Tolna Megyei Népújság, 1971. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-31 / 26. szám
Boor Andrási Ablakból Lengyel Józsefi Vetélkedők — avagy mit érdemes tudni? Telefonkönyvek, lexikonok, logaritmustáblák, stb., stb. roppant információs anyagot tartalmaznak. Ha nem volnának kéznél, vagy nem ismernénk használatuk módját, bizony sokszor zavarba jönnénk. De a telefonkönyveket, logaritmustáblázatokat nem azért állították össze gondos munkával, egész kollektívák, hogy tartalmukat fejből tudjuk. Céljuk ennek éppen ellenkezője! Vagyis az, hogy agyunkat megkíméljék olyan adatok tárolásától, melyekre ritkán, vagy talán soha az életben nem lesz szükségünk. Aki a telefon- könyvet bemagolja, azt ajánlatos orvosi kezelésre utalni. Nem sokkal jobb eset, ha valaki egy általános lexikont tanul meg kívülről. Az ilyen em_ bér rengeteg használhatatlan kacattal raktározza teli a fejét, pontosabban értékekkel, melyek zsúfoltságuk és tömegük folytán, nagyobbrészt hasz. Halhatatlanokká válnak. Nehéz és mindmáig megoldatlan feladat, hogy miként kellene az iskolák tananyagát úgy összeállítani, hogy a tanuló a nyers adatokból a feltétlenül szükségeseket hiánytalanul tudja, továbbá megtanulja, hogy az előtte felmerülő kérdésekre milyen könyvekben keressen pontos választ és végül — és ez volna a legfontosabb —■ miképpen kell á könyvekben le nem írt és újonnan felmerülő feladatokat, a megtalált összefüggések segítségével megoldani. Egy példa: akj a magyar irodalomtörténetben többé-kevés. bé járatos, tudja, hogy Mikes Kelemen Rodostóban halt meg, sok évvel IX. Rákóczi Ferenc halála után. Ennyi a nemszakember számára elég. Ha netán azt akarja megtudni, hogy 'hány évig élt Mikes Kelemen egyedül Rodostóban, ak. kor a lexikonban megnézi: mikor halt meg Mikes, a II. Rákóczi Ferenc címszónál megkeresi, amikor halt meg Rákóczi és egyszerű kivonás útján megkapja a kívánt számot. De ezt kívülről tudni felesleges. Szerencsére az ember agya nem egy korlátolt méretű, tömött autóbusz, amely ha egyszer megtelt, új utasokat csak akkor fogadhat be, ha néhá- nyan kiszállnak. Az agyban nemcsak a feledés által kiszállók adnak az újabb beszállóknak helyet, hanem befogadó- képessége kellő edzéssel és gyakorlattal bővíthető. De a legjobb koponyának se szabad mindent, túl sokat — azaz feleslegeset — befogadnia. Erre figyelmeztet Szent-Györgyi Albert profeszor nemrég magyarul is megjelent, könyvében: ZÄ könyvek azért vannak, hogy megtartsák magukban a tudást, mialatt mi a fejünket valami jobbra használjuk. Az ismeretanyag számára a könyv biztosabb otthont is nyújt. Az én saját fejemben bármelyik könyvszagú ismeretnek a felezési ideje néhány hét. Így hát az ismereteket biztos megőrzésre a könyveknek és könyvtáraknak hagyom, és inkább horgászni megyek, néha halra, néha új ismeretekre." Kéziratokat nem őrzSnkmeg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk. A szegedi tudományegyetemen 1940-ben Szent-Györgyi professzor így fejezte be rektori székfoglalóját: „Ami magát a szigorúan vett tanítást illeti, úgy az érdeklődés felkeltését, a belső összefüggések meglátásának képességét fontosabbnak tartom, mint az adatoknak a fejbe préselését. Az élet tartamához képest az iskolai tanulmányok ideje rövid, az