Tolna Megyei Népújság, 1971. április (21. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-21 / 93. szám

Kürti Andrási — 2. — — Pompás. Elmehetnénk esetleg még más hi­vatalokba is? — Természetesen. Mi mást is csinálhatna egy magyar újságíró és bájos dán kolléganője e szép nyári délutánon, minthogy sorra betér a leghan­gulatosabb budapesti hivatalokba?! Addig mu­lassunk, addig élvezzük az életet, amíg fiatalok vagyunk. Karon fogtam, kivezettem az IBUSZ-iroda ter­méből, az EMKÉ-nél átfurakodtunk az aluljá­rón, két percbe sem tellett és már ki is kötöt­tünk a körúti postahivatalban. Az itteni élet is rendkívül tetszett neki. Kipi­rult alsó ajkát még sűrűbben szívta be. Orr- cimpái megrebbentek a gyönyörűségtől, amikor a csekkbefizető ablak előtt összeveszett a pénz­tárosnő egy kopasz, aktatáskás férfival, aki nem jól töltötte ki az űrlapot. Jó honi szokás szerint a vitába gyorsan bekapcsolódtak mások is. Buz­gón, de kissé tompítva fordítottam a különböző ajánlatokat, költői képeket és hasonlatokat, me­lyek a szemben álló felek részéről elhangzottak. Miután elcsitult a perpatvar, én is kipihen­hettem magam. Kissé kifárasztott a szinkron- tolmácsolás. Csak álltam a telefonfülke ajtaja mellett, és néztem Rena tét. Fontoskodó pofiká­val sétált fel-alá bekukucskált az üvegfalú ket­recekbe, kölcsönadta golyóstollát egy gyereknek, egy-két alkalommal még a sorba is beállt vala­melyik ablak előtt. Leskelődött, szimatolt, aztán fürgén oldalt lépett, amikor már ő következett volna. Komplett bolond ez a lány, vitathatatlan. Büromániás. Ezzel együtt elragadó! Egyébként is, ki mondhatja el magáról, hogy teljesen nor­mális?! Tanulmányunk következő állomása a székes- főváros közlekedési vállalatának talált tárgyak osztálya volt. Itt majdnem kutyaszorítóba kerültünk, vélet­lenül éppen más látogatója nem volt ennek az intézménynek mint mi ketten. Szerencsére gyor­san feltaláltam magam és a hozzánk forduló alkalmazottnak azt füllentettem, hogy a társa­ságomban lévő hölgy elvesztette a villamoson ezüst cigarettatárcáját. Renate hamar kapcsolt, elmondta a németül jól beszélő beszkártosnak, hogy ezt a tárcát az apjától kapta születésnap­jára,' legkedvesebb tárgya, egy pillanatra sem vált meg tőle soha, vigasztalan lenne, ha nem kerülne elő. Csodálatosan mély átéléssel alakí­tott, néhány könnycsepp is megjelent a szeme sarkában. Kétségbeesése oly megrendítő volt, hogy még ezt az edzett közlekedési tisztviselőt is meghatotta. Felütötte a főkönyvét, hátrament a raktárba is, aztán sajnálattal közölte, hogy ma csak esernyőket, kétliter zacskós tejet, egy hátizsákot, egy kötözött sonkát, egy kombinét és egy kanárit hoztak be kalickástól, ezüst ci­garettatárcát nem. Felvette védencem személyi adatait, pontos leírást kért a nemlétező dózni- ról, ígéretet tett, hogy értesíti a hölgyet a fej­leményekről, s megnyugtatásul elmesélte, hogy milyen nagy értékű holmikat1 szolgáltattak már be, a becsületes megtalálók, csak fel a fejjel. Nagyon összebarátkoztunk. Kikisért bennün­ket a folyosóra, és melegen búcsúzott. — Kisasszony — mondta Renatének — addig is, amíg előkerül a tárcája, hadd kínálom még egy finom magyar cigarettával, — És egy doboz Fecskét tartott eléje. — Köszönöm — rázta meg a fejét a lány — én nem dohányzom. A mi családunkban senki