Tolna Megyei Népújság, 1971. január (21. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-12 / 9. szám

TvwwwwwTwmiwwwTWTWTWTTWTTWwwwwTWWTT* yv»»»¥? twtwwwwttwwtwywwttttttTTvrrvrvvvrr**1*-'»1flWWTVWYfWWWWWWWVWWWr* ► * ► : ► I ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► DűLnÁxí. i-cuxíj: lEÜCKilf a. í S2 -et magaslat cm, ^Dokomeirvtuwí - rege ny ­—*­14. „Újra csak azt végezték, ami a dolguk volt” — emlékezik Eriksson, „ök sohasem hallották Mao hangját, nem látták, hogyan cjpelte Ma­nuel hátizsákját”. A feladatukat lankadatlan buzgalommal vég­ző férfiak kicövekeltek egy harminc négyzet- lábnyi területet, hogy azon belül kutassanak és hamarosan egy sereg bizonyíték gyűlt össze: töl­tényhüvelyekből származó ólomdarabkák a bal­lisztikai és lőfegyverszakértők részére, és Mao testének foszlányai a kórboncnokoknak. Magát a holttestet egy katonai „hullaszatyorba” — elesett katonák szállítására rendszeresített, drapp színű, vízhatlanított sátorlapba — helyezték. A bonco­lás elvégzésére, amely a hadsereg saigoni halot­tasházában játszódott le, Tadao Füruét, a tokiói egyetem professzorát és Pierre A. Finck őrna­gyot, a kilencedik orvoslaboratórium parancsno­kát kérték fel. (Finck, aki ismert hadi kórbonc­nok, harmadmagával végezte Kennedy elnök bon. cplását). Fényképek tucatjai készültek, hogy ké­sőbb szemléltetésül szolgáljanak a tárgyaláson; a fényképészek villanólárrtpái halványan fénylettek a délutáni napban. Egy hét múlva, mikor Erik­sson vezetésével egy másik zarándokcsoport járt a 192-es magaslaton, további fényképek készül­tek. Ezúttal kisebb csoport indult útnak, azzal a küldetéssel, hogy minden lehetséges bizonyítékot kihalásszon a környező bozótból; az egyik bűn­ügyi nyomozó, ahogy , tőrével az indák között ■ keresgélt, talált is néhány fogat, ujjcsont- darabkát és további töltényszilánkokat, s mind­set egy plasztikzacskóba helyezte. A két kutatóút eredményeként nyert bizo­nyítékok fontos szerepet játszottak a bírósági eljárásban — emlékezik Eriksson. Az együtt dol­gozó ballisztikai és lőfegyverszakértők például a töltényszilánkok elemzése során kimutatták, hogy azok M—16-osbó! származnak, s az áldo­zatra közelről tüzeltek, — ez a vélemény fel­tehetően objektív alapot adott ahhoz, hogy Mao gyilkosa, vagy legalábbis egyik gyilkosa, Clark legyen. Fúrue professzor és Finck őrnagy is ta­núvallomást tettek, hogy beszámoljanak Mao koppnyacsont-darabkáin Saigonban végzett klini­kai vizsgálataikról. A szakértők vizsgálati ered­ményéi meggyőzően bizonyították, hogy Maót há­romszor, mellkasán, és nyakán érte döfés és ko­ponyája „szétroncsolt” állapotban van, „két nagy sebességű lövedék zúzóhatása következtében”. Furue professzor „faji hovatartozás szerint” mon­goloidként azonosította Maót, korára nézve 18 és 20 év között, magasságára nézve körülbelül 161 centiméter lehetett —, vagyis valamivel maga­sabb, mint azt Eriksson velem beszélgetve be­csülte. Furue, aki már harmincötezer boncolást végzett, kijelentette: „Mongoloid létére Mao holt­teste jól fejlett, arányos testalkatra