Tolna Megyei Népújság, 1971. április (21. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-27 / 98. szám

—_______^ .....i. i

V

asárnap, moszkvai idő szerint 2 óra 40 perckor á Szaljut űrállomással közö- sen végzett tudományos kutatási program teljesítése után a Szojuz—10 űrhajó — Vlagyimir Satalov, Alekszej Jeliszejev és Nylkolaj Ru- kavisnyikov irányításával — sima leszállást hajtott végre a Szovjetunió területén, 120 kilométerre északnyugatra a kazahsztáni Karaganda várostól. A kozmonauták jól érzik magukat. A mostani repülés folyamán végrehajtott kutatások a Szálját tudományos űrállomással együttesen végzett közös munka- program részét képezik.

Ä Szojuz—10 űrhajó földre szállása után megtartott sajtó- értekezleten Vlagyimir Sala- lov, az űrhajó parancsnoka kijelentette: „Tovább haladunk az orbitális tudományos kutatóállomások létrehozásának útján. Mostani űrrepülésünk a soron lévő szakaszt jelentette ilyen állomások megteremtésében, újabb űrkutatási eredmények kidolgozásában.”

— A végzett munkáról teljes egészében beszélni még korai lenne — fűzte hozzá. — Repülésünk időtartam tekintetében nem volt hosszú, de a végzett munka, a célok és a feladatok szempontjából igeh

Földet ért a Szojuz—10

feszült és nagyarányú volt Az Volt a feladatunk, hogy komplex módon kipróbáljuk a Szojuz-típusú űrhajók továbbfejlesztett változatát, a Szojuz—10-et a felszállásunk előtt négy nappal felbocsáj- tott Szaljut orbitális tudományos állomással együttműködve. Ezt a munkát elvégeztük, kipróbáltuk az űrhajót, együttes repülésben vizsgáltuk a tudományos állomás berendezéseit, kidolgoztuk a vele való együttes manőverezést.

— Űrrepülésünk egyik nagy fontosságú feladata volt annak kidolgozása, hogyan lehet felkutatni, megtalálni és megközelíteni a világűrben egy pilóta nélkül szálló objektumot. Ki kellett dolgozni a vele való összekapcsolódás és a tőle való szétválás új rendszerét is. Űrhajónk személyzete elégedett a végzett munkával, repülésünk eredményeivel.

Az újságírók kérdéseket tettek fel a Szaljut orbitális állomással történt együttes repülés során végzett munka részleteit illetően. Erre Alekszej Jeliszejev, a Szojuz—10 egyik űrhajósa válaszolt:

— A megközelítés' igen nagy távolságban kezdődött. Eleinte nem is láttuk az orbitális állomást, mire módosítottuk saját röppályánkat, hogy közelebb kerüljünk az

állomáshoz. Először körülbelül 25 kilométer távolságban pillantottuk meg optikai műszerünk képernyőjén. Az orbitális állomásnak különleges „világító árbocai” vannak,

amelyek lehetővé teszik, hogy könnyebben rábukkanjunk.

— Az összekapcsolódás alatt az orbitális állomás a televíziós és optikai műszerek látómezejében volt és így látni lehetett legfontosabb szerkezeti elemeit. A szétválás után űrhajónk személyzete

kilométerről újra megtekintette a Szaljut tudományos állomást.

Nyikolaj Rukavisnyikov, a Szojuz—10 űrutasainak harmadik tagja megjegyezte, hogy a Szojuz—10 súlya elég nagy. úgyhogy leszállás közben a fékezés aránylag soká tartott.

nagyobb távolságból, 40—50

Az űrhajósok sajtótájékoztatóján (balról-jobbra) Nyikolaj Rukavisnyikov, kutató- mérnök, Vlagyimir Satalov, az űrhajó parancsnoka és Alekszej Jeliszejev, fedélzeti mérnök. (Képtávírónkon érkezett.)

Kürti Andrást

— 7. —

Igen, egy bárban. Garázs-bárban. Baloldalt

italospult, egymásra rakott gumiabroncsokból az asztalok, kiszerelt gépkocsiülésekből a székek, jobbra egy heverő-féle, gépkocsialvázból. Féltucat vendég. Férfiak, nők — vegyesen. Többnyire a fiatalabb korosztályból. Kíváncsian nézegetnek.