élettelen adatok pedig hamar elpárolognak, és ha a hallgatóinknak tudásvágyat nem adunk útra- valóul, akkor már pár héttel a vizsga után üres fejjel és kézzel fognak az életben állni, míg ha érdeklődésüket felkeltettük, úgy az élet elég időt és alkalmat fog adni esetleges hiányok pótlására.’" Vannak, akik még a több nyelv tudását is károsnak tartják. Schopenhauer (mikor ezt a nevet leírom, a pontosság kedvéért megnéztem a lexikont), például az ókori görögök nagyobb értelmi képességét a római latinokkal szemben abból származtatta, hogy a görögöknek egy fogalomra csak egy szót kellett ismerniük, míg a művelt latinaknak kettőt, nemcsak latint, hanem a görögöt is. Nyilvánvaló ez így elfogult, egyoldalú túlzás, és mint az elfogult, egyoldalú túlzások mindig, nagyon bonyolult jelenséget egyetlen okra akarnak visszavezetni. A tudásanyag birtokbavétele az egyik feladat. A másik a könyvekben fellelhető tudásanyag értelmes használása. Ha ebben a kettőben a helyes arányt megtaláljuk, ez már az összefüggések megtalálásának is kiindulópontja, a tudás és értelem jó gyakorlótere, „A vetélkedők az általános műveltséget gyarapítják”. Ez az érv nem minden esetből érvénytelen, de arra nagyon vigyázni kellene, hogy milyen minőségű műveltséget gyarapítónak. Ha az a személy, aki mondjuk pontosan tudja, hogy hány évvel élte túl Mikes Kelemen II. Rákóczi Ferencet, sőt valamelyik lexikonból bevágta és pár szóban el is tudja mondani, hogy miről is írt Mikes Kelemen, ezzel nem pótolja sem a maga, sem a százezernyi tv-néző számára azt. amit akár egyetlen Mikes Kelemenlevél ismerete, a szép magyar nyelvből és érdekes korrajzból adhatna. Bizonyára meg lehetne talál, ni a valóban gondolkodni segítő és újat mondó vetélkedőik formáját is. Néha, ritkán meg is találják. De sokkal gyakoribb az a terméketlen, külföldi példákat másoló forma. Nem oly veszélyes ugyan, mint állítólag az alkohol, tehát nem öl, nem dönt nyomorba. — csak éppen. Félreértés ne essék. Nem az általános műveltség ellen hadakozom. Nem a „szakbarbárságot” dicsőítem. Nem mondom: légy jó szakember és semmi mással ne törődj! Az általános műveltségtől való rideg elfordulás napjainkban még inkább, mint az előző korokban, a szakmán belül is beszűküléshez vezet, a fejlődés gátjává válhat, meddőséget eredményez. A műveltség egyik jele, ha valaki tudja, hogy mihez ért és tudja, vagy sejti, hogy a még nem ismertet merre felé kellene keresnie. Nem önhit- ten, büszkélkedve, de köntörfalazás nélkül, sokszor be kell ismernünk: „Ehhez nem értek”. Vagy: „Ezt még nem gondoltam végig”. Vagy: „Ezt még meg kelene tanulnom”. Ez lenne sokszor a műveltség és önismeret útján járás első bizonyítéka. Jobb, mint az a tudás. mely arra tanít, hogy mindenről, de csak felületesen Odakint havazik. Apró, végeláthatatlan peíyhekben. Borostás arcom odalapul a valószínűtlen ablaküveghez, és réveteg tekintettel bámulom a különös világot Most egy új, egészen más világ van odakinn. A rohanás lelassult a sugárút majdnem kihalt csak egy-két ember itt-ott, vigyázva mennek, apró csoszogással. Ilyenkor mennyire bátortalanok. Meg- gondoltabbak, félősebbek, mintha attól tartanának, hogy kicsúszik alóluk a föld. Alig totyorognak. Gallérjuk fölhajtva, óriás szőrmekalapokban, behúzott