Tolna Megyei Népújság, 1971. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-10 / 8. szám
► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ' ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► DO-tvLtJL i-CLrvg : INClIMElfltf. &. 192 -es magaslaton-DoWüirvieir\i:u»vs - rege ny — 13. Ez a gesztus meghatotta a lelkészt, mint' azt azóta nekem elmondta. „Azzal, hogy Greenacre is ott volt, Sven voltaképpen eleve lemondott arról a jogáról, hogy hallgassak az ügyről”. Akármennyire hatott is rá Eriksson tisztességes fellépése, némileg szkeptikusan hallgatta végig, mert mielőtt mormon pap lett belőle, tíz évig a Salt Lake City-beli rendőrségen szolgált. „Rendőrfüllel hallgattam a történetet” — mondta nekem a lelkész. „Meg akartam a végsőkig győződni árról, hogy Sven maga nem vett részt a bűntényben. Talán csak azért keresett meg, hogy mentse a bőrét, hogy bűnrészesből koronatanúvá tudjon vedleni”. Ezért gyakran félbeszakította Erikssont, felszólította, hogy indokoljon meg bizonyos részleteket, amelyek első hallásra ellentmondtak egymásnak. A rendőrből azonban fokozatosan ismét lelkész lett. „Most már láttam, hogy olyan ember ■ beszél hozzám, aki mindenáron meg akarta menteni azt a lányt, de nem tudta” — mondta nekem Kirk. „Az is biztos, hogy Sven nem paranoiás félelemből tartott attól, hogy golyót eresztenek a hátába, mert beszélt velem. Háborúban — legalábbis abban a háborúban —, mindennaposak voltak a megmagyarázhatatlan lövések, a halott katonák, akik vagy harcban estek el, — vagy nem... Akkor és ott minden játszadozás vérre ment, és Me- serve meg az osztag többi tagja sem volt kivétel, hiszen ha likvidálni járták Svent, mint a bűntény lehetséges koronatanúját, ott volt erre a kezükben az M—16-osuk”. Eriksson éjfél felé végzett történetével. Kirk, akárcsak korábban Vorst, komolyan megkérdezte Erikssontól, vajon "eldöntötte-e, hogy hajlandó vállalni nemcsak a kihallgatásokat, de AAAAAAAAAAAAAAAÁAAAAAAAAAAAAAAAAA* ‘<MU az állami tanú szerepének kockázatait is egy nyilvános tárgyaláson. Mikor Eriksson újból kijelentette, hogy hajlandó, Kirk felemelte a telefont és felhívta a Camp Radcliffben állomásozó bűnügyi nyomozóhatóság irodáját. „Nem is sejtettem, hogy a hadseregben ilyen hatóság is van” — mondta nekem Eriksson. Tíz perc múlva két nyomozó érkezett a lelkész szállására, és az esküvel hitelesített nyilatkozat tanúsága szerint Eriksson, — jellegzetes, szerény szűkszavúságával —, a2t közölte velük, hogy „amióta csak megtörtént, izgat engem ez a dolog, ezért ma este idejöttem a lelkészhez, és elmondtam neki, mi történt”. A nyomozók hűvös, semleges, magabiztos hangon hallgatták ki. „Nem voltak felháborodva, semmi nem látszott rajtuk” — emlékezik vissza Eriksson. „Csak a kötelességüket végezték”. Amint a két nyomozó felmérte az ügy súlyosságát, egy percet sem vesztegetett. „Szinte észre sem vettem, és már a dutyiban ültem” — mondta Eriksson. „Egy acélfalú magánzárkába csuktak. Megnyugtattak, hogy csak védelrrii őrizet céljából”. 