— Ö az! — mutat rám Renate, oly büszkén, mintha valami filmsztárt, Holdat járt űrhajóst, vagy világhírű táncdalénekest prezentálna a nagyérdemű közönségnek.

Mosolygok, meleg kézfogások, elmormolom féltucatszor a nevemet, hallok féltucat dán nevet, csak azt tudom megjegyezni, hogy csaknem mindegyik „sen”-re végződik. Feltűnik egy férfi arca, néhány számmal nagyobb méretben ugyanaz, mint a szeplős gyereké.

— Ugye, le sem tagadhatná a fiát? 1— nevet Renate. — Őt is Eriknek hívják, ő a Nagy Erik. ő meg Ilse — int egy csontos, szemüveges fiatal nő felé —, Erik felesége, a legjobb barátnőm. Ók a házigazdáink, övék a ház és a garázs. Erik elektronikus mérnök az Cmnisapban, Ilse fizika-kémia tanár. Majd később a többieket is megismered közelebbről, jó? Rólad nem kell semmit mondanom nekik, rengeteget meséltem már budapesti kalandjainkról. Ülj le ide. Mit iszol?

— Gint talán — mondom legnagyobb csodálkozásomra, mert általában nem iszom semmi szeszt. Elvem átmeneti feladásának valószínűleg az öröm az oka. Az, hogy Renate tegez. Immár nemcsak írásban, hanem élőszóval is, a barátai előtt. Ehhez járul utólag az a gyakorlatias felismerés, hogy itt előbb-utóbb akkor is is berúgok, ha egy kortyot sem iszom. Az alacsony helyiségben a levegő meglehetősen telített alkoholgőzzel, ha ragaszkodom ahhoz, hogy lélegezzem, a sorso m amúgy sem kerülhetem el. Az nem jelent semmit, hog3r a társulatban — amennyire meg tudom ítélni — senki sem részeg, ezek a dánok rettenetesen bírják az italt.

Miközben Renate a bárszekrénynél foglalatoskodik, leülök egy élemedelt gumiabroncsra és a szomszédaimmal közhelyeket cserélünk az időjárásra vonatkozóan, összegezem magamban a

tényállást. Lopva jöttünk be ide, jóllehet a tulajdonos vendégei vagyunk. Ilyen ragyogó időben nem a házban, vagy még inkább a verandán foglalunk helyet, hanem ebben a garázsból kiszakított fülledt zugban. Továbbá a dánokról az a hír járja, hogy munkaszerető, szorgalmas, fegyelme zett emberek, ezek még délben. dologidőben szivornyáznak, happeninget, vagy micsodát tartanak itten. Persze, problémát nem csinálok magamnak mindebből, a derék kanadai lovas rendőr példája lebeg a szemem előtt.

Renate visszajön az itallal, mellém kuporodik, koccintások, ivás.

— Meséljen — kérlel egy nagy orrú, vizenyős szemű, megrendítően csúnya lány —, hogyan vetődött ide, Aarlesbe, ahol a madár se jár? Hogyhogy nem a Mon-sziget híres krétaszilejeit látogatta meg, vagy a Lim fjordot, a born- holmi erődtemplomot? Egyáltalán, minek köszönhető, hogy eljött a mi kis országunkba?

— A málnafagylaltnak — felelem. — Pontosabban annak, hogy Pákász Dezső imádja a málnafagylaltot.

— Ki az a Pákász Dezső?

— Kollégám a lapnál, ő csinálja a sportot. Neki kellett volna Odenséből, a nők kézilabda Európa-bajnokságáról tudósítást készítenie. Egy héttel az indulás előtt úgy teletömte magát málnafagylalttal, hogy kórházba szállították. Minthogy a szerkesztőségben egyedül én tudom megkülönböztetni a kézilabdát a gyephokitól, hát én helyettesítem. Olyan váratlanul jött az egész — fordulok Renatéhoz —, pár nap alatt annyi mindent kellett elintéznem, hogy nem tudtam írni neked.

Renate keze az enyémre simul. Forró is, hűvös is, nem értem, hogyan csinálja. És könnyű, miht a pehely.

— A fő, hogy itt vagy — nyújtja poharát. — Éljen a málnafagylalt!

Koccintunk, iszunk.

Folytatom a beszámolómat.