nyakkal, sálakba bugyolálva, akár a hóemberek. Egyformák. Arcukról eltakarítottak minden mosolyt mintha sohase lettek volna boldogok, csak élettelen marcona hóemberek. Hideg lehet odakinn, fog- vacogtató. Az ablak résein bemorajlik a kavargó szél. Reggelre talán megszületnek az első jégcsapok. Jó itt a szobában; meleg van, a kandallóban ropog a tűz, nincs rohanás, nincs cso- szogás, megállt az idő. Ridegek az ablakok. Az utcák, a házak, az emberek. Minden nagyon rideg és csupa fehér. Hoppá!..; Majdnem orra bukott az a bácsika. Ejnye bácsi! A maga korában már jobban kell vigyázni. Ilyen időben nem szabad egyedül botorkálnia, vagy legalább egy bot kellene. És a nénike hol van? Otthon maradt vagy talán már meghalt? Nem halhatott meg. Látom a kis töpörödött arcán, hogy él még a nénike. Vigyázzon bácsi, félrecsúszott a fülvédője! Maga már egykettőre megfázhat és aztán, jajj, egyedül marad a nénike. Ne hagyja magára, mert nagyon rossz egyedüL Négy óra. Milyen jó lenne, ha már itt lennél. Talán dolgozol még? Biztosan topogsz a Körúton és várod a buszt Azt » nyavalyás járatot tudjunk fecsegni. Carol K. Schächter t A KISFIAM A kisfiam pufók volt és szőke, és alig múlt kétéves, amikor egy zabpelyhes doboz alján ajándék tranzisztoros rádióit talált Attól a naptól kezdve soha semmi bajunk nem volt vele. Még a kopott takarójától is hajlandó vélt megválni, amit esténként ka- pargatni szokott. Mi több, as ujját sem szopogatta többé. A kisfiamnak pompás volt a memóriája. Még mielőtt iskolába került, kívülről tudta a műsort. Tudta, hogy milyen táncdalok kerültek be az első tíz közé, hol lehet a legjobban ebédelni Manhattanban, s ami a legfontosabb, szószerint fújt minden divatos reklámrigmust. Természetesen a kisfiam magasabb rendű feladatokra született. Gyakran rajtakaptam, amint kicsiny tranzisztoros rádióját a füléhez tartotta, s elgondolkodó tekintetted bámult a világba, mint akiben éppen súlyos és magvas eszmék fogannak meg. Építész lesz belőle — mondogatta az apja —, vagy atomtudós. Mennyire szerette az a gyerek a kis rádióját! Gyorsan megtanulta, hogyan kell mindent félkézzel csinálni, csakhogy a másikban mindig ott szorongathassa leghűbb barátját. Hiszen azzá lett számára a rádió: cimborává. Sőt, mi több, ő úgy vélte, hogy a rádió valamennyi bemondója személyes jópajtása; ezért más kapcsolatokra nem is volt szüksége. Ha kérdeztek tőle va. damit, megpróbált válaszolni, de többnyire csak hallgatott. Ily módon nagyon kellemes hallgatóság vált belőle, megszokta, hogy fejét kissé félrehajtsa, azzal a figyelmes tekintettél, amelyet az emberek úgy szeretnék. A kisfiam olyan aranyos volt! Az ágyba is magával vitte tranzisztoros rádióját és ha éjszaka rosszat álmodott, akkor sem kellett odamennem hozzá. Tudtam, hogy bekapcsolja a kis rádióját, meg- vigasztalódik és újra elszende- redik. Az étkezésével sem volt soha probléma; a rádió ott állt az asztalkán, a pohár tej mellett, s a gyerek sohase nézte, mit eszik. Amikor egy hétig kórházban feküdt, nekem nem kellett ott ülnöm az ágya szélén, ahogy más anyák teszik. Ott tartotta a kis rádióját a párnája alatt, s az or. vosok és ápolónők egybehangzóan azt mondták, ő a legjobb gyerek, akit valaha láttak. Csodálatos dolog