sem dohányzik. — Rámosolygott az elképedt férfire, és kipukkadt belőle a kacagás. Megfor­dult, futás az utcára, én utána. A háztömb sarkánál értem utol. Hátát a fal­nak vetve pihegett, majd hozzám lépett, felágas­kodott, megcsókolt. •— Életemben nem volt ilyen kellemes délu­tánom! — csicseregte túláradó örömmel — És ezt magának köszönhetem. Maga a legkedve­sebb, legokosabb fiú a világon! Jól esett a puszi, jól eseit a dicséret, mégis átkoztam magamban a balsorsot. Mert ha ez a bűbájos teremtés ilyen forró csókot adott egy szürke, gyérforgalmú hivatalért, mint amilyen a talált tárgyak oszálya, istenkém, mi lett volna, ha az Országos Takarékpénztár központjába viszem?! Lepergett az emlékek szép filmje, nézzünk szembe a zord jelennel. Itt ülök egymagámban, odakint esik' az eső, teremtett lélek sincs a kör­nyéken. És ami a legfájóbb — nincs itt Renate. Ügy elbúsultam magam, hogy legszívesebben azonnal fordulnék vissza. Dehát a távolodó Sonderborg sárga jelzőlámpása már csak mesz- sziről villan fel olykor, a legközelebbi hajó pe­dig holnap délelőtt indul. Tetézi a nyomoromat, hogy úgy látszik, Arles azok közé a ritka dán települések közé tartozik, amelyek nem szoro­san a part mellé épültek. Ha a várócsarnok ablakán át jól becsülöm a távolságot, a város .fényei öt-hat kilométerre lehetnek. Vágjak ne­ki az útnak?— Öntött üregként vonuljak be Ar lesbe?... Felállók, körülnézek a helyiségben. Legalább egy átkozott telefon lenne itt valahol... Egyál­talán, micsoda disznóság, hogy egy civilizált ha­jóállomáson, mégha késő este van is, ne tartóz­kodjék egyetlen alkalmazott sem?! Nem admi­rális kell nekem, csak valamilyen tisztviselő, egy gondnok, vagy legalább egy akkora éjjeliőr, mint a kisujjam. Valaki, akihez tanácsért, fel­világosításért, segítségért fordulhatnék. Fázom, éhes vagyok, álmos vagyok. Cudar helyzet. Gyér külföldi utazásaim alatt kerültem már néhányszor kutyaszorítóba, vesztettem el ^bőröndöt és fényképezőgépet, késtem le vona­tot, -rekedtem bent liftben, zártak be már mú­zeumba is, de ilyen pokoli szituban még nem voltam. Megropogtattam a csontjaimat, fel-alá sétá­lok, legalább ne gémberedjem meg. Fekete és fehér kövekből rakták ki a padlót, nagy sakk­tábla. Jó, akkor sakkozunk, azzal is múlik az idő. Közben majd csak történik valami. Elindu­lok az egyik sarokból, hány lóugrással jutok el a másik sarokba? Egy, kettő, három, négy, öt... Hopp^ itt nincs sem fehér, sem fekete négyszög, hanem egy fél méter átmérőjű lila kör és ben­ne többnyelvű felirat. Mi a csuda lehet, ilyet még sehol sem láttam. Kisillabizálom a német szöveget: „Álljon be a körbe, és közölje, mi a kívánsá­ga.” Kát igen, ettől féltem. A sivár gyerekkor, ka- maszokulwvó kóromoan a lejemre Kapott üté­se*, a sok sze.Kesztosegi erueiíezlet, a dilettáns kéziraton javítása evénén at, nesz, Dediiiztem. tís eppen most! Külföldön, magamra hagyot­ton ! L/en az én szerencsém... Behunytam a szemem, megdörzsölöm a hom­lokom, belecsipek a fülem De. Kinyitom a szemem, változatlanul ott a lila kör, es ott sötétlenek benne a felszólítások. Belépek a körbe, most már mindegy,» elkur- jautóin magam:. — Az a kívánságom, hogy üsse meg a guta az egesz világot! Alighogy kimondom fohászom utolsó szavát, megszólal egy hang. Fériihang. Mond valamit. Nem érték belőle egy