Tolna Megyei Népújság, 1970. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-09 / 186. szám

A könyvtár:

társadalmi alapintézmény

Lenin a kulturális színvonalat a könyvtárak fejlettségével mérte. Tette ezt azért, mert mint tudós és forradalmár világosan látta, hogy a könyvtár társadalmi alapintézmény, amely az iskola mellett a modern társadalomban minden egyén, de minden kulturális intézmény számára is egyaránt biztosítja a művelődéshez, a tanuláshoz szükséges irodalmat, könnyen hozzáférhető formában.

A gazdaságirányítás új

rendszerének megjelenése előtt a kulturális irányításban is többnyire központi utasítások döntötték el, hogy hol, milyen és mekkora fejlesztés- beruházás indokolt. A megyék, a városok és a falvak művelődésügyének irányítói a magasabb döntés végrehajtói voltak. Ma azonban az övék a döntés és a felelősség is, hogy a kultúrára szánt anyagi eszközöket, a művelődést szélesen alapozó intézményekre, iskolákra, könyvtárakra fordítják-e elsősorban, vagy látványos népszórakoztató vállalkozásokra költik.

A könyvtárhasználatnak nálunk több. mint kétmilliós tömegbázisa van. Tavaly a 9190 tanácsi és szakszervezeti könyvtárból (állományuk

23 574 940 kötet) több mint 50 millió könyvet kölcsönöztek ki. A Szovjetuniót, Angliát, Dániát és talán Svédországot kivéve egyetlen európai országban setri ülyán magas a könyvtárból kivitt, egy lakosra jutó könyvek száma, mint hazánkban. Mégis. számos igazgatási, művelődéspolitikai vezető szemében a könyvtár csak sokadrangú intézmény. Közfelfogásunk a könyvtárat valamiféle szépirodalmi köl- csönzőheűynelk tartja, amely jó ha van. de nem nagy baj, ha nincs. Nem látja benne —■ távlatában sem — azt az információs központot, amely minden ember számára biztosítja a szükséges irodalmat az egyéni érdeklődéshez, a to- továbbképzéshez, a művelődéshez és a szórakozáshoz. Ilyen könyvtárakhoz — történelmi okok folytán — nem szokott hozzá a nép, de a pedagógus és termelési-műszaki szakember sem. Fejlődésünk meggyorsítását főként a műszakiak állandó továbbképzésének a megalapozását, a tájékozódást és visszakeresést lehetővé tevő korszerű könyvtárak nélkül nem érhetjük el.

Elsősorban a vidéki városokban kell kifejleszteni a nagy. információs értékű központok könyvtárát. Vidéki városaink 90 százalékában nincs modem értelemben vett könyvtár. Egy tanulmányi versenyre jelentkező gimnáziumi tanuló a 40—50 000 lakosú városból gyakran pesti könyvtárban kénytelen megkeresni a szükséges kiadványokat. Van jó néhány korszerű. gazdagon ellátott könyvtárunk — például Kaposvárott. Tatabányán, Veszprémben, Kiskunhalason, — amelyekre méltán büszke a megye a város lakossága, sőt az ország is. De megjelentek már kisebb városokban, sőt községekben is az igazi könyvtárak: Pakson, Szigetváron,

Marcaliban, Pilisvöiösváron, Mélykúton, Kislkunmiajsán; Szombathelyen. ■ Miskolcon, Nyíregyházán és Barcson pedig a közeljövőben nyűik majd mag európai színvonalé könyvtár.

Ahol létrejöttek, igénybevételük is igen nagy fokú. Ez nemcsak az olvasótábor számszerű növekedésében jelentkezik. hanem abban is, (különösen a veszprémi és a kaposvári példa mutatja), hogy a város értelmisége, a közélet vezetői nélkülözhetetlennek tartják a könyvtárt mindennapi munkájuk ellátásában. Éppen a legjobban ellátott helyéken szorgalmazzák és támogatják a városok párt- és tanácsi vezetői a könyvtár további bővítését, mert kiteljesedett működése rádöbbentette őket az intézmény jelentőségére. arra, hogy a könyvtár valóban, a lenini értelemben „kulturális alapintézmény”.

így jutottunk el a kérdés lényegéhez: ahoi ez a felismerés még hiányzik, felülről kiszabott kényszerítő normák pedig nem lesznek rá. ott az egyes vezetők politikai érettségétől, „olvasottságától” függ, fejlődik-e a könyvtárügy, vagy háttérbe szorul, mint például Győrött, ahol a vendéglátóiparnak adták a könyvtár régi helyét, szinte falusi színvonalra szorítva vissza az egyik legnagyobb városunk könyvtárát.

