Tolna Megyei Népújság, 1971. május (21. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-23 / 120. szám
Íz érvényesülés útjai — és gátjai Az elmondandók leírásához az alapötletet a május 15- én megnyílt „Ifjúkori bűnözés” — a látogatottság és az érdeklődés jelei szerint az utóbbi időkben talán az egyik legsikeresebb — kiállítás adta. Egyáltalán nemcsak az itt szerzett tapasztalatokról lesz azonban szó, hanem jóval korábbiakról Is, reméljük, tanulságosakról. A tököli ifjúsági büntetés- végrehajtási intézet magas drótkerítését ábrázoló fénykép- felvétel előtt két fiatalember beszélget. Az egyik: — Te! Hiszen te már láttad ezt! — Láttam! — Na én? Nem dobogtatja meg a szívedet? A kérdés bárdolatlan. a hívatlan hallgató egy kis provokatív csengést is hallani vél mögötte. Az, aki már látta a tököli intézetet belülről, kényszeredetten, kelletlenül legyint: — Elmúlt! Tudod jól, hogy melózok! A harmadik táblától már külön nézik a kiállítást és nem is együtt távoznak. Valamivel később, fél délutáni őgyelgésünk során ugyanott, de a fantasztikus tetová- lási részleteket bemutató fényképek előtt másfajta vélemény hangzik el egy kisebb csoportból: — Ezek aztán vitték valamire! Mi kell tehát voltaképpen az érvényesüléshez, ahhoz, hogy valaki vigye valamire? Néhány összegyűjtött válasz, egyelőre azok szájából, akik még nem érvényesültek. — Munka! — Tudás! — Mázli! — Protekció! — Az, hogy az embernek már otthonról adjanak dohányt, amikor az életnek neki- - indul. Persze, utána tudni is kell a szakmát. — Idő! — Helyezkedni kell tudni! Magas rangú rendőrtiszttel beszélgettünk a kiállítás megnyitása napján, akinek kevés tétlen percet engedélyez a szakmája, mégis optimista. A kezén átfutó nyomozások végeredményeként aránytalanul ritkábban derül fény súlyos bűncselekményekre, mint tíz, vagy tizenöt évvel korábban. A közbiztonság is sokkal jobb, mint ahogy azt az egyes esetekből könnyelműen általánosítok vallják. — Sok fejben azonban még éppen elég zavar van! Olykor természetesen az életben is. A már érvényesültek, tehát valamilyen rangos szakmai és társadalmi pozíciót elértek, sok éven át gyűjtött válaszai között tallózva, az összbenyomás egyöntetűbb. Majdnem valamennyi egyetlen szóban összegezhető: — Munka! Variációs különbségek természetesen vannak. A főmérnök a szakmai ötletességet is hozzá teszi, az orvos hivatása, a mezőgazdász a föld szerete- tét. Egy fővárosban élő, országos hírű kollégánk a szakadatlan tanulást, a pap isten segítségét. Mindenki aszerint, annyit, amennyire kedve van bővebben beszélni a témáról. Emberi gyengeség talán (de cseppet sem biztos, hogy kizárólag csak az), mégis úgy tűnt, hogy ki-ki szívesebben szól arról, ami gátolja az érvényesülésben. Itt eleve ki kell kapcsolni valamit. Nem természeti törvény és alkotmányunk egyetlen paragrafusa sem írja elő, hogv mindenkinek érvényesülnie kell, a szó közértelmezés szerinti tartalma szerint. Elmaradhat az érvényesülés kinek-kinek képességei híján is, vagy egyszerűen azért, mert vágyait már eleve kevesebbre méri, nem tör magasabbra. Boldog és kiegyensúlyozott emberként élhet valaki az emberi kor felsó határáig, mint termelőszövetkezeti gyalogmunkás. Nem kötelező segédmunkásságnál többre vinni, amint, hogy egy üzemet irányítani, embereket gyógyítani, gazdaságot vezetni, újságot írni és istent szolgálni sem az. Ha azonban valaki bármilyen szakmában már eljutott egy bizonyos, joggal kiérdemelt szintig, akkor mégis érdemesnek tűnik azt boncolgatni: mi a véleménye, milyen körülmények gátolták eddigi, vagy gátolják ezutáni érvényesülését: — a fentiek alapján természetesen kiiktatva a sorból a saját hibáját. A főmérnök szakágazati felettesei koncepciótlanságára panaszkodik. A koncepciótlanság nem biztos, az viszont igen, hogy a felettesek még sosem kísérelték meg a maguk igazát érvekkel bizonyítani az övével szemben. Utasítottak, de nem