mukkot sem. Kórülpil- laniok. Ki karaítyol itten? A helyiségben vál­tozatlanul nincs rajtam kívül teremtett lélek. Viszont szemben, a falon észreveszek egy hosz- szúkás, nikkelezett dobozt, az elején üveglap van, a két oldalán két félgömb alakú rácsozott valami. Igen, abból az irányból jöhetett az imént hallott hang. És már ( meg is szólal is­mét, ezúttal németül: — Látom, és hallom önt — mondja. — Ké­rem, ismételje meg a kívánságát, lehetőleg a vi­lágnyelvek valamelyikén, magyarul nem beszé­lek. (Folytatjuk.) SPARTACUS Nem kell hozzá jóstehetség: a Howard Fast regénye nyo­mán készült Spartacus című amerikai film nagy siker lesz. Minden benne van, ami ehhez kell: színek, szép nők, hős férfiak, látványos csatajelene­tek és számunkra ma már eg­zotikus ókori környezet. A címszereplő Spartacus legen­dás alakja — aki időszámítá­sunk előtt 74-ben rabszolga- felkelést vezetett — sem kép­visel kisebb vonzerőt. ELADÓ: 2 DB DT—75 LÁNCTALPAS TRAKTOR 3 DB.ZMAJ—2 KM KUKORICACSÖ­TÖRÖ GÉP A gépek üzemképes ál­lapotban vannak. Ár: megegyezés szerint. Ér­deklődni lehet: Alsópéli Állami Gazdaság Sár­szentlőrinc. Telefon: Ud­vari 6. (375) Népújság 1971. április 21. Spartacus, a thrák rabszolga nagy erejének köszönheti, hogy Capuába kerül egy gla­diátorképző iskolába, ahol el­ső élethalálharcát vívja. Cras- sus, a dúsgazdag tábornok és kísérőnői kérésére kerül sor a viadalra a gladiátoriskolában, ahol eddig ilyen küzdelem nem volt. Spartacust ellen­fele, a núbiai Draba legyőzi, de nem öli meg, inkább az önkéntes halált választja. Spartacus ebben a pattanásig feszült helyzetben tudja meg, hogy szerelmét, a szép rab­szolgalányt eladták Rómába. Spontán kitöréséből lázadás, majd a helyőrség legyőzése után rabszolgafelkelés lesz. A többiek őt ismerik el vezé­rüknek. Nagy győzelmek után érik el a tengert, ahol a ka­lózok hajóin szeretnék elhagy­ni a birodalmat. A szenátus retteg a felkelt rabszolgasereg­től, „félti” Rómát és ezt hiteti el — sajnos —film nézői­vel is a forgatókönyv. Arra kevés utalás történik, hogy Spartacus nem támadni, ha­nem elmenni akar, s a patrí­ciusok hatalmukat féltik, nem is annyira a rabszolgaseregtől, mint inkább a Spartacus-le- gendától, a szabadság szelle­métől. A felkelést, mint tud­juk, leverték, hatezer rabszol­gát feszítettek keresztre az appiai út mentén. Crassus, a fővezér teljhatal­mat nyert, Róma diktátora lett, de nyugalma nincs, mert érzi, hogy halálával Sparta­cus népszerűsége csak nőtt, ezenkívül reménytelenül sze­reti a gladiátor feleségét, aki csupán gyermekével törődik, hiába a széptevő gazdagsága, a pompa. Variniát nem tudja meghódítani. Ennyi a film rövid törté­nete. A rendezés, a fényképe­zés lenyűgöző mestermunka, a színek csodálatosak. Valószínű, csak keveseknek okoz majd hiányérzetet, hogy a két fő­hős alakja egyszínű, nem igazi jellemek. Spartacus hős, Va- rinia szép, de semmi több. Laurence Olivier, mint Cras­sus és Charles Laughton, az öreg Gracchus ' alakítói for­máltak hőseinkből valódi jel­lemeket. Az ő jeleneteikben sajnálja az ember legjobban, hogy a rendező csak a látvá­nyossággal törődik, a két nagy színész jeleneteiben érzi az ember felvillanni a történel­met, az igazi drámát. Sajnos, mindkettő elvész a látványos­ságban. I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom