Tolna Megyei Népújság, 1970. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-05 / 285. szám
Do boxy Imre: Újra leltet kezdeni 21. Deső bólint. — Gondoltam. Élesebb a dörgés. — Igen, már az éjjel átjöttek. Mándor és Bitta közt tankcsapdákat ásatnak a civilekkel, dehát úgy se tudják keresztben felásatni az egész határt. , — És? — kérdezi mohón Fésűs Járó. — És? Nem felelnek neki. Deső elgondolkozva járkál, Sorki leoldja övéről a kötényül odakötött konyharuhát, — Főhadnagy úr, még nem késő... Amíg nyitva az út, meg kellene próbálni. Beleremeg, ahogy kimondja. Szeme idegesen ugrál. Egyszerre szakadt rá a riadalom, annyi ütközet, annyi menetelés után itt a küszöbön a fogság. Ezt talán a főhadnagya sem gondolta végig, mi lesz, ha betoppan az ajtón az első orosz katona, nem, ezt nem lehet megvárni, menni kell innen, bele a világba, míg a kör be nem zárul. Csontos arca merő víz, egy pillanat még, kirohan a présházból. Deső ráemeli szemét. — Igen, Sorki, ezen át kell esnünk. Ha kiteszed a lábad, az első igazoltatás után lepuffan tanak. — De hátha így is? Főhadnagy úr, én magának mindig ... — Elmehetsz, ha akarsz. Nem parancsolhatlak vissza. De bármit csinálsz, saját felelősségedre teszed. Tarba zöld, mint a leveli béka. — Én nem maradhatok ... Eszembe jut a gyűjteménye. De hiszen nincs nála, ott maradt a századnál. Igaz, csak a rongyokat hagyhatta el, mindazt a rémséget, mely hozzájuk kötődik, magával hordja. Gallai káromkodik. — Az anyátok beszari szentségit, nem értitek? Civil gúnyába bújunk, sose voltunk katonák, bárki kérdje, semmi közünk az egészhez! De még ha kiszagolnák is, szökevények vagyunk, saját hadbíróságunk elől pucolunk, a genfi konvenció szerint ez egészen más... főhadnagy úr, parancsolj rá ezekre a oarmokra, hát persze hogy ideér a ruszki, mit gondoltatok, horgászni fog a Duna-parton, míg itt mindenki tisztára mossa a gatyáját? — Legalább azt tudnám — gondolkozik hangosan Géza —, hogy mondják oroszul, orvos. —- Vracs — feleli Deső. — Persze, te tudod. El is felejtettem. Dehát ez kitűnő! Ha beszélni tudunk velük, minden rendben lesz. Engem az idegesített, hogy mutogatni kell, az rémes, hadonászik az ember, mégse tudja pontosan megértetni magát. . . kezeltem egyszer egy süketnéma nőt, úgy felbőszített mindig, majd lelöktem az asztalról, pedig nekem a beteghez áldott türelmem van. — Terítsetek — mondja Gallai —, rögtön kész a lecsó. Tarba kezdi széjjelrakni a tányérokat. Sorki az evőeszközt, ügyesen és figyelmesen csinálják, belemenekülnek ebbe a semmi kis tevékenységbe is, elfoglalják magukat, sajnálják abbahagyni, addig se kell gondolkodni. Amint Tarba elém helyezi a tányért, csomót érzek a torkomban, ördögbe is, ezzel a kezével akasztott. most egész ebéd alatt arra fogok gondolni, hogyan pászította az elítéltek nyakára a kötelet. — És? — kérdezi Fésűs Járó. — Ha szabad érdeklődnöm, miről fogtok beszélni velük? Még nincs a nyeregben, még megtáncoltathatják a nyilasok, vagy bárki más, de már nagy a szája, hát persze, a mándori rév húsz kilométerre sincs tőlünk. Gallai rá is formed, ne ugrálj, szarházi, nem mi bújunk tenálad, le bújkz minálunk, különben sem akarunk bevágódni a krumplikajtató barátaidnál, Deső azonban nem szól semmit, háttal fordul Fésűs Járónak, kibámul az ablakon. Milyen rozsdás a diófa levele, milyen fekete rozsdás, mintha vér száradt volna rá. — Rendben van — mondja Fésűs Járó, ügyet se vetve Gallaira —, letagadjátok, amit csináltatok, éntőlem letagadhatjátok, nem érdekel, bár gondolom, nemcsak tökmagot rágtatok odakint. Az is rendben van, hogy elmondjátok szép sorjában, mi mindent nem csináltatok: nem engedelmeskedtetek a