Tolna Megyei Népújság, 1971. április (21. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-04 / 80. szám

I

Könyvek ürügyén

Idestova húsz éve, hogy vidéki riportúton, egy isten háta mögötti tanyán, szemtanúja voltam, amint megérkezett a mozgókönyvtár, és hajlott derekú, bütykös ujjú paraszt- emberek válogatni kezdtek. Egy hatvan felet Ii bácsika különösen emlékezetes: meses könyveket kért. Kérdésemre azt válaszolta, hogy ő soha nem juthatott hozzá annak idején, ezért most, második gyerekkorában szeretne eljutni a mesék különös világába.

Azóta is, ha megidézem azt a bácsikát, őszinte megható- dással gondolok rá.

9

A fenti emlék mottója is lehetne mindannak, amit a könyvről mondani akarok.

Még emlékszünk rá, amikor villamoson, autóbuszon, vonaton, Sőt a mozi előcsarnokában várakozók kezében is gyakori volt a könyv? Engedtessék. meg, hogy múlt időben beszéljek róla. Persze ma is előfordul még az ilyen „megrögzött” olvasó, de ritkán.

Tisztában vagyok s/zal, hogy statisztikákkal, szociográfiai felmérésekkel sok minden . ■— pró és kontra — bizonyítható. Én azonban most hosszabb idő óta felgyűlt benyomásaimra támaszkodom. Az alapos megfigyelés ugyanis esetek többségében még ma is minden egyébnél alkalmasabb a következtetésekre. Éppúgy, mint a pásztor-ember idő jóslata, — anélkül, hogy tagadnám a tudomány jelentőségét — bizony számtalanszor megbízhatóbb, mint a meteorológiai prognózis. Persze impresszióimat igyekeztem statisztikákkal is egybevetni, és hellyel-közzel nem estek messze egymástól.

íme egyetlen példa! százszemélyes üdülő, könyvtárral. Nézegetem a kölcsönző lapokat. Tíz évvel ezelőtt egy üdülőturnus átlag: 30—60 könyvet kölcsönzött. Jelenleg

Kéziratokat nem őrzűnfc meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk«

4—6 darabot! Gondolhatn Sk: aki manapság üdülni jön, könyvet is hoz magával.. •

A két hét alatt — pedig az idő a társalgóba szorította a beutaltakat — összesen öt embernél láttam könyvet. Ezek közül egy művet lehetett a klasszikus széppróza kategóriájába sorolni, három amolyan „pengős” regény értékű, s végül egy — „Filaté- liai Évkönyv” volt Az utóbbi gazdája naphosszat azt siiabi- zálta, mennyit ér ma az „X.” évben kiadott „Festmény-sor”, vagy az „Y” évben megjelent „Olimpiai-blokk”. Egyszóval ő könyvvel a kezében is pénzt olvasott...

•

Néhány éve meghirdették, az „Olvasó népért” mozgalmat. A „kurrens-irodalom” azonban többnyire a krimi, a bestseller lett A ténylegesen értékes mondanivalói ú, mai irodalmat is általában tanácsos „bestseller” mázzal álcázni, hogy a kurrens kategóriába essen. így talán a kiadó még számíthat némi anyagi sikerre.

Az olvasónak szüksége van az emocionális értékekre. Ez az EMBER fennmaradásához éppoly nélkülözhetetlen, mint

a levegő. Érzelmi gazdagság nélkül mivé leszünk? Monoton hangon zakatoló fogaskerékké a nagy gépezetben, tisztesség helyett tisziclgövé, sivár élvhajhászóvá, aki a pénz bűvöletében él... Tagadhatjuk-e a „lelki szegénység” csírákban már jócskán fellelhető tényét?

•

Illyés Gyula, — ha kedélyeskedve is — valójában kétségbeesve jelentette ki: „Sajnos kötelező irodalom lettem az iskolai tananyagban". Nyilván arra gondolt, hogy élményből leckévé szegényedik.

És valóban: Ady, Arany, Petőfi, Puskin, Gorkij, Móricz, Szabó Pál (folytatni lehetne a sort) lecke lett az iüie'ákban. Csakhogy amit társadalmunk- ban joggal számon lehet kérni: az értékekre való ráébresztés csupán hellyel-közzel sikerül.

Könyvek ürügyén — irtára a címben.

S a mesekönyvet igénylő parasztbácsikától eljutottam a ma valós gondjaihoz. Nem volt szándékomban nega-pozi- tív számadást készíteni. Hiszen ki tagadná, hogy működnek kitűnő irodalmi színpadok, sok milliós fórumot kapnak a tv-ben szavalóversenyek. A jó könyv azonban korántsem a villanyfény sebességével terjed.

Pedig nagy szükség lenne rá. Mert a jó könyv, akár a fény, nemcsak a szemekig jut el, hanem átjárja az elméket, s a lelkeket is.

VINCZE GYÖRGY

Sükösd Mihályt

JELEK A FALON

A Liget a Hősök terénél kezdődik azok számára, akik a város, pontosabban a VI. kerület felől közelítik meg. Én éveken át innen közelítettem meg, hetente kétszer, szerda és vasárnap délután. Eleinte apám kezén, később egyedül.

Ez a legrégibb kép, ez áll az idő elején: a Hősök tere, közepén a téglalap alakú, szürke sír (mindig megálltam és imádkoztam apám két testvéréért, akik meghaltak az első világháborúban, s akikről sokáig azt hittem, itt vannak eltemetve), a fekete-fehér kőkockák, a magasban Árpád, a magyarok fejedelme, derekának támasztott csillagfejű buzogánnyal, s hátuk mögött, félkörívben a királyok. Akikről később derült ki, hogy királyok, az idő elején csak vasemberek voltak, rozsdás karddal és horpadt sisakkal; a szögletes pajzsokon, kontyos fejeken, fürtös parókákon zöld penész ült, az aranybetűket eltömte a por»

Apám kézenfogva vezetett, odaértünk Hunyadi János csizmája alá, a várnai csatától jobbra (még a lovak is harcoltak, tátott szájjal harapták egymást, a kavargó paták alatt bugyogós török fetrengett, kezében görbe kés) vizsgálni kezdtük a falat, s hamarosan megtaláltuk a jeleket. Egymás felett sorakoztak a falon, az eUa nyolcvan

centire lehetett a földtől, az utolsó másfél méterre. Háttal álltam a falnak, hozzásimítottam fejem a kőhöz, apám megjelölte a magasságot és melléírta a dátumot. Megint nőttem néhány centit.

— A fal nem emlélcszik — mondtam apámnak. — A harmadik jeltől kezdve én már elég jól emlékszem, de a fal nem. Nem ismer.

— Miből gondolod? — érdeklődött apám.

— Mert nem változik, nem nő, mindig egyforma. Én majd nagy leszek és eljövök a falhoz, s a falon akkor is ott lesznek a jelek, de akkor sem emlékszik semmire.

— Nem baj. — mondta apám. — Te meg én mindenre emlékszünk. Egyszer majd neked is lesz fiad, kihozod a királyokhoz és új jeleket kezdesz. Akkor már hárman emlékszünk, a fal meg továbbra is néma lesz és tudatlan.

Nemrégen kivittem a fiamat a Hősök terére, a királyok alá a falhoz. Megkerestük a régi jeleket; a fiam tízéves, a feje éppen eléri a negyedik jelet a falon. Most már valóban hárman emlékezünk, a fal azonban továbbra sem ismer meg; nem tud semmiről.

A fal mögött kezdődik a Liget. Ismerem minden arcát, a mait, a tizenöt és huszonöt év előttit. Az emberi nemcsak a vele történő események nevelik azzá, ami lesz; régóta sejtem, hogy a képek is, amelyek közt felemelkedik.

1944 nyarán, a nagy szőnyegbombázások idején,

ugyanazon a napon kétszer láttam a Ligetet. Légitámadás előtt és után. Előtte a padokon ott ültek a régi sakkozók. Kétoldalt az út mentén, a bokrokban harckocsik és légvédelmi ágyúk fészkeltek, terepszinti sátrak bújtak ki a fák alól, terepszínű ponyva takarta az ágyúkat meg a tankokat, csak a csövek szúrták át az ágakat, s a kék vason megcsillant a nap. Német egységek álcázták magukat, a katonaságot a város más pontján rejtették el, a Ligetben csak némi felszerelés maradt, legénység nélkül, ügyes csalétkül a repülőgépeknek.

A légitámadás után a terepszínű lövegek, a felhajtott aljú sátrak eltűntek a fák alól, de a kártyázok meg a sakkozók ottmaradtak. Csendesen feküdtek a fűben és lucskos volt körülöttük a föld, vagy dobálták magukat a padokon, és hangjukat elvitte a szél.

így mutatkozott be a háborús Liget, s a következő hónapokban valahogy lebomlott, levetkőzte a régi arcát, önmaga csontvázára csupaszodon. Fa és fű maradt belőle, kő és tégla, elveszett, ami mindeb’ ~l a Liget volt, Októberben a környékbeli r ep leengedte a tó vizét, és kézzel fogta ki a sűrű, zsíros iszapból az elhízott, lusta halakat, amelyeknek fél éve, egy éve, három éve kenyérmorzsát szórtam a hídról. Szürke délután történt ez, hideg, nedves szél fújt, s a lábközépig érő, zavaros mocsokban, a síkos betonon meg-megcsúszva birkózott a nép a halakkal. A halak ide-oda cikáztak, a levegőbe dobták kétségbeesett testüket, kicsúsztak a bizonytalan szorításból, az emberek testükkel vetették magukat a kisiklani készülő zsákmányra, mellükhöz szorítva a nyálkás halakat, felhemperedtek a bűzös, sűrű lében, — átható halszag terjengett a tó felett, s a hídon állva úgy éreztem, színe is van a levegőnek, nemcsak szaga, sűrű, lilás- szürke színe van. Az Állatkert felől jól hallatszott a vadállatok bőgése; esti etetés ideje volt, de az állatok ekkor már csak a vacsorájuk harmadát kapták naponta, s nemsokára már azt sem kapták meg. Amikor ,a háború Budapest alá érkezett, s a város körül bezárult az ostromló gyűrű, a Ligethez közel lakók az ágyúdörgés szüneteiben jól hallották a vadállatokat. Eleinte reggel, délben és este. az etetések idején, később már szakadatlanul szólt az üvöltés. Az ágyúdörgés megmaradt, a vadállatok bőgése halkulni kezdett, majd elenyészett: a vadállatok lassan elgyengültek, aztán éhen haltak. A legtovább a medvék bírták. A szovjet katonák már Kispesten voltak, amikor a V.nct'.zör- nyéki nép betört az AV.r.'kert- be„ húsra éhesen: a nngyva-