Tolna Megyei Népújság, 1970. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-16 / 192. szám
Franc Oconnor Férfi a háznál A;rra riadtam fel. hogy ■ a konyhából anyám köhögését hallom. Már korábban is köhögött néha, de eddig nem figyeltem fel rá. Ez a köhögés most megijesztett. Kiugrottam az ágyból és mezítláb futottam ki a konyhába. Ott láttam anyámat a reggeli bizonytalan fényben. Gsszegör- nyedve ült a fonott karos- székben. és az oldalát fogta. Olyan fáradtan és segélykérőén nézett rám, hogy elszorult a szívem. — Beteg vagy mama? . — kérdeztem. — Már semmj baj... — mosolyod ott el. — Feküdj le, majd én begyújtok — ajánlottam fel a segítségemet. — Ugyan! Úgyis van pás munkám is...! — Mindegy, most r.e™ tudsz dolgozni. Nem megyek iskolába. hanem vigyázok rád... — Hagyd csak! Mindjárt jobban leszek... FeltapSszíkcdott, és bizonytalan léptékkel indult be a szobába. Most már láttam, hogy nagyon beteg. Kimentem, ég egy egész öl rozsét hoztam be. Mama mindig takarékoskodott a tüzelővel, ezért mindig füst volt, amikor begyújtott. Én teleraktam a tűzhelyet rőzisével, és csakhamar vígan lobogott a tűz. Az első csésze teát bevittem. — Hogy ízlik? — kérdeztem anyámat. — Nagyon jó, erős... — mondta. Reggeli után kimenteim az utcára, és láttam pajtásaimat, amiint mennek az iskolába, és átkiáltoztak nekem. — ÉH ma nem megyek iskolába... — kiáltottam vissza nekik. — Anyám beteg. Hozzátok el a házi feladatot.. .! — Aztán bementem, töltöttem még egy csésze teát anyámnak, és egy ceruzával, meg egy papírral bementem hozzá. — írd fel, mit hozzak a boltból.,. — kértem. — Orvost hívjak? — Nem, nem...' — tiltakozott. — Még azt mondaná, hogy menjek kórházba. Inkább hozzál valamilyen t gyógyszert a patikából... — írd fel, hogy ne felejtsem el! Hazatérve otthon találtam szomszédasszonyunkat, Minni Rajent. aki eljött meglátogatni a mamát. — Hogy érzed magad, mama? — kérdeztem, — Nagyon jól — felelte. — Csináljak neked teát? — kérdeztem ismét. — Majd én — szólt Minni Rajen. — En is meg tudom! — tiltakoztam és már a konyhából hallottam Minni hangját: — Nagyszerű gyerek! — Kincset ér! — felelte az anyám. — Férfi a háznál... Ebéd után anyám játszani küldött, de én csak a ház mögé mentem, ahol egy kis patakocska íolydogált. Itt nagyon szerettem időzni, és innen félóránként bemehettem megnézni a mamát. Bealkonyodott. Az újságos fiú hangos kiabálással kínálta az újságjait; én is vettem egyet, hogy felolvassam anyámnak. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk. Este Minni is eljött még egy. szer. — Ha reggelig nem lenne jobban az édesanyád, el kell hívnj az orvost. — Az orvost? — kérdeztem ijedten. — Nem fogja kórházba küldeni? — Remélem, nem. . . De ha beküldi is, mit lehet tenni? Mama másnap reggelre se lett jobban. Mindent megcsináltam, amit kellett és ami aZ erőmből futotta. Begyújtottam. reggelit készítettem és elszaladtam Minni Rajenhez. — El kell menni az orvosért. . . — szóltam be hozzá, aztán futottam is tovább, majd haza, hogy rend legyen, ha jön az orvos. Előkészítettem a lavórt a tiszta vízzel, szappant és törülközőt, meg az ebédet. Az orvos csak ebéd után jött. Azt mondják róla, ő a legjobb orvos az egész környé. ken. — Csak a rendelőintézeti gyógyszertár van most nyitva — szólt hozzám, míg írta a receptet.- — És az bizony messze van. — Elmegyek oda is... — feleltem örömmel, hogy az orvos nem említi a kórházat. — Derék fiú vagy! — A legjobb gyerek az egész világon — dicsért anyám. — Nagyon derék! Segíts is édesanyádnak. .. Előbb-utóbb úgy is megtudod, hogy jobb anya nincs a világon! A gyógyszertár csúnya kis szobácska volt. Egyik oldalon a falnál pad, azon egy kislány ült. A másik oldalon egy olyan kis ablak, mint az állomási pénztáraké. — Várnod kell — szólt ki az ablakon egy lány, amikor átvette tőlem a receptet. — El ké'll készítenem a gyógyszert. Addig ülj le. — Kinek viszed az orvosságot? — fordult hozzám a kislány, aki a pádon ült. — De akkor nem marad... — szóltam aggódva. — Ne félj, marad! Tele van az üveg! De addig-addig kóstolgattuk, míg az egészet megittuk. Rettenetesen megrémültem. Úgy éreztem, hogy nagy bűnt követtem ed. És elsírtam magamat. — Miért sírsz? — kérdezte Júlia. — Anyám beteg és mi megittuk az orvosságát! — Mondd, hogy elejtetted az üveget, és eltört.. . De én sírva mentem haza. Olyan rosszul éreztem magamat, hogy úgy éreztem, meghalok. — Mi történt veled, kisfiam ? — hallottam az édesanyám hangját. — Elveszítettem az orvosságodat. .. — zokogtam, és anyám ágyára borulva, arcomat a takarójába rejtettem. — Csak az a baj? —• tette hozzá, megsimogatva a fejemet. — Nem is igaz, amit mondtam. mama... — zokogtam. — Megittuk az orvosságodat... — Nem lett volria szabad, hogy elengedjelek olyan mész- szire. Feküdj le, kisfiam. Leültem az ágy szélére, anyám felkelt, hogy kifűzze a cipőmet. És előbb elaludtam, mielőtt ő lefektetett volna. Egy idő után felnyitottam a szememet, és Minni Rajent pillantottam meg. — Semmi baj — mondta — Reggelre elmúlik... Félálomban hallottam, amint anyám és Minni Rajen beszélgettek. Ez megnyugtatott.: Jó volt tudni, hogy van édesanyám, aki szeret és szeretni fog mindig. Es ez olyan jó, olyan csodálatos érzés volt... Angolból fordította; Antalfy István ZENÉT HALLGATÓ MODELL Anatolij Nyikics szovjet festőművész budapesti kiállításáról ÉRSEKÚJVÁR1 LAJOS: NINCSEN OLYAN napom, estém, hogy a jöttödet ne lesném, mikor mélyek már az árnyak, \ alázatos vággyal várlak, ha még ez se volna elég, Gönczöl-kocsin megyek eléd, s mert nem tudni az éj mit hoz, felhőt vetek lábaidhoz, senki meg ne lásson veled, csillagokat, meg az eget, mire jön az éjek-éje, bemeszelem feketére. — A mamának.... Nagyon köhög... Galambos Szilveszter: — Lehet, hogy tüdőbaj ? Egyik nővérem is abban halt meg... aztán elmesélte a nővére betegségét, én pedig meséltem neki a patakomról. Észre se vettük, hogy elmúlt az idő. Falubéliek — Júlia! — kiáltotta ki a fehérköpenyes lány az ablakon. — Az én orvosságom már kész. Neked még várnod kell. De megvárlak... Júlia megvárta, amíg az én orvosságom is elkészült. Amikor pedig kiadták nekem is, furcsa dolgot mondott: — Kóstoljuk meg, milyen. Az biztosan jobb, mint az enyém... A nővérem mindig rossz ízű orvosságot kap. Megkóstoltuk; egész kellemes íze volt. És útközben hazafelé, Júlia ismét kérte, hogy adjak még belőle. Szín: egy budai eszpresszó, Géza és Árpád, kissé túl modernül öltözött fiatalemberek, kávéjukat kavargatják. GÉZA: (a neonfényes meny- nyezetet vizsgálja): Kéne már egy kis jó tavaszi eső. Felpuhítaná a földet a határban. ÁRPÁD: Elkelne már nálunk; Zala megyében is egy jó árpatermés az idén. GÉZA: Hát igen. Nem köll sajnálni az embernek az erejét. Bőven megtérül minden az aratásnál. ÁRPÁD: Te, Géza, mikor láttál utoljára szántóföldet? GÉZA: Két évvel ezelőtt. Egy angol képes magazinban. ÁRPÁD: Én meg saját magam készítettem fényképet a lucernásról, amikor a Panni esküvőjén odahaza jártam a faluban. GÉZA: (könnyes emlékezéssel) : Szép is az. Mikor a nyári szellő ringatja a búzatáblát. Egyébként tegnap fenn voltam a Savoy-bárban. Elég jó hangulat volt. Macával táncoltunk. Kibékültem vele. ÁRPÁD: Na végre! Már nem akar visszautazni Hársdebrőre, hogy a mezőgazdaságban dolgozzon ? GÉZA: Nem. Meggyőzte önmagát, hogy jobb neki ide- fönt. De majdnem összevesztünk ismét, amint véletlenül Mariskának szólítottam. Azt mondta: azok az idők elmúltak. Van neki becsületes neve is. Szólítsam őt Yvettnek, vagy Macának. Árpád: (könnyesen): Nemsokára nyílik otthon az orgona. Ilyenkor az egész kertünk tele van lila meg fehér orgonával. VIRÁGÁRUSNÖ: Szép ibolyát tessék! ÁRPÁD: Szevasz. Adjál egy csokrot. Egyébként hogy vagy? VIRÁGÁRUSNÖ: Kösz. Meg vagyok. Szevasz. (El). GÉZA: Ki volt ez? ÁRPÁD: Nem ismerted meg? A kis Drávái Piroska. Ott lakott a kultúrház mellett. Tavaly még csibenevelő volt a faluban. Most idefönt megcsinálta a karrierjét. GÉZA: Engem is folyton hív az apám haza, hogy kevés a téeszben a fiatal kéz. ÁRPÁD: Gépesítsenek. Ez a megoldás. Mi pedig maradunk idefönt. Erről jut az eszembe. A szállásadónőm megint murizott, hogy nem adja tovább havi négyszázéit az albérletet. GÉZA: Bestiák! Kiszipolyozzák az embert. Odahaza akkora szobám volt, mint egy tornaterem. Az ablakon át egyenesen kiláttam a rétre. Micsoda cseresznyefák, menynyi gyümölcs! ÁRPÁD: Érzem, hogy a levegőben lóg az eső. Nagyon kéne már. GÉZA: Adja az ég, hogy jó termés legyen. Mert mi sínylenénk meg. városi emberek. Este bejössz az Elnkébe? ÁRPÁD: Nem tudom biztosan, mert, hattól nyolcig kapálást vállaltam egy bolgár kertésznél. Kell néha egy kis emlék a faluról. De ennyivel aztán be is értem. GÉZA: Hát akkor megyek. ÁRPÁD: Erő, izom. Kézcsókom a feleségednek. GÉZA: Kösz, átadom. (Indul.) ÁRPÁD: (újabb g-nt rendel, és meghatottan ábrándozik akácfalombos falujáról). (Függöny). HEGEDŰS LÁSZLÓ: HAJNALI HANQVERSENY Mi volt itt hajnal felé, milyen koncert! Nem aludtam el már éjfél után, csak forgolódtam álmatlanul. Fölvert rosszul verő szívem. S ezernyi fán seregnyi rigó ujjongta a tájba teli torokból harsány himnuszát. Már fütyültem a szívgyötrö magányra mit előbb sugallt parázslón az ágy A résekre húzott redőnyhöz léptem, hallgattam a derengő félsötétben mindent betöltő, részeg énekük. A sajgó szív kínja s égő fejemben elült a gyötrődő gond. Álltam csendben, ott örültem az ablaknál velük. 1970. május