parancsnak, vagy a behívónak, már mint a legvégén, amikor úgy is kilátástalan minden, nem öltétek meg apátokat- anyátokat. De mit csináltatok? A sok nem után mi lesz az igen? Mit tudtok mondani arról, hogy tettetek is valamit a háború ellen, a nácik ellen, az egész országvesztő banda ellen? Rossz a hangütés, hepcláskodás nélkül, aggódva rokonszenvesebb és visszhangot keltőbb lehetne az egész. De ráció van benne, tagadhatatlan, ez a Fésűs Járó a valóság tényeiből indul ki, végre is az oroszokat várjuk ide, nem az angolszászokat. Géza a késével játszik, a tányér mintáit követi karistolva, kék szőlőfürt van a tányéron, kék indákkal, kék levelekkel. — Nem hiszem — mondja —, hogy erről az oroszoknak tartoznánk számadással, — Hát kinek? — Legelőbb is tulajdon lelkiismeretünknek. Aztán majd azoknak a magyar fórumoknak, amelyek a háború után megvizsgálják, remélhetőleg tárgyilagosan, mit tudtunk volna elkerülni, és mit nem. — Rendben van, dehát az oroszokat támadtátok meg! Náluk dúltatok, vagy nem? — Hogyne — mondja Géza gúnyosan —, ahányszor injekciós tűt vagy kaparót vettem a kezembe, folyton .arra gondoltam, na most elintézem őket. — Nem rád céloztam! Te orvos vagy, bár ember is, állampolgár, tehát az egész nem olyan egyszerű... De ismétlem, nem rólad van szó. Gallai leszopja a főzőkanál végét. — Világos — mondja, és a levegőt csápolja a kanállal —, ez ä paprikajancsi minket leckéztet. Hát figyelj csak rám, seggfejű barátom, én írtam alá a hadparancsot, nem olvastad ? Irány Moszkva, előre a hazáért meg mindenért, Gallai Frigyes tartalékos hadnagy és textilügynök. A kormányzó úr a klozeton ült éppen, még onnan is kiabált kifelé, nem akarom, gyerekek, nem kockáztatok egy csepp magyar vért se, de én erőltettem, ne hülyéskedj Miklós bátyám, csináljunk már egy disznó nagy háborút, végre meglesz a magyar—japán határ .,. ■4 4 í 3 3 Ez nem tréfa! (Folytatjuk.) AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA~ Szibéria csodálatos földje ni. Eg, este a Padunban Kilowattok millióit termelő vízierőniű gépterme. Szerencsésnek mondhatta magát a vendég, aki azon az estén betért a Bratszki-tenger partján álló kényelmes étterembe, a Padunba, amikor a Bratszki Vízierőmű építői adtak egymásnak találkozót, hogy felelevenítsék a küzdelmes napokat, amikor még maguk sem hitték volna, hogy ilyen hatalmas és mégis szép beton óriást emelnek majd ezen a barátságosnak egyáltalán nem nevezhető tájon. „A törvény — a tajga, a gazda — a medve” — ezt a baljósán hangzó szibériai mondást az 1954-ben érkező erőműépítők hamar megtanulták. Mégis, ha emlékeik között k (itatva felelevenítik a hajdani nehézségeket, hajmeresztő medvetörténeteket, emberevő tigrisekről, csikorgó fagyokról, vagy száz kilométeres körzetben mindent elpusztító erdőtüzekről szóló elbeszéléseket ritkán hall tőlük a kíváncsi érdeklődő — haragja még ma is főként a „fekete férgek", a birodalmukat makacsul védelmező szúnyogok ellen irányul. Egész nyáron falként magasodott Bratszk fölé a szúnyogármádia. Speciális vegyszerekkel töltött tartálykocsik irtották őket napestig, folyosókat vágva a szúnyogerdőbe. Egy-egy ilyen „koridor’ mintegy tízperces fellélegzést jelentett, de a moszkitók hamarosan újra támadásba lendültek. Az egyik építő elkeseredésében letépte rnoszkitó- hálóját és karját széttárva üvölteni kezdett: • — Nesztek, zabáljatok, átkozottak! Úgyis megfulladtok! Mg színét sem látni tnosz- kitónak Bratszkban. A mesterséges tenger örökre kiöntötte őket fészkeikből. Akadt munkás, aki egy idő után nem bírta tovább és elutazott. Ám jöttek helyettük újak — fiatal, kemény legények. Azok, akik az emberi odaadást pénzben mérik nem is