volt elgondolni, hogy a fiamból olyan ember lesz, aki megáll a maga lábán, és könnyen beilleszkedik a társadalomba. Most már huszonhét éves, és a házunk alagsorában berendezett, kicsiny lakosztályában egyszerű életet él. A tiszta fehérneműt és a reggeli, ebédet, vacsorát leküldöm neki az ételliften. Néhanapján elmegy otthonról. hogy új élemet vásároljon, s ilyenkor benéz hozzánk és elcsevegünk. A fiam még nem választott magának foglalkozást. Azt mondja, majd átgondolja a dolgot, mihelyt a műsor véget ért Fordította: Zilahi Judit Dobok még egy-két hasáb» bal a tűzre. Nyomorúságos lehet ilyenkor a vadállatoknak. Nyüszít az erdő. Idebenn jó. Csönd van, nyur galom. Csak az ablak ne lenne olyan rideg. Most már korán sötétedik: Nemsokára felgyújtják a villanyokat. Senki sem siet, alig csoszognak. Hóemberek. Na végre, valaki, akinek sürgős. Fiatalember. Vajon hova rohan? Talán hazafelé: Várja a gyerek meg a feleség. Nem, még biztosan nőtlen. Túl fiatal még és túl lendületes. Ilyen csak legényember lehet Majd idővel ő is lelássuk Most még rohan, eltűnik s, sarkon. De amott, az a bőrkabátos férfi nagyon óvatosan jár. Több, mint óvatosan. Pedig még nem öreg ember és any- nyira az aszfalt sem síkos. Ismerős nekem. Mihez is tudnám ezt a mozgást hasonlítani? Megáll a szemközti kapunál, óvatosan körülnéz — alig lát ki a kalap alól —, az- tán komótos mozdulattal le» paskolja magáról a hókristályokat. Egy pillanatra elővillan sállal bebugyolált arca. KI lehet ez az ember? Mérnök^ orvos, igazgató, vagy téesz- elnök? Egyik sem, akkor kocsival jönne. Mindenesetre jólöltözött. Biztosan családos is. A gyűrű ugyan nem látszik a kesztyű miatt, de jóltartott po- fahűsáról sugárzik a családi békesség. És a cipője is milyen fényes, szinte lepattog róla a hópehely! A nyakkendője meg valósággal kiabál. Legalább húsz éve ellenőrzi« a kötését. Még egyet lép,' megint kő- rülles, gyanakvón, mintha félne valamitől, aztán hirtelen besurran. Hát perszel A szeretőjéhez megy, szembe, a harmadikra. Ezért olyan ismerős! Nahát, a disznó, hogy nem szégyell* magát, karácsony délután! Vajon mit hazudott otthon, hova megy? Azt nem mondhatta, hogy kiszállásra és azt se, hogy értekezletre, legfeljebb azt, hogy átugrik egy kicsit a rokonokhoz. Igen, biztosan azt mondta. Es most, tessék, már fent van a harmadikon. Te mit mondanál erre, ha most itt lennél? És vajon mit hiszel? Esetleg egészen mást. Ti sohasem mutatjátok ki teljesen, amit gondoltok rólunk, és igazatok van. Milyen szépen esik a hőt Akár a mesékben. Hideg lehet odakinn, a zúzmarás csönd mindent bevon. Dermesztőén ridegek az ablakok. Hol lehetsz most? Kár, hogy még nem vagy itt. Rossz egyedüL Szentséges ég, azoknak meg elment az eszük? Ilyen időben csókolózni. És hogy belebújik abba a lányba. Alig látszanak ki egymásból. Brrr! Mindjárt megfagyok helyettetek. Azért ezt nem csinálnám utánatok, még egy ilyen hosz- szú csókért sem. Vagy lehet, hogy egyszer én is csináltam? Lehet Ugye nincs hova behúzódnotok, egy jó meleg szoba kellene. Rögtön lekiabálok, hogy gyertek föl ide. Itt aztán folytathatjátok, nagykabát nélküL Nem, azt azért mégsem. Most már minden pillanatban itt lehet... Dobok még egy-két hasábbal a tűzre, hiszen biztosan átfázott, szegény.