vallott”. Meserve-öt, Clarkot és a két Diazt egy nap­pal azután vették őrizetbe, hogy az első kutató- csoport a 192-es magaslaton járt. A tábori rend­őrök külön-külön tartóztatták le őket. A négy katona késő délután hagyta el Vorst parancs­nokságát, miután rövid látogatást tettek a száza­dosnál. Parancsnokuk szűkszavúan búcsúzott tő­lük. Kihallgatásán Manuel így idézte fel ezeket a szavakat: „Elmondta, hogy igyekezett nem nagy­dobra verni az incidenst, de mostantól kezdve már se tanáccsal, se segítséggel nem szolgálhat”. A tábori rendőrök, a katonai rendőrség felügye­lőjének An Khe-i irodájára kísérték a négy ka­tonát, ahonnan első kihallgatásuk után a Longh Binh-i fegyházba vitték őket. Nem sok további kihallgatásra volt szükség, hogy a törvényszéki tisztek meggyőződjenek róla, a bűnügy létezik. Rafe és • Manuel készségesen aláírt, esküvel hi­telesített nyilatkozatának lényege alátámasztotta Eriksson beszámolóját a „192-es magaslaton tör­tént incidensről” —, ilyen néven lett ismeretes Mao meggyilkolásának ügye a hadseregben. (Mi­kor egy bűnügyi nyomozó megkérdezte Manuelt, hogy „ki erőszakolta meg a lányt, vagy ki ke­rült vele nemi kapcsolatba?" Manuel így vála­szolt: „Mesérve őrmester, Clark, Rafe, Diaz és én. Erikssonnak nem volt vele nemi kapcsolata és semmiféle bántódást nem okozott neki”). Me­serve és Clark tagadták, hogy bármiben bűnö­sek lennének, s a balul sikerült őrjárat pa­rancsnoka váltig azt állította, hogy szándékait tévesen értelmezték. Csak .tréfált, mondta vallo­másában, amikor megemlítette, hogy a felderítő úton „el fognak szórakozni”. Eligazító paran­csában szerinte-ezt mondta: „Nem is lenne rossz, ha fel tudnánk csípni öt nőt arra az öt napra, amit a hegyekben töltünk, és jó orgiát csaphat­nánk”, majd állította, „mindenki megjegyzése­ket tett^és nevetett”. Ami azt illeti, hogy miért kerültek Mao faluja felé, az őrmester azt állí­totta, hogy azért vezette arrafelé az osztagot, hogy Vietkong-harcosokat keressenek, és a lányt is csak azért ejtette foglyul, mert gyanúsan vi­selkedett a viskóban. Meserve kihallgatásának végén az ügyész megkérdezte, hogy hányszor és kinek adta elő Meserve „azt a történetet, amit most a tanúemelvényen elmondott?”. „Számos alkalommal, uram” — felelte az őr­mester, „többnyire az ügyvédemnek”. A négy hadbírósági tárgyalásra 1967. már­ciusának közepén, mintegy tíz nap folyamán ke­rült sor. A tárgyalásokat a Camp Radcliffen lé­tesített törvényszék tízszer-tízméteres, bádog­tetős épületében tartották. Forróra, szárazra for­dult az idő, emlékezik Eriksson, a helyiség bel­seje a villanyventillátorok halk berregésétől lük­tetett. Odakinn a támaszpont-tábor villany ener­giáját szolgáltató Diesel-generátor okozott állan­dó lármát, ami miatt a tárgyalást vezető tisz­teknek gyakran arra kellett kérniük a tanúkat, hogy hangosabban beszéljenek. A tárgyalások résztvevői, az ügyvédek, tanúk, törvényszéki tisztek és katonai esküdték az épülethea közel, sátrakban laktak és a jogj táborrészleg éjszakai nyugalmát gyakran zavarta meg az ellenségre