érthetik meg, miért? Biztosan nem a hamis pátosszal megírt romantikus novellák, „a ködös tajga illata' vagy a csábító szibériai fizetés kedvéért jöttek — mondja Ivan Najmusin a Bratszki Vízierőmű építésvezetője, aki az embereket két kategóriába: „jó dolgozókra” (ez a legnagyobb dicséretnek számított) és „vendégszereplőkre’ osztotta. Najmusint az amerikaiak egyszer hatalmas termete, széles válla és „mancsai” miatt „hidromedvének" nevezték. Nem sértődött meg. — Dolgozni jöttek ide, hogv felépítsék a világ legnagyobb vízierőművét és újjávarázsolják a vidéket, — mondta most, a Padunban töltött estén. Szása Gurevics az egykori betonozó a hajdani időkről álmodozva leginkább az étterem csendjét élvezte. — Még szép — szólt közbe sokatmondó iróniával Marcsuk mérnök, félig felemelkedve helyéről. — Kétszáz exkavátor, három és fél ezer dömper, több mint négyszáz daru dolgozott egyidőben, és az építkezés „legmelegebb” időszakában az egyszerre működő gépek motorjainak összteljesítménye elérte a nyolc- százezer lóerőt! A gát nappal csodálatosan könnyednek látszik, roppant méretei csak egészen közelről érzékelhetők. Befejezett eleganciájával nagy művész alkotására emlékeztet. Feledhetetlen látvány az erőmű szinte teljesen automatizált gépterme is — több mint négyezer ellenőrző és mérőműszert építettek be a gát testébe. Több mint 500 iparvállalat. 70 tervezőintézet és több tucat tudományos kutatóintézmény dolgozott a Bratszki Erőmű létrehozásán. Bonyolult egye di berendezéseket — köztük 500 ezer voltos üzemfeszültségre tervezett elektrotechnikai készülékeket és még sok más technikát terveztek és készítettek el. Az erőmű kamatostul fizette vissza a kölcsönt. Egyedül 1968- ban 24,4 milliárd kilowattóra villamos energiát termelt. Nyolc év alatt az erőmű termelési értéke egy- milliárd 503 millió rubel volt. Az építkezés beruházásai 1969- ben már kétszeresen megtérültek, pedig még csak két éve dolgoznak a névleges teljesítménnyel. Az »erőmű termelte energia egy kilo- vattórájának önköltsége mindössze 0,052 kopejka. Az Angara vidék iparvállalatai a legalacsonyabb egységáron kapnak villamos energiát, és a bratszki, valamint az Uszty- Ilimi kerület lakossága is feleáron fogyaszthat. Az erőmű működésétől függ az Omszk- tól Ulan-Udéig telepííett ösz- szes iparvállalat munkája. Márpedig ez 3 ezer kilométert — azaz négy időzónát jelent. Ami Bra+'-kot. mint várost illeti. hWI> eresünk város- központot es külterületeket. Nyolc, egymástól sokszor többtucat kilométernyi tajgával elkülönített kerület alkotja ezt a várost. Az építők barakktelepülésének helyén ma már korszerű lakónegyed áll. Azóta már 874 kilométer autóút, saját televíziós centrum, az „Orbita” kozmikus televíziós rendszer egyik állomása, és számtalan kommunális létesítmény épült ift, és az eddig komoly anyagi forrásokat felhasználó, építővárosból Kö- zép-Szibéria egyik legnagyobb ipari központja lett Itt az ember valóban kénytelen szu- perlativuszokban beszélni. A bratszki erdőgazdasági —ipari komplexum (évi cellulóz- íörmelése 500 ezer tonna) olyan hatalmas területet foglal el, hogy a favágóknak azokra a helyekre, ahol ma dolgoznak, csak száz év múlva kellene visszatérniük, s addigra újra sűrű rengeteg fogadná őket. Bratszk sokat tapasztalt építői ma fontos építkezéseket vezetnek: építik az Usz'ty- Ilimi vízierőművet, bővítik a Korsunovszki Ércdúsító Kombinátot, új faipari létesítményeken és villamos távvezetékeken dolgoznak. „Hála istennek, Szibériában még sokáig talál érdekes munkát a magunkfajta” — mondja Iván Najmusin, akinek valóban nem kell félnie, hegy kedvéi-e való feladat nélkül marad. Következik: Uj város szüléiéit.
