Tolna Megyei Népújság, 1971. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-01 / 1. szám
EKDI JUDIT RAJZA SZILVESZTERI MURI — Magát is meghívták szilveszteri piknikre a Somberekiék? — Engem is. — És magának is aszonták, hogy öt üveg pezsgőt vigyen? — Nekem is. — És maga is aszonta, hoqy kész örömmel? — Én is. — Hát mit szói ehhez a pimaszsághoz? Mit akarnak ezek? Pezsgő-nagykereskedést akarnak nyitni a mi pénzünkön? öt üveg pezsgő! Maga visz öt üveg pezsgőt? — Mi mást tehetnék? A meghívást elfogadtam. Nem lehetek olyan smucig, mint ők. — Én is viszek. Viszek én, pedig nekem az egész szilveszter nem ér meg ennyi pénzt. — Egész évben a mi pezsgőnket fogják inni, azt remélem tudja? — Világos. De igazuk van, ha két olyan verebet tudtak fogni, mint mi ketten. Beszéltem B!aBÉNYE1 JÓZSEF: FA ÁQ Mentem volna halálba nem vitt el az ördög Száraz folyók partjain tétlenül ücsörgők. Dühös rám a pokol is vele se törődöm Mohán bújó haboktól fényesül a bőröm Bokrok meg a hajamat fényesre fésülik télen kunyhó rejteget nyáron árnyék hűsít Világ szélén vakon is vasárnapot láttam galambokat rajzolok porba egy faággal zsekkel. Húsz kbménytojást és egy kiló almát visz. — Na persze, mert a Blazsek és a Samberekiné között van egy kis etyepetye. — Mi lenne, ha csak négy üveg pezsgőt vinnénk? — Már én is gondoltam erre. Nem valószínű, 'hogy 'gondosan leszámolják. — Együtt mennénk, egyszerre adnánk át a nyolc üveg pezsgőt, látnák, hogy jó sok pezsgőt hoztunk, és kész.-— És mondja már, hogy megszámolják. Csak nem vetemednek arra, hogy reklamálják a hiányzó két üveget? — Nem valószínű. És ha any- nyira smucigok, hogy van képük reklamálni, akkor megérdemlik, hogy csak négy üveggel vigyünk fejenként. Nem igaz? — Teljesen igaza van. Nem leszünk bolondok, hogy a Blazsek szerelmi ügyeinek anyagi terhét mi viseljük! — Ügy van! Mi közünk nekünk a Blazsek magánügyeihez? — Ügy van! Jelzem... Figyeljen csak ide ... Ha nem számolják meg, hogy hány üveget vittünk, akkor vihetnénk fejenként hármat is. Nem gondolja? Kétszer három üveg, az hat üveg, az már elég sokat mutat ahhoz, hogy egy szavuk se lehessen. — És ha megszámolják? — Akkor is jobb, ha hármat viszünk. Mert a négyről azonnal látszik, hogy nem öt. A négy az feltűnően nem öt, nem aon- dolja? — És o három? — A háromról az öt eszükbe sem juthat. Meg aztán a három, ez misztikus, kabdliszt.ikus szám. Három a kívánság, három az igazság, három a magyar és három a kislány. A legszebb szám. Hármat kell vinni. — Úgy van. És tekintve, hogy egyszerre fogjuk átadni, az hat üveg. A hat. pedig erősen emlékeztet az ötre, amennyit kértek. — Úgy van. De nem gondolja, hogy a négy éppen úgy emlékeztet? Ami nem öt, ahhoz a hat éppoly közel van, mint a négy. Ha ketten négyet viszünk, az teljesen rendben lesz.. — Vagyis fejenként kettő. Nagyon helyes . .. Látja, ez jó ötlet!. De... Tudja, mire gondolok? — Tudom, hogy vigyünk fejenként egy üveggel. Eltaláltam? — El. Mert ha fejenként eoy üveggel viszünk, akkor már nem mentünk üres kézzel, vagyis a piknik szabályainak eleget tettünk. Finoman, elegánsan, szimbolikusan fittünk pezsgőt. Nem gondolja? — Dehogynem. Amellett azt, hogy „öt" nem lehet se négynek, se háromnak, se kettőnek érteni. De egynek lehet, mert az „egy” éppen olyan rövid szó, mint az öt. —; Pontosan erre céloztam. Arra nem is gondolhatnak, hogy mi öt üvgg helyett vittünk egyet, mert ilyen pofátlanság eszükbe se juthat. Ha nincs érzékük a szimbólumokhoz, arra fognak gondolni, hogy félreértettük őket. És mit érdekel minket, hogy ők mit gondolnak, — nem igaz? — Ügy van. Tehát egy üveggel-viszünk. Mégpedig ketten egy üveggel. — Világos. Mert ha szimbolikus pezsgőt viszünk, elég összie- sen egy üveg is. így legalább nemcsak a pikniket fogja szimbolizálni, hanem azt is, hogy mi ketten nulyen jó barátok vagyunk. Egy ‘ szív, egy lélek, egy üveg! — Gyönyörű! Vegye meg, aztán maja elszámoljuk, jó? — Jó. Nem baj, ha pezsgő helyett habzóbort veszek? — Persze, hogy nem baj Úgyse mi isszuk meg I TAB! LÁSZLÓ HERÉNYI GRÁCIA: V7 JESZTFNDŐ KÖSZÖNTÉSF * Kit szorongva s várakozón köszöntünk, száz új gondunk, új örömünk hozóját: új esztendő, szárnyas idő szülötte, lépj be közé bünk. Lép elő a mit-se-tudott ködéből, új napot gurítva a téli égre, told előbbre' újra a századunkat, hetvenegyed szer. Békességet hozz s havazó