Gazdasági erőforrásaink nem teszik lehetővé, hogy most egyszerre, pénzt nem kímélve, az ország minden városában új könyvtárat építhessünk. De vajon felmérték-e mindenütt a vezetők, hogy nem köttenék-e milliókat olyan intézményekre, amelyek csak akkor jogosultak, ha az iskola és a könyvtár már megvan, nem költi kr«. láíyájayps. fesztiválokra, gyakran üres parádékra a rendelkezésükre álló pénzt, amelyből pedig évtizedeikre szóló, a jövőt szolgáló, korszerű könyvtárat lehetne létrehozni?

A nemrégen lezajlott országos népművelési konferenciának talán a legfontosabb tanulsága, hogy meg kell vizsgálni a konkrét tennivalókat az egyes intézményék fejlesztésével kapcsolatban. A könyvtárak vonatkozásában a legfontosabb feladat megvizsgálni: hogyan áramlik polcaikra a könyv. Ismeretes, hogy a tanácsi könyvtárakban a beszerzésre fordított hitelek az 1964-es 29 millióról 1968-ig 18 millióra, vagyis évi tízmillióval csökkentek. Súlyosbítja a gondot, hogy ez a csökkenés elsősorban a falusi könyvtárak ezreit sújtotta: a 10 millióból 7 millió esik falura! Könyvkiadásunk növekvő ütemét a csökkent .könyvbeszerzési keretek egyre kevésbe elégítik ki. s. nagy g veszélye annak, hogy * könyvhiány nyomán az olvasólétszám stagnálása,

majd fogyása szükségszerűen bekövetkezik.

Változott-e azóta a helyzet?

1969-ben 2 millióval javult a mérleg. Reméljük, hogv a következő években tovább javul. Elgondolkoztató azonban ezeknek az összegeknek az esetlegessége. Ennél is nagyobb gond az, hogy az egyes működési feltételek tekintetében a szocialista országokhoz viszonyítva igen ed vagyunk maradva. Például a könyvtárosokkal való ellátottság tekintetében. A Szovjetunióban 14Ö0—1500, Romániában és Bulgáriában 3000 falusi lakosra esik egy-egy főfoglalkozású könyvtáros, nálunk pedig a nagyobb településhelyű megyéinkben 10—15 000, aprófalvas megyéinkben pedig 40—50 000 lakosra.

Könyvtáraink külső megjelenését — az említett eredmények ellenére is — a következő tények jellemzik: könyvtári fiókokon (számuk: 2600) általában szekrények értendők, a 2800 községi könyvtár közül legalább 1600, a 101 járási közűi legalább 50, a

32 városi közül 25 nem felel meg még a minimális követelményeknek sem. Különösen a művelődési otthonokban elhelyezett könyvtárak szűkösek. A kis községekben létrehozott klubkönyvtárak sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a könyvtár a régi állapotában maradt, sőt, nem ritkán a korábbinál rosz- szabb helyzetbe került.

Megoldatlan ma még néhány városunkban a könyvtár elhelyezése. Kecskemét nagy múltú, 100 000 kötetes, nagyságára az országban a hatodik, s egyik legjobb gyűj- taményű vidéki közművelődési könyvtára 553 négyzet- méteren szorong. 6000 felnőtt olvasójával! Hasonló a helyzet Baján és Sopronban; az utóbbi helyen a könyvtárat régi helyéről alagsorba, a réginél rosszabb körülmények közé helyezték. Cegléd könyvtára a 10 000 lakosú Pilisvö- rösvár könyvtáránál i* lényegesen kisebb...

A soflc kis könyvtár létrehozása hasznos volt a társadalmi fejlődés kezdeti szakaszában, de ma már arra van szükség, hogy elsősorban a nagy központi városi könyvtárakat fejlesszük (ezek természetesen lehetnek megyei, vagy járási tanácsok által fenntartott könyvtárak),, amelyeknek korszerű ismeretet nyújtó anyaga intézményná- lózati csatornákon a legkisebb faluba, is eljutjiassom.

Közéleti tényezőink egyre világosabban látják g könyvtári helyzet megjavításának szükségességét, a könyv és a könyvtárak művelődésügyi jelentőségét. Ezt fejezi ki az írószövetség „Olvasó népért” mozgalma. <j a sajtó is egyre többet foglalkozik a témával. Sok jel biztat a reményre: a könw és a könyvtár nem lesz sokáig periférikusán kezelt területe a közművelődésnek.

SALLAI ISTVÁN

(Érdy Judit rajza).

CALAMBOSI LÁSZLÓ:

FIAMNAK

Vasbocskorú szélnek leszel tüzes társa, csengős aranyfészek ringat, csikó háta. Repülsz, a Napasszony sátrában elaltat, hol a lángforrások pirosán fakadnak ráhajolsz az égre, szárnyaid ragyognak. sisakod világít sólymoknak, sasoknak.

Dérsubád ráncosán omlik havas földre, cimbalmodat méhek lakják..

