Tolna Megyei Népújság, 1970. június (20. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-09 / 133. szám

fYYYYYYYYYYYY YYYYY YYYYYYYYYYYYYYYYYYYY* ' ▼yyvvyyyvttyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyy yyyyyyyyyyyyytyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyy ► KÜRTI ANDRÁS: Az aranyváros foglyai 6. Barilla kapitány már landolás közben, szinte az utolsó pillanatban fedezte fel egy folyónak azt a nagyjából egyenes partszakaszát, amelyet nem borított olyan dúsan a vegetáció, mint egye­bütt. Behúzott futóművel, leállított motorral, a fák koronáját súrolva, kétségbeesett manőverrel vitte rá gépét erre a rövid és keskeny sávra. Sikerült! Igaz, a karcsú Cartagena egyik ron­csolt szárnyával a parti fövényre feküdt, törzse félig a folyó vizébe merült, a másik szárnyából ▼ már nem is látszott ki egy darabka sem. Vi­szont az ajtót ki lehetett nyitni, mert az a gép part felőli, magasabban fekvő oldalán volt. Hu a Cartagena néhány kilométerrel feljebb fekszik rá a vízre, még ilyen körülmények között is aligha juthattak volna partra épségben az uta­sok, mert ott a hústépő fekete piranhák, ezek az apró, vérszomjas halak valósággal nyüzsög­tek a folyóban. Végeredményben tehát, bár a repülőgép si­ralmas állapotba került, utasainak komolyabb baja nem esett. Mindössze Barilla sérült meg a vállán, a légikisasszonynak pedig kificamodott a bokája. Furcsa, de az utasok között nem tört ki pá­nik. Erre egyszerűen nem jutott idő. Mire meg­érthették volna a helyzet súlyosságát, már túl is voltak a nehezén, a gép már rá is hasalt az alkalmi repülőtérre. Az Idő azonban sürgetett, a veszély még fennállt, a lehető leggyorsabban el kellett hagy­niuk a halálra ítélt Cartagertát. Ezzel a sietség­gel magyarázható, hogy mindenki csak azt vitte magával, azzal mászott ki a partra, ami éppen­séggel a kezeügyébe került. Bobónak például a bokaficamos légikisasszony került a kezeügyé­be, őt kapta ölbe, vele lábalt ki a fövényre. A másik két ökölvívó csak a kártyát hozta, Anna asszony a szivarosdobozát. Ewans professzor Juanita színházi látcsövét és piros napernyőjét vette magához, minthogy történetesen ezek a tárgyák hevertek a mellette lévő ülésen. A má­sodpilóta sérült parancsnokát támogatta, a tán­cosnő a kiskutyáját ölelte magához, Campoma- nes úr üres kézzel menekült. A legnehezebb'fel­adat a szőke hajú, kövér magyar utasra hárult. A társa ugyanis e válságos percekben apatikusan ült a helyén, még akkor is, amikor a víz már a térdét mosta, minthogy a gép egyre mélyebben süppedt a meder lágy talajába. A legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatta a távozásra. Honfi­társa felráncigálta az ülésről, kétségbeesetten ki­lökte, maga is beletottyant a vízbe, kihalászta beosztottját és a partra cipelte. A fövényen gyülekeztek, vagy jó ötven mé­terre a sorsára hagyott Cartagenától. Három nő, kilenc férfi, egy pincsi. Volt velük egy pakli kártya, egy piros napernyő, egy színházi látcső. Természetesen a férfiak zsebeiben, a nők retiküljében még akadt néhány hasznom apróság, úgymint: gyufa, öngyújtó, zsebkés, körömráspoly, óra, szemöldökcsipesz, kölni, pú­der, kulcscsomó, igazolványok, pénz, csekk­könyv. töltőtoll, stb. Mindezek ellenére azon­ban csak erős túlzással lehetett volna huza­mosabb őserdei tartózkodáshoz kellőképpen fel­szerelt csapatnak minősíteni a Cartagena volt utasait Mégis, a parton' csoportosulókat most nem a jövő kérdése foglalkoztatta. Álltak a parton, szemük a gépen, és — bármilyen különösnek tűnik — türelmetlenül lesték, hogy robbanjon fel végre! Némán álltak, vártak. — Ha-ha-ha! — kacagott fel hirtelen Juani­ta kisasszony. — Nem is igaz! Semmi sem igaz az egészből! Nincs is bomba a gépen! Nem kellett volna leszállnunk! Ha-ha-ha! Ez Car- mencita bosszúja! Rodrigó miatt! ő küldte az üzenetet! És most boldog lehet, mert engem itt megesznek a kajmánok, vagy a madárpókok, vagy... Az már nem derült ki, hogy a művésznő a kajmánok és a madárpókok mellett mitől fél a legjobban, mert az akna működésbe lépett. Te­kintve, hogy a Cartagena behúzott futóművel landolt, az akna a gép törzsében, az utastér közepe alatt foglalt helyet, a géptörzs pedig ekkorra már kétharmadrészt a folyó iszapjába süllyedt. Ezért a