irányított aknavetők makacs robaja. Valamennyi tárgyalást az jellemezte, emléke­zik Eriksson, hogy a haditörvény képviselői a civil-igazságszolgáltatás jogi szabályait igyekez­tek alkalmazni, mintha a civil életet- akarták volna feléleszteni a teremben. Nagy hatást tett Ex-ikssonra, hogy az ellenség tüzérségi lőkörében ilyen tüzetesen betartották a jogi eljárások kí­vánalmait. Nem mintha nem figyelt volna fel bizonyos szabálytalanságokra. Akármilyen ke­véssé volt is jártas az igazságszolgáltatás finom­ságaiban, furcsállotta, hogy a tárgyalások szüne­teiben szabadon beszédbe elegyedhettek vele a. védőügyvédek, olyan témáról faggatva őt, amelyek­ről később eskü alatt kellett vallania. És valóban, a tárgyaláson közreműködő bűnügyi nyomozók egyike fel is hívta rá a figyelmet, hogy ez mesz- szemenően szabálytalan. „Persze, azt se tudom, hogy a bűnügyi nyomozók konyítanak-e egyálta­lán a joghoz” — mondta Eriksson, , (Folytatjuk) LAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA Volt-nincs falu A térképen még fekete pont, de a térkép hamis, mert ebben a faluban nem lakik senki. Még az a tizenkét ember is el- 1 ment az ősszel, aki eddig ott élt. Tímár György, ibafai plébá­nos, egész könyvhegyet olva­sott át, hogy megismerhesse a község múltját, 1332-ig tudott a falu krónikájában vissza­lapozni. Akkor említették elő­ször Gyurúfű nevét. Keletkeze, se a történelem homályába vész. Azt viszont biztosan tud­juk: 1970. november 25-én el­költözött idős Huri Szabó Jó­zsef és felesége, az utolsó gyű­rűfűi' család. Többször jártam Gyűrűfűn, ha behunytam a szemem, ma­gam előtt láttam házait. Most mégis alig találom .az utat. A nyáron harangláb állt a falu közepén^ mellette a nagy is­kolaépület, s ezúttal csak rom­halmazt találtunk a helyén. Csak az „alvég”, meg a „fel­vég” régi, ha ilyen kis falu­ban alvégről, meg felvégről le­het beszélni. Ez itt Cziegler Márton háza, az alvégen. Tavaly őssze'l lát­tam az öreget utoljára, költö­zés előtt. A fiát várta Pécsről,- időnként az útra kémlelt, jön-e már a teherautó. Vagy fél .vá­gó nn-yi téglarakás övezte, a le­bontott istállót, a gazdasági épületek maradványai. Kasza- nyélét faragott, ki tudja, miért. A kertvárosban1 ugyanis, — ahová készült —, nincs mit kaszálni. Most már majd egy vagon- nyi tégla van a Cziegler-ház körül, de nem viszi el senki. Pedig lett volna rá idő. Be­kukkantunk a ház ablakán: malátakávés zacskó az ablak­deszkán, kifakult fénykép, korsó, lim lomok. A ház keré- kepkútján még ott a lánc és a vödör. A kút mély, vize ki- tüQő. de nem issza senki. A nyáron még lakat volt a házakon, amelyeket nem rom­boltak le. Ma már kevés a zárt ajtó, szabad a bejárás, bárki körülnézhet: üres szobák, törött rokka, ócska ág>* szal­mazsákkal, csorbult köcsögök meg korsók, elnyűtt és foszla­dozó ruhadarabok, tintásüveg, tankönyvek, füzetek, borosüve­gek, alján a, megecetesedett_ borral. Krizantémok virulnak a há­zak előtt, pirospaprika-füzér lóg néhány tornácon. Nyiko­rogva forog a szélkakas, a vil­lanyórákon még ott vannak az ólomplombák, sértetlenül. Fe­nyők