Füstölögve kiáltja nevedet holdraforgó meggyfa, aranycsapéi villám lökte a magasba.

Anyád gyönge vérét csikócldal itatja, vadrózsa-csontjai habosra harapva. Becéző kezeden csillagkesztyű fénylik. Meddig kísérhetlek?

Kőbuzogány rémít. szikrázik a dárda, fekete hattyú ül fehér koronámra.

Bűnltőclés

ügy kezdődött, hogy erős kezek nagyot lódítottak rajtam, s én hemperegve kötöttem ki a sarokban. Szemem lassan megszokta a szürke félhomályt, s az irdatlan, hatalmas helyiségben emberi alakok imbolyogtak előttem. Ijesztő lánccsörgés zaja keveredett a lebbencsleves illatával. Közvetlenül a fejem fölött egy kis ablakot pillantottam meg, ízléses rácsozattal. A rémület sietős léptekkel haladt fel a hátamon. Rekedten fordultam a szomszédomhoz, aki modern, keresztcsíkos ruhát viselt. Láthatóan az egyik előkelő belvárosi üzletben vette a darócot.

— Bocsánat a zavarásért. Hol vagyok?

— Szeretettel üdvözlöm körünkben. Sztonyek börtönbizalmi vagyok — nyújtotta a kezét. — ön az Adósok Börtönébe került.

— örvendek. De nincs valami tévedés a dologban? Hisz nem egy Dickens-regényben vagyunk a múlt Angliájában, hanem 1970-ben, Budapesten. Hogy kerül ide az Adások Börtöne?

— ön talán senkinek se adósa? — kérdezte válasz helyett.

— Dehogynem. Gondáéknak, a szomszédoméktól kértem kölcsön nyolcszáz forintot. A menyasszonyomnak vettem belőle egy püspöklila olaszkát.

— Azzal, hogy a legközelebbi fizetésnapon a pénzt

becsszóra visszaadja, ugyebár? Mióta tartozik a nyolcszázzal?

— Pünkösdkor lesz három éve — húztam ki magam büszkén.-— No látja! Kölcsönt kérni bizsergető, kellemes, cirógató érzés. A kölcsönt visszaadni égető, tüzes, kínos kellemetlenség, amelyet szívesen halasztunk minél későbbre. A notórius tartozók, a kölcsönt vissza nem fizetők ellen radikális intézkedésre volt szükség. E célból épült közadakozásból az Adósok Börtöne. Remélem, majd jól érzi magát — mondta barátságosan.

— És hogy lehet innen kiszabadulni? — érdeklődtem kétségbeesetten.

— Angol minta szerint. Ha megfizeti az adósságot, vagy valaki kiváltja.

— Elvesztem — villant át rajtam a szörnyű gondolat. — A vállalatnál, ahol dolgozom, senki sem fog fizetni értem, hiszen tartozom Fűnek is, Fának is.

— Most megmutatom magának a társait, akik az elkövetkezendő időkben a környezetéhez fognak tartozni — mondta szimpatikus kísérőm.

Elindultunk az óriási teremben. A falak mentén nagyobb csoportok ácsorogtak.

— Ezek itt Győr-Sooron megye notórius adósai. Azok ott a Zala megyeiek. Itt a budapestiek beszélnek — mutatott egv hatalmas csoportosulásra, majd így folytatta: — Lassan kevés lesz a férőhelyünk.- A zsúfoltságon emeletráépítéssel próbálunk javítani. Érezze magát otthon nálunk — szólf, és magamrg hagyott.

Sápadtan rogvtam le a döngölt földre. Az adósok egyesített vegyeskara szomorú dalt énekelt, melynek ez volt a visszatérő refrénje;

Az élet jól pofonvágott,

Mért csináltam adósságot...

Keserű gondolatok sűrűsödtek bennem. Miért is nem adtam meg Gondáéknak azt a vacak nyolcszáz1 forintot? Hiszen már rég kifizethettem volna. Különben is az ember addig takarózzék, amíg a takarója ér.

Felugrottam, és dühösen rázni kezdtem a rácsot. Nem engedett. Elfúló lélegzettel futottam a terem kijárata felé. Hatalmas vasajtóba ütköztem. Már teljesen hatalmába kerített a kétségbeesés, mikor agyamba villant a menekülés egyetlen útja: felébredtem.

Leszálltam az ágyról, és amúgy pizsamában' betámo- iyogtam a szomszédba, Gon- dáékhoz:

— Kedves szomszéd, én három évvel ezelőtt nyolcszáz forintot kértem maguktól kölcsön lihegtem — kínzó önváddal.

■ Igen — nézett rám re- ménykedve Gonda.

Elszorult a torkom, úgy bukott ki belőlem a szó:

— Adjon még kétszázat, elsején kap kereken ezret..

Galambos Szilveszter