— Három nappal ezelőtt érkeztem Olensébe. Lezajlottak a sportmérkőzések, továbbjutottunk, most pihen a csapat, holnap délután lesz a döntő. Kihasználtam a szünetet, vonatra ültem, aztán Fredericiában hajóra, hogy meglátogassam Renate Lins nevű kolléganőmet. Táviratoztam is. Nem kaptad meg?

— Dehogynem. Ezért nem mentem el a családdal nyaralni. És a barátaim is ezért vettek ki mára szabadságot.

— Miattam?!

— Természetesen. A segítségedre van szükségünk. Nemcsak nekünk, az egész városnak.

Érzem, amint homlokomat elönti a verejték. Aligha a két korty gintől, annyira gyenge legény nem vagyok.

— Kérem, tisztelettel, — fordulok körbe, — nem tudom, miről van szó, de azt hiszem, valami félreértés lehet a dologban. Anyagi erőim meglehetősen korlátozottak; egyenlőre még a nemzetközi politikában sem rendelkezem különösebb súllyal, tekintéllyel. Mit tehetnék én az önök érdekében, mit tehetnék én a városukért?!

— Azt még mi sem tudjuk — szólal meg egy

kockás inges, tojásfejű, vontatott beszédű fickó, amint Renate a fülembe súgja, Hans Christian a keresztneve, az Omnisapban dolgozik ő is, számítástechnikus. — Nem gazdasági és nem politikai kérdésről van szó. Renate sokat mesélt az ön leleményességéről, gyors helyzetfelismeréséről. Nekünk csak egy jó ötletre volna szükségünk.

Megkönnyebbülten dőlök hátra az abroncson, le is huppannék róla, ha Nagy Erik nem támaszt meg gyorsan. Visszanyerem egyensúlyomat, a lelki után a testit is. Ha csak ötlet kell nekik, ez mindjárt más.

— Szerény képességeimhez mérten boldogan állok rendelkezésükre.

Minden tekintet most affelé az alacsony, vörös képű, pisze, jó negyvenes férfi felé fordul, aki az alváz-heverőn félig fekszik, félig ül. A fülcimpáját huzigálja. A jelenlévők közül rajta látszik leginkább, hogy ivott, pillátlan szemhéja le-lecsukódik. Bár lehet, hogy ez csak szokása.

— ő Hans Aakjaer — hajol a fülemhez bűbájos informátorom —, elméleti fizikus, akadémiai levelezőtag.

Abból, hogy mindnyájan tőle várják, hogy exponálja a kérdést, hogy Rena egyedül nála tartotta szükségesnek, hogy a keresztnév mellett a családnevet is közölje, és abból, hogy levelező tag, arra a következtetésre jutok, hogy ez a fickó alighanem a legjelentékenyebb személy ebben a körben. Számomra természetesen csak messze Renate után.

— Van önnek valami műszaki képzettsége? — néz valahová a vállam fölé Hans Aakjaer. A busafejű, köpcös emberkéből olyan mély basszusok jöttek ki, mintha operaénekes lenne.

— Hogyne volna — nyugtatom meg. — Valahányszor elromlik a lakásban a vízcsap, én borozom. Villanybiztosítékot is patkotok, rövidzárlat esetén.

— Fenomenális! — brummogja az elméleti

fizikus. — Nekem ilyen esetekben mindig szerelőt kell hívnom. Ennek ellenére az látszik célszerűbbnek, ha némiképp leegyszerűsítve és szemléltető példák segítségével ismertetem önnel a helyzetet.

— Kérem, ahogyan jónak látja. Engem az sem zavar.

— Ott kezdem, hogy városunk együtt született az Omnisap üzemmel, amelyet kibernetikus, elektronikus készülékek, különböző rendeltetésű automaták gyártására létesítettek. Ez az iparág hazánkban meglehetősen fejlett színvonalon állt és áll ma is. És nem túlzás, ha azt mondom, hogy az ország legjobb elméleti és gyakorlati szakembereit sikerült itt az induláskor összegyűjteni. Ez magyarázza, hogy a már bevezetett gyártmányok mellett állandóan új, fejlettebb készülékeket terveztünk a . rajzasztalon és ezek prototípusait is előállítottuk. Kézenfekvő volt, hogy ezeknek a prototípusoknak próba- üzemelését — jellegüktől függően — magában a gyárban, vagy a városunkban végezzük.

(Folytatjuk.)