7. Ettől a pillanattól kezdve Eriksson katonaélete gyökeres fordulatot vett. Mikor néhány óra múlva kieresztették a zárkájából, már nem magános, illegális feljelentő volt, hanem fogaskerék egy bonyolult igazságszolgáltató gépezetben, amelynek az volt a célja, hogy bizonyítékokat gyűjtsön, kihallgassa a gyanúsítottakat, és egyáltalán; hogy megállapítsa, valóban létezik-e a bűnügy. Amint megindult Mao meggyilkolásának kivizsgálása, a legkülönbözőbb szakemberek értekeztek Erikssonnal: patológusok, bűnügyi nyomozók, ügyvédek, ballisztikai és lőfegyverszakértők, Még közkatonai minőségében is az igazságszolgáltatással került kapcsolatba, áthelyezték ugyanis a Camp Radoliffi 545-ös tábori rendőrszázadhoz, amelynek kötelékében ettől kezdve magas rangú tisztek biztonságára vigyázat, kapuknál őrködött, időnként részt vett a támaszpont területének „átfésülésében”, ami esetleges Vietkong-beszivárgás ellen irányult, és mindennap délután négy órakor beszállt a „piás- taxiba”, a táböri rendőrség autóbuszába, amelynek az volt a feladata, hogy fölszedje azokat a közkatonákat, akik a két mérföldre eső An Khe „pokolnegyedében”, vagyis bárjaiban és bordélyaiban túlságosan „eláztak”. „A bűnügyi nyomozó hatóság nem hagyta, hogy gépfegyverkezelő legyek” — emlékezett Eriksson. „Leállították az áthelyezési papírjaimat. Azt mondták, túlságosan veszélyes munka, és csak akkor tudnak tanúként felhasználni, ha élve maradok”. Katonaéletének hirtelen fordulatát Eriksson a Kirkkel folytatott beszélgetését követő reggelen tapasztalta. Még fel sem ébredt szinte, amikor a tábori rendőrök zárkájából a tábori rendőrség felügyelőjének irodájába kísérték, ahol újabb kihallgatásnak vetették alá. „Gyakorlatilag én magam is gyanúsított voltam” — mondta Eriksson. „A bűnügyi nyomozók ezt tüzetesen el is magyarázták nekem, és egyúttal ismertették törvényben biztosított jogaimat, többek között azt, hogy nem vagyok köteles vallomást tenni”. Mikor véget ért a kihallgatás, felkérték, hogy vezessen el egy kutató-különítményt a 192- es magaslatnak arra a pontjára, ahol állítása szerint Mao holtteste megtalálható. A különítményt egy osztagnyi fegyveres legénység is elkísérte, hogy megvédje őket egy esetleges rajtaütéstől. Másnap reggel, december 9-én indultak útnak. An Khe-ből, először egy szükségrepülőtérre repültek, közel Vorst századparancsnokságához. A csoportot egy ezredes, egy őrnagy, majd leszállásuk után még Vorst százados vezette, aki Eriksson irányában némaságba burkolózott. Velük volt néhány bűnügyi nyomozó, fényképész, egy lőfegyver- és egy ballisztikai szakértő. A repülőtérről gyalog tették meg a 192-es magaslatig az utat. Hatórás gyaloglás következett a nehéz terepen, s mikor végre közvetlenül a csúcs alá érkeztek, többen közülük, akik nem szokták meg az ilyen hosszú gyalogú taikat, szinte teljesen kimerültek. Eriksson feszülten kémlelni kezdte' a vidéket, azt a különös formájú sziklaképződményt kereste, ahol a leszúrt lányt agyonlőtték. Annak idején rendkívül szokatlannak találta a kiugró, csavart sziklát, de most, mire újra hozzászokott a környezethez, meglepetve látta, hogy a sziklához közel, annak pontos ikermása emelkedik. A kettő közül az egyiken kellett feküdnie a lány holttestének. Eriksson tudta ezt, s hogy a különítmény többi tagját megkímélje a • szükségtelen fáradságtól, egymaga vágott keresztül a hatalmas bozóton, hogy körülnézzen. Mao holttestét nem találta, amikor tehát újra csatlakozott a többiekhez, akik addig várakoztak, a másik • sziklára mutatott. „Ott lesz” — mondta határozottan. A többiek mögéje zárkóztak, s ő szótlanul gyalogolt a másik sziklához, amely hetvenöt méter távolságra lehetett. Nem telt bele sok idő, és megtalálták Mao holttestét. Merev kiflialakban nyugodott egy fészekszerű mélyedésben, földdarabok, kődarabok és kusza indák között. Már három hete ott feküdt, erősen oszladozóban volt a teste. A többiek köréje csoportosultak, s a kör szélére húzódó Erikssont kényelmetlen érzés fogta el, a többiek, kíváncsis- kodása láttán. (Folytatjuk) i 3 < < < 4 4 4 4 4 U* * U1A&4UU4AA44A áAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAmAAAAA4A^ ÖBUDffi, 1971 Ezek a modern otthonok a nagy múltú városrész megújhodásának hírnökei. •k Hulló vakolatú, tört kémé- nyű, alacsony házak, görbe utcák, a kövek közt kinő a fű. Az ablakban macska sütkérezik. Amott meg kiírták: alma, körte és egy szekrény eladó. Fejkendős öregasszony siet át a túloldalra. A téli napsütésben botjára támaszkodó öregember járkál az udvaron. A birsalma- szagú ablak mögül »zongora szól. Rózsaszínruhás, szalagos kislány keresi a dallamot. — Tavaszra a mi utcánkat is lebontják — mondja az öregember — és a virágokra mutat. — Hogy viszem magammal az új házakba? A kislány felugrik a zongora mellől. Bekapcsolja a • rádiót. Csomagol és indul az iskolába, a Zápor utcai hipermodern tanintézetbe. Ilyen rpost Óbuda. Újuló, épülő városnegyed. A város- rendezési tervben 6 ezer régi, vályogházat szanálnak, s helyükre 15 ezer lakást építenek — parkokkal, zöld utakkal, korszerű középületekkel. A következő 15 évben 100 ezer lakos számára biztosítanak itt kényelmes lakást. Nevében' is őrzi ódonságát a főváros legrégibb települése, Óbuda. Története a római időkig nyúlik vissza; Aquincum, a katonai és a polgár város, az amfiteátrum, a vízvezeték, a lakóházak és a vásárcsarnokok romjai beszédes emlékei az időszámítás körüli éveknek. A hagyományok szerint a római kori épületeket még a honfoglaló magyarok is használták. Itt volt a fejedelmi törzs szálláshelye, a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrum fölött állt Kurszánnak, Árpád vezértársának a vára, s a krónikások azt írják: Árpád holt testét is Óbudán temették el. A török idők Óbudát is elpusztították, s csak a barokk korban népesedett be újra. A királyi adományként a Zichy-család birtokába jutott Óbudába ekkor telepítették be a németeket, svábokat. A XVIII. szájadban az óbudai uradalom a királyi kamara tulajdona lett. A Mária Terézia és IX. József nevéhez fűződő ipartelepítés dején Óbuda ■ lett az állami selyemipar „kísérleti telepe ’. Filatórlumot, 6 emeletes speciális rendeltetésű selyemfonal-készítő épületet emeltek Óbuda határában. Az ovális alakú copf stílusú se- lyemgombolyítóban —- a Harrer Pál utca és a Miklós tér sarkán — a selyemszálat •gombolyították a gubóról. (Mozzocato olasz építész tervei szerint Talcherr József építette, ma ipari műemlék.) Gyárak. A hajdani Goldberger manufaktúra, melyet 1785-ben Goldberger Ferenc óbudai aranyműves és kereskedő alapított, miután kitanulta az indigófestést. A Széchenyi István kezdeményezte hajógyár, 1835-ből. Az első gőzhajót, az Árpád-ot már 1836-ban vízre bocsáj- tották. Azóta motoros Dieselhajók, folyami és óceánjáró, jégtörő-, vontató-, üdülőhajók százai hagyták el a gyárat. A felszabadulás óta négy és fél száz hajót építettek. 