsági — állandóan napirenden kell tartani a nők helyzetének javítását, a munkahelyen, otthon és a közéletben egyaránt. A „napirenden tartás” kétségtelen tény Mindkét Tolna megyei építőipari vállalatnál foglalkoznak a nődolgozók helyzetével. 1013-as rendelet szellemében nem lehet egyik héten itt, meg ott foglalkoztatni, hiszen a családdal is törődni kell valamikor. A gyermekgondozási segély bevezetése szerencsésen befolyásolta azt a szemléletet, amely szerint óvakodni kell a női munkaerőtől, hátha szülni talál, és akkor nem dolgozik. A segély ezt a lehetőséget természetessé tette. A gyerek beteg is lehet és az is kiesés volt a munkából. Az építőipar jelen pillanatban valóban nem engedhet meg magának „kiesett” napokat, heteket. Mégis, jó lenne, ha a vállalatok vezetői tudnák, hogy a gyereknevelés is munka, és van olyan fontos, mint teszem azt a házépítés. A női gépkezelők ügye elintéződött, illetve „folyamatban van” a kifogásolt fizetéskülönbségek eltüntetése. Az valóban jogtalan kívánság, hogy a könnyűgépek kezelői, a fizikai munkát is igénylő nehézgépkezelők fizetéséhez hasonlítsák a magukét. Tanulási lehetőség van. Mindenki tanulhat, ak> akar, csak kevesen akarnak. Akik mégis tanulnak, azok az adminisztratív állományból kerülnek ki. A politikai továbbképzésnek sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülése nincs. Ezt nem is én fogalmaztam meg ilyen határozottan és kategorikusan, hanem az ÁÉV párttitkára. A tanácsi vállalatnál ugyanez lehet a helyzet, hiszen a marxista középiskolán egy nő van, ő is oktat, és egy jár marxista egyetemre. Az üdültetéseknél elsősorban a gyermeküket egyedül nevelő anyákat veszik figyelembe, esetenként szociális segélyt is kapnak, a tanácsi vállalat kamatmentes házépítési kölcsönt is folyósít. Nőnapon jelentős pénzösszegeket osztanak ki jutalomképpen. Ezen a területen nem lehet és nincs is panasz. Sokkal rosszabb a helyzet a munkahelyi szociális körülményekkel. Magyarul; nincs női mosdó, öltöző és munkás- szállás egyik vállalatnál sem. A munkakörülmények ebből a szempontból is változatlanok ősidők óta, éppúgy, mint a munka nehézségi foka. Az ÁÉV-nél a vidéken dolgozó nők sokkal rosszabb körülmények között élnek, mint a központban a férfiak. ígéret van, női munkásszállás nincs. Átmeneti megoldás, a „vállalati albérlet”. , Idézet az ÁÉV párttitkárának jelentéséből: „Azt azonban tudomásul kell venni, hogy a női albérlet biztosítása sokkal nehezebb: a nők mosnak, ^főznek és egyesek magatartásuknál fogva is megnehezítik az elhelyezést.” Ezt ha tudomásul is kell vennünk beletörődnünk nem szabad. Ha nem tévedek a férfiak is esznek, esetenként ruhát is váltanak. Aki maga végzi a mosást és a főzést, nem kerülhet hátrányosabb helyzetbe, abban van anélkül is! Az ÁÉV igazgatójával arról beszélgettünk, miért nem lehet megosztani a szállót? A válasz: központi rendelkezés, hogy a két résznek jól elkülöníthetőnek kell lennie, és ez ennél a szállónál nem oldható meg. Miért kell olyan jól elkülöníteni a két részt? Egyesek magatartása miatt, illetve egyes női dolgozók magatartása miatt. Hát nem felnőtt emberekről van szó, akik felelősek a tetteikért? Másodszor, miért mindig nők az „egyesek”? Harmadszor, ha valóban csak egyesek magatartásáról van szó, minden bizonnyal nem több köztük a nő, mint a férfi, miért nem fékezi meg őket a közösség? Nyilvánvaló tendencia, hogy egyre kevesebb nő dolgozik az építőiparban, örvendetes, hogy így van. Ne végezzenek a nők nehéz fizikai munkát. Egyelőre azonban szükség van rájuk mindenütt, így az építőiparban is. Addig, amíg ez így lesz, biztosítani kell számukra a megfelelőbb körülményeket, a szállást is, és a lehetőségek szerint megkönnyíteni a munkájukat. Sok építőipari kisgépre lenne szükség, amelyek nemcsak a nődolgozók számára jelentenének nagy segítséget IHÁROSI IBOLYA MAGUNK ELŐTT TV incs bonyolultabb fölépítésű, s a kölcsönhatások sokféle fajtája nyomán változó szerverei, mint egy-egy emberi közösség. Egyén és kollektíva kötödéséncK, ahogy ütközésének is, ezernyi formája létezik, A változatos formák egyik új, s * kétségtelenül rendkívül fontos alakzata a szocialista brigád, az az önkéntes