türelmet, gondolathoz csendet, erői a tetthez, minden váratlanban a gazdagítót látni taníts meg. Űj esztendő, tél derekán köszöntünk. új esztendő, szép ragyogó reménység, add: szeressük benned az életünket, mint a madárdalt. leskó Lászlót SHszmóöíés Reggel az anyja, Jusztina ébresztette Kisvincét. Amint egy pillanatra a látószögébe ugrott az öregasszony arca, egy régi, gyerekkori emlék jutott eszébe. Hiába mutatta anyjának a jó tanulásért kapott ajándékkönyvet, az nem tudta elolvasni még a címét sem. „Nem tudom én az írást, csak azt, hogy Nagyboldogasszonykor születtem” — mondta szégyenkezve. Kemény reggel volt, gyorsan kapkodta magára a ruhát. Tegnap este, amikor megérkezett a faluba, azt a bizonytalanságot érezte, amit a távirat átvételekor. „kedden vaagunk gyere apaad" — ennyi volt. Még sohasem kapott táviratot az apjától. Levelet sem. A régi disznóölések hangulatát próbálta magában felidézni, de nem sikerült.. Gyerekkorában riem engedték segíteni, a belső szobában, kellett gunnyasz- tani-a. Apja már ébren volt. Keskeny résű szemmel nézett rá, és az asztal felé intett: — Igyál, az jót tesz ilyenkor! Megrázkódott a méregerős pálinkától, öregvince rosszkedvűen figyelte. „Na, meg- szemiivegesedtünk?” — kérdezte a fiától tegnap este. A disznó hörgő hangja még a háj szeletelésekor is a fülében volt. Undorodott. Már bánta, hogy hazajött. Most utólag, mintha kívülről látta volna önmagát, ahogy a disznó két hátsó lábára veti magát. Még az arcára is jutott a fröcs- csenő sárból. Szemüvegét hidegtől meggémbéredett kézzel tette zsebre. Ettől öregvince mintha enyhültebben nézett volna rá. Nagy darab, mócsin- gos húsokat gyömöszölt a darálóba, aztán erőlködve forgatni kezdte a fogástól simára kopott hajtókart. A nehéz, gyomrára telepedő zsírszag már nem zavarta. A daráló kése alatt recsegő hús hangja sem bántotta a fülét. Meg-meglóduló kézzel tekerte a kart. Eszébe jutott a' csúfoló, amit gyerekkorában sokszor végig kellett hallgatnia: „Vince, sötét,’ mint a: pincei”. -Amikor tegnap este ujjaj kibontották a .cső-; magot, amit a városból hozott, mintha nem is áz ő újjal bogozták volna a csomókat. Tudta.: a feszélyezettség miatt merevek, engedetlenek. Ezt a fe- szélyezeftséget ' mindig érezte, ha apja a közelében- volt. Másnap hi.ábg. kereste apján a disznóölésre hozott ajándékkötényt. „Hát. mit is tudunk mi még egymásnak mondani, édesapám?” — kérdezte néhány éve keserűen öregvincé- iől. Az öreg a kemény deszka jú ágyon ült. de nem szólt sem- , mit. Elmondta már napokkal azelőtt, többször is: „Teisnad- rá-gos ember akarsz lenni, azét: mégy az "egyetemre! Itthagysz bennünket, most, ' hogy felneveltünk és keresni tudnál!”. Egyszer az egyetemen, egy biológiai könyv lapozgatása közben erre a néhány sorra figyelt fel: „A kelet-afrikai szájköltő halaknál az apa étlen- szomjan, belsejében hordja az ikrákat. Amikor kifejlődnek a kis halak, a szájnyíláson át távoznak, de veszedelem esetén mindig visszatérnek. Egy idő után kihuny az ivadékgondozó ösztön és az apa megeszi visz- szatérő fiait”. Ettől a néhány sortól rossz kedve lett. „Én nem akarok szájköltő-fióka lenni” — mondta magának aznap többször is. — Miféle az a nő? — zökkentette ki anyja kérdése gondolataiból. Már várta ezt a kérdést. Készült is rá, most mégis váratlanul érte, s a nyaka tövéig vörösödét!. Éppen a töltelékei gyúrták. —■ Rendes — motyogta. Halkan. — Egy elvált asszony tudja, mH akar — mondta sóhajtva az öregasszony. — Rafinált az! Nem tudta, mit válaszoljon. Hogy Zsuzsa olyan, mint egy kislány? Minek magyarázzon? Hang nélkül dolgoztak ebéd után is. Vastag hurkák téke- redtek a hurkatöltő végéről, alattomos kígyókként. Verejtéke belecsöpögött a töltelék masszájába. , Amikor az éjjeli vonathoz készülődött, anyja egy csórna got hozott be: ' — Ez a kis kóstoló nektek... Hirtelen melege lett. lehajolt a töpörödött asszonyhoz, hogy megcsókolja. Az apja a sarokban ült. Kisvince most nagyon öregnek látta. Kézfogással búcsúztak. — írj! — mondta az öregember. ’ — Ä tavasszal meg gyertek el mind a ketten. Ült a bociméi eg fülkében. Álmosan pislogó ablakú bak- terházak mellett robogtak el. „Szájköltő hal” — gondolta, és nagyon 'dühös volt arra a néhány éve olvasott biológia- könyvre. Kéziratokat nem érzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk. amelyekben a tehetség jelét látjuk.