1873. január 1-én egyesült Pest, Buda és Óbuda. Budán és Pesten ezután teiemtődött meg a főváros nagyipara, ekkor épültek középületei, bérházai. De Óbudán mit sem •jelentett a fővárosiasodás. Ódon házak, alacsony ablakok, macskaköves, girbe- giirbe utcák, T&aradt a kisvárrá élet. Most, többnyire fényesre ■ íf glancolva, kifestve, városképi nevezetességnek kikiáltva állnak ezek a házak. A háttérben mindig ott magaslanak az új lakótelepek. A sok emeletes toronyházak, a hosszú szalagépületek. Uj hidak, utak, gyárak, új városnegyedek. Az elhagyott mellékutcácskákban üs csak sötétedéskor, késő ősszel érint meg Szin-. bád, vagy a Vörös postakocsi szelleme. Az istálló-legény és a szolgálólány szerelme emlékére egy szív kivésve a fogadó kapuján, az álombéli hercegnők könnyű cipőcskéi felett a szoknyafodrok libe- gése, az arcfátyol mögé rejtett szépasszonyok remegő ajka, midőn elhaladnak a lámpaoszlop alatt, vagy pénztelen vándorlegények som- polygása a téli alkonyat ködében. A Kéhli vendéglő falán emléktábla idézi, a Korvin Ottó téren szobra díszeleg, a Dugonics Titusz téri házat is megjelölték — itt élt és halt meg a nagy álmodozó, Krúdy Gyula. Regényéről kapta nevét a Fő tér hangulatos étterme — a Postakocsi, ahol rajzos étlapról válogatva ülhet a vendég a postakocsinak képzett bárpult elé. A kiskocsmák, a kockás asztalterítők, a sramli zene — még úgy, ahogy őrzik a századele ji Óbuda báját, varázsát, hangulatát. •A Kiscelli Múzeumban, az egykori trinitárius kolostor épületébe a Budapesti Történeti Múzeum újkori osztálya költözött. Budapest történetére vonatxozu gazdag anyaga Óbudáról is számos érdekességet közöl. Hajdani metszeteket, tervrajzokat, gyáralapítási okmányokat, a szabad ságharc. a Tanácsk társasa; emlékeit. Az első óbudai munkásmegmozdulás, a , dohánygyári hathetes sztrájk történetét. Gelléri Andor Endre azt írja a két világháború közti Óbudáról: „A város legöregebb emeletes házai vannak itt: kopott arcukba sűrűn csillognak egymás meljett az üzletek áruval és reklámárakkal teledobált kirakatai ” „Házról házra öreg vasajtók mögötti vaksi pincékben folyik a munka. Lankadatlan esztergák forognak.., a másik ház pincéjében gömbölyű végű kalapáccsal, roggyant faprések között könyvkötők kalapálnak, ragasztanak. A szűk udvarok se üresek, itt medvebőrt porolnak kopogó nogyorópálcáikkal a hosszúhajú szűcslegények... a kapuk ilja is megszállva, norinbergi i Tusokkal, üzletelő beltoáok-. kai; tükör, fésű, csat, cipőkrém... a következő kapuban zagyva könyv- és képantikvárium...” Most az első hazai házgyár, harisnyagyár, bányászati kutatóintézet, mezőgazdasági gépgyár, rádiótechnikai gyár, textilüzemek, tervezőintézetek sorakoznak egymás mellé. De őrzik a hagyományokat is A tervek szerint a Fő tér és a környéke a gasztronómiai központtá válik: vendéglátó- ü zömeket, éttermeket, borozókat telepítenek ide. Helyt kapnak a kismesterségek művelői, a kihalófélben lévő szakmák képviselői; a gyertyaöntők, a fafaragók, rézművesek, mézeskalácsosok, gombkötők. — Hamarosan már csak vendégségbe jövünk erre — mondja az öregember és becsukja a. nyikorgós, nehéz tölgyfakaput. KÁDÁR MÁRTA
