Tolna Megyei Népújság, 1970. október (20. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-14 / 241. szám
ttttV t TT'rTTTTTnTTryrT VyyTVyTV»yyy,f>W^fVW»'^'»Ty»TTvvT»Tvf »TVYVy»T-tV>-vTv¥fytTv^f>yvyTryyTTyrvTyvvvyyTV>TT¥TyWvryx KALANDOS története: 4. Ugyancsak 1934. májusában John Dilinger, „Amerika első számú közellensége” kísérelt meg hasonló műtétet. Két sebész, akik közül az egyik kábítószer-csempészésért, a másik pedig emberölésért került börtönbe, rögtön szabadulás után egy titkos lakásban különféle plasztikus műtétekkel igyekezett megváltoztatni Dilinger ábrázatát, majd savakkal kezelte ujjhegyeit, a bőr- fodor-raj zolatok teljes eltűnéséig. Alig két hónap múltán, 1934. június 22-én Dilfngert lelőtték az egyik chicagói mozi előtt. A holttest személyazonosságának megállapításakor az ujjlenyomatszakértők azt konstatálták, hogy a második ujj Ízületein lévő bőrvonalak részben megmaradtak, s ezeknek lenyomata rajta volt Dilinger ujjnyo- matlapján is. Hiába volt minden, a gengszter ujjlenyomata halála után is árulója maradt. 1941. október 31-én harsant fel utoljára riadó az ujjlenyomatok világában. Ezen a r^apon került hurokra a texasi Austinban bizonyos Robert Pitts. Az ujjlenyomat-nyilvántartó iroda tisztviselője Pitts ujjait sorban ráhelyezte a bélyegzőpárnára, majd a daktiloszkópiai lapra. Lehetetlenség — mormogta aztán, s hitetlenkedve hordozta végig tekintetét a papírlapon, aztán meg az előtte álló gonosztevő gúnyos fintorba torzult arcán. Ennek a Pittsnek az ujjain még nyomuk sem volt a bőrfodorszálaknak! A „meglepetés” azonban nem érte felkészületlenül a szakértőket. Pitts mellén tíz hosszú forradást fedeztek fel: ötöt jobb- és ötöt bal- felől. Az onnan lefejtett bőrrel helyettesítették az ujjhegy bőrfelületét. Felvetődött tehát a kérdés: kicsoda valójában ez a Pitts? És hogyan lehet válaszra találni, ha nincsenek ujjlenyomatai? Minden bizonnyal ismert és körözött bűnöző, hiszen másként aligha vetette volna alá magát ilyen operációnak. És ki volt a műtétet elvégző sebész? Pitts azonban hallgatott. Az ügy az FBI-hez került, ahol aztán felforgatták a szökésben levő gonosztevők kartotékjait, irat- csomóit. így került elő egy törzslap, bizonyos Robert J. Phillipsé, akit kilenc esztendővel előbb gépkocsitolvajlásért ítéltek el. Ismertető jelei, fényképe, életkora — mind-mint Pittséi. Utoljára 1941. március 28-án volt letartóztatásban Miamiban. És akkor még „voltak” ujjlenyomatai. Következésképp, az operációt 1941. március 28. és október 3. között végezték el rajta. Végül aztán rábukkantak a sebészre is: a New Jersey-beli Union City-ben lakó Leopold Wiliam August Brandenburg doktorra, vagy ahogyan az alvilág „becézte” — Brandenburg „dokira”. Brandenburg beismerte, hogy Robert J. Philips-et ő operálta meg 1941 májusában. A Philips-eset volt az ujjlenyomatok történetében az utolsó kísérlet a természet és a dak- tiloszkópia kijátszására. ADOLPHE BECK DRÁMÁJA Ötvenöt év körüli férfi volt, deresedő szálakkal dús bajuszában, halántékán. Elgondolkozva állt íróasztala mellett, majd hirtelen mozdulattal leszakította a naptárról az 1896. december 16-át mutató lapot, kezébe vette cilinderét és kilépett otthonából a londoni Victoria Streetre. A ház előtt megállt, felhúzta kesztyűjét, s már indult volna útjára, amikor egy nő megszólította: „Uram, én ismerem önt!” Emberünk meglepődve tekintett rá: ..Bocsánat asszonyom, mit óhajt? A nő erre emelt hangon, követelőzve kiáltotta: „Adja vissza a két órámat, a gyűrűimet .. A jelenet botránnyá fajult, szereplői végül a Rochester Bow-i rendőrszobán kötöttek ki. A férfi bemutatkozott: Adolphe Beck vagyok. A nő szintén: Ottilie Meissonier. Azután elmondotta a következőket: néhány héttel előbb, az utcán, egy férfi összetévesztette lady Everton- nal... Amikor a tévedés kiderült, a férfi bocsánatot kért és bemutatkozott: Lord Salisbury. Majd elmesélte, éppen egy virágkiállításra indult, dehát végül is ez a kiállítás lényegében nem érdekli, mivel birtokán, Lincolnshire-ben nem kevesebb, mint hét kertész dolgozik... Engedélyt kért viszont, hogy a hölgyet hazakísérhesse. Miss Meissonier ebbe bele is egyezett. Amint hazaérkeztek, a férfi meghívta, vegyen részt egy kiránduláson, amelyet saját jachtján szándékszik tenni. Volt egy kikötése is: a miss toalettje ne maradjon el a többi meghívott hölgy öltözéke mögött. S hogy minden világos legyen, azonmód fel is sorolta, milyen ruhákat szerezzen be magának, sőt mi több, ki is töltött egy 40 font sterlingre szóló csekket a lány nevére. Ami az ékszereket illeti, ezek se okozzanak fejtörést Miss Meissonier-nak, azokról ő, a lord majd gondoskodik. Magához is vette a miss egyik karóráját meg két gyűrűjét, mint mondotta — „mérték”-nek. A „lord” távozása után Ottilie Meissonier észrevette, hogy nyoma veszett a másik karórájának is. Szaladt a bankba beváltani a csekket, amelyről azonban — amint várható is volt — kiderült, hogy hamis. A „lordot” attól kezdve többé nem látta, egészen a mai napig — december 16-ig. Mert — és a miss ebben nem kételkedett — Adolphe Beck személyében megismerte a szélhámost. Summa-summárum: a vizsgálat során huszonkét nő jelentkezett, akiket a szélhámos „lord” mind az előbb ismerteit módon szedett rá. Az állítólagos lord Salisbury-vel való szembesítésükre a rendőrség az „azonosítási szemle” régi és rossz módszerét alkalmazta... Találomra összeszedtek tíz, vagy tizenöt férfit, nem törődve azzal, hogy a gyanúsított hasonlított-e rájuk, vagy sem. A legtöbbször éppen úgy esett, hogv Beck volt köztük az egyetlen, aki bajuszt viselt, vagy őszült, így hát érthető, hogy a nők többsége azonnal felfigyelt rá. „Ö az! — hangzott minden egyes alkalommal a válasz. — Ezer közül is ráismernék!” Beck viszont megesküdött, hogy soha életében nem találkozott egyikükkel sem, hogy norvégiai rézbányáia jövedelméből él. s így semmi szüksége arra, hogy szélhámos- kodjék. December 18-án a rendőrséget névtelen levélben figyelmeztették, hogy 1877-ben egy John Smith nevű férfit ötévi börtönre ítéltek éppen olyan szélhámosságok miatt, mint amilyeneket Adolphe Beck, alias lord Salisbury követett el. Ez a Smith 1881. április 14-én került ki a börtönből és azóta eltűnt. „Teljesen bizonyos — vonta le a következtetést a névtelen levélíró —. hogy nevezett Beck azonos Smith-szel, aki régi mesterségét folytatja.” (Folytatjuk.) Sárgarigó és a diófalevél A Ho Si Minh őrs jelentkezik Az őrs a 4946-os számú Alpári Gyula úttörőcsapatban „székel”. A tagok azt mondják, ők egy amolyan átlagőrs. Különleges dolgok náluk nem történnek. Feladataikat pontosan végzik. Az őrs idei első foglalkozása az alakuló ülés volt. A második őrsi foglalkozáson névadójukról, Ho Si Minh-ről és a vietnami népről beszélgettünk. Az őrs vezetője Pollák Klári, aki már ötödik éve vezet egy-egy őrsöt, helyettese pedig Feil Tériké. — Mit tudtok Ho Si Minh- ről? — Ö volt a vietnami nép vezetője. Halálakor mi is megemlékeztünk róla, a vietnami néppel együtt az egész világ gyászolta. — Mit hallottatok a vietnami nép hőstetteiről és a vietnami gyerekekről? — A Pajtás újságban olvastuk, hogy egy kislány átélt egy tömeggyilkosságot. EkKeménypapírból készült cédulákra írjuk rá az egyszeregy egyes tételeit, és a cédulákat tegyük zacskóba. A játékvezető egyenként kihúzza a cédulákat, hangosan leolvassa róla a tételt, amire az első játékosnak nemcsak válaszolnia kell, hanem mindjárt rigóét is kell rá mondania. Pálkor csupán néhányan maradtak életben a falu lakosságából. — Milyen érdekesebb foglalkozásotok, programotok volt a közelmúltban? — A fegyveres erők napján akadályversenyen vettünk részt. Az egyik állomáson lövéshez kellett felsorakoznunk. Az őrs minden tagja életében akkor fogott először kezébe igazi fegyvert. Akkor az jutott eszünkbe, hogy Vietnamban már évek óta háború dúl, s az ilyen idős gyerekek, mint mi, már ki vannak képezve. Azután az őrs tagjai megbeszélték, hogy a következő foglalkozásra mindenki keres egy Vietnamról, illetve Ho Si Minh-ről szóló verset, s közülük amelyiket legszebbnek találják, azt mindenki megtanulja. Müller Erzsébet úttörőriporter dául: „hétszer hét az negyvenkilenc — ebéd után jó, ha pihensz”. A következő tételre a következő játékos felel és versel. Aki hibázik, vagy nem tud rímet mondani, kiesik, vagy zálogot ad, esetleg még egy kérdést kap. Elsősorban úttörők játszhatták. _ _____________________ n agy diófa ágán, levelek közt elrejtve volt a sárgarigófészek. Tollal bélelt, szellőtől ringatott, kényelmes otthon volt ez a benne élő sárgarigófiókáknak. Soruk is jó volt, mert anyjuk ellátta őket mindenféle földi jóval. Szinte szemlátomást nőttek a kicsik, és anyjuk büszke volt rájuk. Minden reggel, mielőtt elindult volna, élelemszerző útjára, kiállt a fészek szélére, és ott énekelt boldogan vidáman.' Ám az egyik reggelen — ahogy énekelgetett — jajgatást hallott: — Jaj!... jaj!... segítség! A sárgarigó nem látott egy teremtett lelket sem, és ijedten kérdezte csemetéit: — Ti jajgattok madárkáim? Azok pedig azt felelték, hogy ők ugyan nem szóltak egy árva mukkot sem. Anyjuk igy megnyugodott, és tovább folytatta énekét. De néhány pillanat múlva újra hallotta a jajgatást. Elrikkantotta hát magát jó hangosan: — Ki jajgat itt? És a hang nagyon bágyadtan, fájdalmasan azt mondta: — Én vagyok, a diófalevél, itt a fejed felett. Kérlek, segíts rajtam. Nézd, ez az undok hernyó rágja a testemet, és nagyon fáj. — Boldogan! — mondía a rigó, és menten bekapta a hernyót. S ezzel, meg sem várva a hálálkodást, elrepült, hogy végezze napi munkáját. Jó messzire elszállt a fészektől és szorgalmasan gyűjtögette a reggelire valót csemetéinek, amikor váratlanul megdörrent felette az ég, és hirtelen olyan vihar kerekedett, hogy menedéket kellett keresni. Ömlött az eső, és nemsokára jég kopogott a fákon. Rémülten vert a sárgarigó szíve. Mi lesz most az ő kicsinyeivel, nincs aki megóvja őket a jég verésétől? Száguldott volna, ha tudott volna, de a vihar csak nem akart alábbhagyni. Örökkévalóságnak tűnt, míg végre javult az idő. Meg sem várta, hogy teljesen elvonuljon a zivatar, máris útra kelt, és félelemtől reszketve közeledett kis házikójához. • Ott aztán félelme egyszerre kitörő örömmé változott, mert fiókái épségben, vidáman csi- viteltek a fészekben. Boldogan kiáltott fel: — Csakhogy éltek kedveské- im,... csakhogy nincs semmi bajotok!... De ugyan ki vigyázott rátok, ki védett meg benneteket a jég ellen? — Itt ugyan nem volt senki — válaszolták a kis sárgarigók, — de nem is kelleti volna, mert ez a diófalevél, itt felettünk, szépen ránk simult, és mi alóla néztük a vihar tombolását. A sárgarigó mindent megértett, és szívből jövő köszönetét mondott a diófalevélnek, aki szerényen csak annyit mondott: — Régi dolog ez már, hogy jó tettért, jót várj! KESERŰ GYULA Nyári emlék... Üjdombóvári általános iskolások egyik kedves emléke a nyári táborból Mit játsszunk? Víg egyszeregy