társulás, amelynek tagjait termelői és erkölcsi feladatok éppen úgy összekötik, mint a szó igaz értelmében vett ismeretség, sőt barátság. Az országban ma már több, mint hatvanezer olyan közösség van, amely birtokosa a rangot jelentő címnek, s negyvenezer körül jár azoknak a kollektíváknak a száma, amelyek tagjai a szocialista brigád címet első ízben szeretnék elnyerni. Hatalmas sereg, még akkor is, ha — reálisan — számolunk azzal, hogy sokféle különbség van brigád és brigád közöt, s brigádon belül, az emberek között is. Mert éppen a finom differenciáltság az, amire a közös Jellemzők támaszkodnak. Más és más a mérce egy tervezőmérnökökből álló, egy bolt dolgozóiból alakult, a karbantartó műhely szakmunkásai által létrehozott brigád esetén, s jó hogy más. Nem uniformis brigádtagnak lenni; van, ahol már acélként edzhetik a közösséget, van, ahol még csak vasként kovácsolják. A közelmúltban lezajlott, munkasikereket köszöntő ünnepségeken, a párt kongresszusi zászlaját, oklevelét, a Minisztertanács és a SZOT vörös vándorzászlaját, a kiváló vállalat cím, a szocialista munka vállalata cím elnyerését ünneplő összejöveteleken mindenütt elhangzott és teljes joggal: az eredmények legfőbb forrása a kollektíva közös munkája volt, s ezen belül is a szocialista brigádok áldozatos tevékenysége. A múlt esztendő valóban próbája volt a közösségek erejének. A harmadik ötéves terv teljesítése, az árvízkárok ellensúlyozása a nemzeti jövedelem egy százalékos többletével, a mezőgazdaságban a rendkívül mostoha időjárással való küzdelem egyént és kollektívát egyaránt vizsgáztatott. A vizsga sikerült, s ebben döntő része van azoknak az embereknek, akik az önként vállalt többért dolgozva, egyre jobban érzik, fölismerik az enyém és a mienk, a nekem és a nekünk közötti szoros összefüggéseket. Ezerféle példa van arra, mi mindenre képesek ezek az újfajta, egyén és közösség eddig nem ismert harmonikus kapcsolatát formáló kollektívák. Szocialista brigádok százai töltötték szabadságuk egy részét vagy teljes egészét az árvíz sújtotta területek helyreállításán. Ok voltak azok, akik élenjártak a jubileumi, majd a kongresszusi versenyben. Az év elején vállaltakat év közben —■ a nemzeti jövedelem növekedésének egy százalékos túlteljesítése érdekében — megtoldottak. S e nagy ügyek közepette kirándultak, színházba mentek, író-olvasó találkozón vettek részt, segítettek fölépíteni egy sokgyermekes család házát, iskolába jártak, rendszeres látogatói voltak a politikai oktatásnak. . . Miért csinálják? Aligha azért) mert elnyerhetnek egy oklevelet, bronz-, ezüst- vagy aranyfokozatú jelvényt. Aligha azért, mert tevékenységük fejében bőven ömlik a pénzmag zsebükbe, hisz* sok helyen még a teljesen megérdemelt anyagiakat is patikamérlegen kidekázva adják nekik. Hát akkor? Talán az a magyarázat, amit az egyik gyárban Jegyeztem föl, s így hangzott: magunk előtt akarunk többek lenül. 1MT agunk előtt. Sok benne az igazság, hiszen a nemes emberi hiúság fontos hajtóerő. Többet tudni, érteni a világ és környezetünk dolgaiból, segíteni ott, ahol módunk van rá, adni, ha erőnk van hozzá — egyre több emberben megfogalmazódó igény, akarat. Mégis, tartozik ehhez meg valami. Az, hogy e közösségek tagjai nemcsak tudatuk magasabb fokára jutottak el, hanem e tudat kisugározásaként tapasztalhatják környezetük változását, tevékenységük hatását azokra, akik először, csúfolták őket, azután fi- gyelgették munkájukat, irigyelni kezdték összetartásukat, s végül azzal álltak elő: bevennétek a brigádba? Az emberformálás folyamata hosszú, bonyolult, áttételes. Magukat formálva, s másokat alakítva, az egyént tökéletesítve s a közösséget jobbá téve lényegében és valójában ezt, az emberformálás folyamatát végzik a szocialista brigádok is, összhangban a társadalom egészével, s az emberi közösségek más alakzataival. Maguk előtt akarnak többek lenni, de mert egymilliónál is többen vannak már, velük és általuk leszünk valamennyien többek munkában, társadalmi tevékenységben, közösségi életben, emberi tartásban, azaz egyszerre gazdagodva egyéniségünkben s a társadalom tagjaként. Mert az acélt is, a vasat is, egyazon ércből olvasztják.