zúgnak, olyan szépen, ahogy a fenyők szólnak téli éj­szakákon. A szomszédos Korpád köz­ség, még reménykedik. Amikor észreveszik a Geodéziai Válla­lat terepjáró kocsiját, megnyíl­nak a házak ajtói. A kerítés­hez jönnek és megkérdik: — Mikor kapunk utat? A nyáron is ezt kérdezték. S hiába a magyarázat: húsz éve még 35 család élt Korpádon, ma pedig csak 21. Ha ezt a 21 családot Pécsre költöztetnék, még egy uránvárosi panelházat sem tudnának megtölteni. Olyan panelház, melyhez hét­millió forintos beruházással épült volna út, — nincs. Itt viszont ezt kívánják: utat, hét­millióért. S amikor a számok­ra hivatkozunk, kész a válasz is: egy urán városi panelház­nak nincs múltja, hagyománya. Korpádnak viszont van. Tör­ténelmi község. Korpádon kidőlt az iskola téglakerítése, majdnem el torla­szolta a járdát. Senki sem ta­karítja el a'romot, inkább ki­kerülik. S reménykednek, mer; három hortobágyi juhászcsalá'’ költözött a faluba az idén. Ar ról már kevesebben beszélnek hogy ugyanannyi el is távozott. Aztáa mégi§ feleszmélnek, s (KS foto: Szokolai István felvétele) ibafai körzeti tanács meg is kérdezte a Pécsre, Szentlő- rincre, Bükkösdre meg Sziget­várra szétszóródott falu lakóit, mit kérnek a még álló háza­kért. Mindenki benyújtotta a kívánságlistát, s amikor össze­adták a számokat, majdnem egymillió forint „jött ki”. — Sok lesz kicsit! — töpren. gett a tanácselnök. — Nem ad. nak érte ennyit. — Dehogy isnem adnak! — mondták az egykori gyűrűfűi- ek. — A filmeseknek még a bőrük alatt is pénz van! Nem volt! A. tanácselnök szerint ma már háromszáz- ezerért is odaadnák a falut. Ternai József háza helyén lassan mindent benő a fű. Ter­nai József Űjpatacsra szállí­totta háza tégláit, cserepeit, aj­tóit és ablakkereteit, olyan új otthont épített, melyhez fogha_ tó kevés volt Gyűrűfűn. Disz­nót hizlalnak, tyúkokat tarta­nak, kukoricaföldet kapálnak, amelyet az ÁFOR-tól kaptak, illetményföldként. Könyvet ol­vas a 71 éves nagypapa, ami­kor belépünk hozzájuk. Azt mondja: sohasem olvasott még annyit, mint amióta Pécsett él. A volt gyűrűfűiek könnye is kicsordul, amikor a falu nevét emlegetik. De egyetlenegy olyan gyűrűfűivel sem talál­koztam, aki hajlandó volna visszaköltözni. Nagy úr a víz­vezeték. az aszfaltozott utca, a kényelem. MAGYAR LÁSZLÓ Néptelen házak, kihalt utcák... szorongva nézik az üres háza­kat, a bezárt iskola gazos ud­varát, az omló vakolatú kul- tűrházat és Pécset. Bükkösdöt, meg Csarnótát emlegetik. Oda akarnak költözni. A tárgyila- gosabbak azt mondják, hogy két év múlva Korpád is Gyű­rűfű sorsára jut. Nehéz a falutól megválni. Gyűrűfű tanácstagja, az öreg Vajda Józsi bácsi például azt rpondta, hogy utolsónak fog elköltözni. Utolsó előttinek ment el. Akkor már elszállítot­ták az oltárt, ledöntötték a ha­ranglábat és filmesek alku­doztak a faluért. A Hunnia Filmgyár meg akarta venni a kihalt község házait. Azt be­szélték, kitűnő háborús filmet lehetne Gyűrűfűn készíteni. Az ' 4AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA.AAAAAAA,

Next

/
Oldalképek
Tartalom