magyaráztak, amihez csak formailag van joguk, erkölcsileg nincs. Az orvos főnöke szakmai féltékenységére hivatkozik, aki minden olyan esetet, melynél a gyógyulás érdekében „brillírozni" kell, magának tart fenn. A mezőgazdászt most éppen semmi se gátolja, de az ország más részeiben nyolc, vagy tíz esztendeje fecsérlődött emberileg összeférhetetlen vezetőkkel való tusakodásra. Ott és akkor nem sikerült megmutatnia mit ér, azóta, más közegben igen, tehát mégis ér valamit. A nyugdíjkorhatárt már átlépett idős kollégánkban egy hosszú pályafutás fő fájdalmaként máig sajog, hogy mindenkori feletteseitől jó fizetést ugyan kapott, de a munkáját elismerő jó szót soha, csak — bár természetesen ez a fontosabb — az olvasóitól. A fiatalok közül, akik panaszkodtak, apróbü-nagyobb, vélt vagy valós (ezt megítélni nem tudtuk) munkahelyi sérelmeket említettek. „Kitolást”, „pikkelést”, szakmájuk mesterfogásait régi mesterek módjára féltett titokként őrző főnököket. Úgy érezzük, hogy a fej eichen lévő zűrzavart említő rendőrtisztnek igaza volt. Tiszta ésszel gondolkodva, aligha akadhat bárki, aki tagadhatná, hogy történelmünk során még soha Magyarországon nem nyílt ennyi állampolgárnak lehetősége képességei kibontakoztatására, amit nyugodtan egynek vehetünk az érvényesüléssel. Az utakat felsorolni képtelenség, nincsen számuk. A gátakat („mázli”, „protekció” és így tovább), már köny- nyebb. Ugyanazok az emberek azonban, akik mindezt tudván- tudják, ha éppen eltöprengenek felette, csak a saját hasznukat, vagy azt se nézve teremtenek embertelen körülményeket, gátakat másoknak. Az „Ifjúkori bűnözés” kiállítás szélsőségeket mutat be. Ennek ürügyén jutott eszünkbe, hogy másról, de ide is tartozóról írjunk. ORDAS IVAN Ha ismerős, az más... — Ilyenkor nyílik ki a bicska az ember zsebében! — fejezte be előadását ismerősöm, aki frissen, gyorsan arról tájékoztatott, milyen újabb intermezzóit élte át a jól ápolt kapcsolatok hétköznapi hasznának. — Hát szóval — tette még hozzá — írhatnak maguk, amit akarnak, annyi az, mint a falra hányt borsó. Úgy nézem, még egy évtized múltával is lehangoló igazságként citálhatjuk, hogy akinek isten a barátja, könnyebben üdvözül. Jobb híján ebben ma radtunk, amikor a viszontlátás reményében elköszönve, elváltunk. Nekem, csak egy emlékként őrzőit szalonnázó bicskám van, az is otthon. így nem tudott kinyílni a zsebemben semmi. Kárpótlásul azzal ízesítettem hazafelé tartó poroszkálásomat, hogy eltűnődtem azon, a szocialista összeköttetésként is emlegetett fogalmon, aminek itt-ott előforduló fölbukkanása okkal és joggal sérti azokat, akik nem rendelkeznek összeköttetésekkel. Vagy, ha mégis, nem jut eszükbe mások rovására visszaélni kapcsolataikkal. Világért sem szeretném rózsaszínűbbé varázsolni azt a társadalmi helyzetképet, aminek alapja, tárgya, kerete a ma. De nekem az a tapasztalatom, hogy a kapcsolatokkal élők és visszaélők vannak kevesebben. Namármost... ha ezt elfogadjuk, akkor a dolog lényegéig hatolva ismerjük el gyorsan, hogy a protekció elleni hétköznapi harcban nem elég a kivételezés ténye fölött há- borogva odébbállnunk. Ha egy piaci tömegben, valakinek kiemelik a zsebéből a pénztárcáját, és ezt a kárvallottságra kiszemelt észre is veszi, nem bámul néma csodálkozással a menekülő tettes után, hanem tolvajt kiált, s ez az a kiáltás, ami még közönyösséggel vádolt napjainkban is úgy hat, mint egy vezényszó a galádság elkövetőjének kézre kerítésére. A tetten ért protekciózás vajon mikor vált ki már ilyen aktív reakciót? Én el tudom képzelni, hogy sor kerül erre. Mikor? Amikor állampolgári jogainkat a kötelességekkel összhangban kezdjük érvényesíteni, és nem tűrjük el sehol, semmiben, hogy a társadalom számára végzett hasznos munka alapján kivívott egyenlőségünk elvét bárkik, bárhol megsértsék,-w* .4M i»,. — 11 — * Nyolcvanéves tűzoltótestület Vasúti fasor — S..,ks/.árd. Érdi Judit rajza. (A döbrököíi önkéntes tűzoltó- testület most ünnepli fennállásának 00. évfordulóját. Tolna megye egyik legidősebb testületé a üöbröközi). Surányi Imrével és idős Gil- lich Ferenccel beszélgetünk a jubileumról. Surányi Imre, a tűzoltótestület parancsnoka, idős Gillich Ferenc pedig a testület egyik veteránja. Szűk körünkben tehát együtt a tegnap és a ma. A régi okmányok egyikét böngészgetjük: „Névjegyzéke a döjyröközi önkéntes tűzoltótestület működő tagjainak az 1898. évben”. — Ebben a névsorban szerepelnie keil édesapámnak is — mondja idős Gillich Ferenc —, mert a testületnek alapítója és később is oszlopos tagja volt. Nézzük csak... Itt is van... Gillich Sebestyén... E családból már a negyedik generáció is bekapcsolódott a testület munkájába, ugyanis idős Gillich Ferenc fia is tűzoltó volt, most pedig úttörő unokája szorgoskodik a testületben. — Miért alakult a testület, mi táplálta tagjaiban időről időre a lelkesedést? Kérdésem, azt hiszem, nagyon is jogos volt, hiszen az önkéntes testületi tagság mindig azt jelentette, hogy érte nem járt fizetség, ráadásul a pihenőnapok, a vasárnapok egy részét mindig elvette a kötelező gyakorlás. — A veszedelem megelőzése és megfékezése. Sok volt a tűz, és az emberek rájöttek, hogy ellene csak szervezett összefogással védekezhetnek. Ez a felismerés volt e társadalmi és közmegbecsülésnek örvendő mozgalom kibonta- koztatója országszerte. A testületi életben való részvétel Döbröközön is. másutt is megtiszteltetésnek számított. A működési kör az idők folyamán kibővült bizonyos kulturális ténykedéssel is, s e testületek sok tekintetben valósággal a falu társadalmi életének a központjává váltak. — Abban az időben az volt a szokás, hogy főként az iparosság kapcsolódott bele a testület tevékenységébe. Abból a megfontolásból kiindulva, hogy az iparosok többnyire a falu belterületén tartózkodnak napközben is, így aztán tűz esetén azonnal készen álltak a közbeavatkozásra. A parasztság szerteszéjjel, a határban dolgozott és csak később ér- keznetelt a helyszínre. Tűz esetén mindig kongattak. Az a testületi tag. aki közel lakott a szertárhoz, odarohant, a többiek pedig közvetlenül a tűzhöz. Azonnal lekapcsoltuk az elérhető lófogatokat és valamennyivel hordattuk a vizet a tűzhöz. Rendeletben ki volt adva, hogy ilyenkor lóío3attal nem lehetett elhagyni a falu területét, minden erővel segíteni kellett a tűzoltókat. Hogy ne legyen vízhiány, építtettünk a falu központjában egy nagyobb víztartályt. Még most is megvan, csak már nincs rá szükség, mert vízvezeték van az egész faluban és szükség esetén a tűzcsapokról jön a víz. — Gyakran akadt a tűzoltóknak munkájuk? — Sajnos, igen. Akkoriban sok volt Döbröközön is a zsú- pos ház. Alig múlt el hónap tűz nélkül. Hol a gyermekek okozták, hol pedig a kemencéből kipattanó szikra. Megesett, hogy egyszerre két tűzhöz is kellett rohanni. Gyakran keletkezett tűz a szérűkön. Tessék elképzelni, hogy a főutcán végig, csupán két cseréptetős ház állt és mindenütt petróleumlámpa, kemence... Mindehhez jött a régi rossz mozdonyokból kipattanó szikra veszélye. Még a második világháború után is leégett miatta a szőlőhegyen jó pár ház. — A jelenlegi körülmények? Surányi Imre: — Itt is villany van, ez tulajdonképpen már nem is újság de a tüzek megelőzése szempontjából lényeges. Zsú- pos ház... Számoljuk csak össze... Nincs tíz az egész faluban. A technikai felszereltségük pedig lényegesen jobb, mint Gillich bácsi fiatalkorában volt. De a feladat, a felelősség nem csökken, inkább nő. hiszen mindenütt, értékek hamozódnak fel és egy esetleges tűz az emberek testi épségét is veszélyeztetheti. Fokozottabb mértékben kerül előtérbe a megelőzés. A munkánk nagyobbik részét ez adja és ez természetesen sokkal jobb, mintha havonta kellene rohannunk a tűzhöz. Hogy el ne kopogjam, három évvel ezelőtt kellett utoljára kivonulnunk tűzhöz. B. F.