robbanás nem járt különö­sebben nagy zajjal, a víz, az iszap elfojtotta a hangot Mély, tompa moraj, ezer sárszökőkút a gépmadár valósággal szétfröcskölődött, millió szilánkká hasadt, És aztán, csend... Múltak a percek, a meder leülepedett, a fo­lyó tükre is elsimult. A környező erdőrész fáin egy csapat arara-papagály még izgatottan tár­gyalta a szokatlan eseményt, kis ideig felhá­borodva makogtak a majmok is, egy öreg tar- taruga teknősbéka pedig, a közeli homokbucka mögött, bölcsen hozzálátott, hogy kiássa tojá­sait a fövenyből, és messzebb vermelje el, ahol nem történnek ilyen nyugtalanító ese­mények. .. Legnehezebben az emberek tértek napirend­re a látottak felett. Érthető, őket érintette a dolog leginkább. Megigézetten meredtek a fo­lyónak arra a pontjára, ahol a robbanás be­következett. Amíg, ha roncsoltan is, de látták a Cartagenát, volt valami, ami összekötötte őket az ezer mérföldekre lévő városokkal, a vi­lággal, az otthonnal. Most viszont... A hosszúra nyúló csendet a Mama törte meg. akinek a legszívósabb manilla kötélből fonták az idegeit. — Hát eddig eljutottunk — mondta. — Most addig fogjuk nézegetni a folyót, amíg kocsá- nyon lóg a szemünk? Döntenünk kell. Itt ma­radunk, vagy útpak indulunk? Határozzunk, mielőtt gyökeret ver a lábunk. — Igaza van, asszonyom — mondta Hime­nez, a másodpilóta. — Annak, hogy itt vára­kozzunk, szerintem sincs értelme. Bogotában csak nagyjából tudják, hogy merre lehetünk. Mintha tűt keresne a szalmakazalban, olyan feladata lesz a mentőexpedíciónak. Talán az lenne a legcélszerűbb, ha felfelé indulnánk el, a folyóparton. Itt minden víz az Amazonas felé tart, bizonyára ez is, márpedig emberi te­lepülésről elsősorban az Amazonas környékén akadhatunk. Ha ezt az útirányt választjuk, az ivóvizünk is biztosítva lesz, és talán élelem­hez is könnyebben juthatunk. _ (Folytatjuk) aAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA A rossz bizonyítvány árnyéka Tapasztalt határőrtisztek mondják, a „forgalom’’ min­dig pontosan jelzi, ha közele­dik a bizonyítványosztás ide­je az iskolában. Ilyenkor rendszerint feltűnik néhány csellengő gyerekember a ha­tárövezetben, akiknek szinte az orrukra van írva, miben törik a fejüket. Persze van­nak „dörzsöltebbek” is — vagy legalábbis akik annak hi­szik magukat — ám határőre­ink és az őket segítő határ- menti lakosság éberségét ki­játszani roppant nehéz. A vál­lalkozások rendszerint már a kezdetben kudarcba fulladnak, a világgá indulók a legtöbb esetben el sem jutnak a hatá­rig, ha pedig olyan szerencsé­jük van, hogy mégis sikerül, a modern technikai eszközök­kel dolgozó határőrség hallat­lan biztonsággal lefüleli őket. Ahány eset, annyi kis drá­ma. A kihallgatások, beszélge­tések során elmondott indíté­koknak azonban van egy fi­gyelemre méltó közös vonása: a rossz bizonyítvány vagy a bukás réme mögött szinte mindig kísért a bomlott csa­lád. a gyakran rideg, elvisel­hetetlen környezet. A közelmúlt napokban négy póruljárt gyerekkel beszélget­tem egy határőrlaktanyában. Három fiú — mindhárom ti­zenhat éves és ipari tanuló — meg egy lány. Ö tizenöt éves, hetedik általánosba járna, ha járna, de akkor már két hete feléje se nézett az iskolának. Az egyik bányászvárosból in­dultak a nyugati határ felé az­zal a szándékkal, hogy átszök­nek Ausztriába, és ... azután minden további ködbe vész, megáll a tudományuk. Amikor a hogyan továbbra kérdeztem — akár odakint, akár itthon — csak elkereke­dett szemek néztek vissza rám. „Azon még nem gondol­koztam." „Valami majd csak lesz." Képtelennek tűnő, még­is gyakran ismétlődő válaszok. A három fiú kollégiumban lakott, a lány a szüleinél. „A szüleim, válnak, idegileg kiva­gyok, nem bírom a tanulást"- — mondta. „Apámról nem tu­dom hol van, anyám alkalmi munkás. Amit nappal keres, este elissza. Szakrajzból meg matekból bukásra állok. Gon­doltam, úgyis meghúznak, most már mindegy." — -vonta fel a vállát az egyik fiú. „Fe­gyelmi úton hitettek a kollé­giumból. XJgy tudom, a szüle­im valahol Angliában élnek. 56-ban disszidáltak.” — így a másik. „Tizenhárom éves bo­rom óta állami gondozásban vagyok. Eddig mindenhonnan megszöktem. Nem szeretek ta­nulni. Semmi értelme ..Így a harmadik. Erősen az iskolaév végén já­runk. A bizonyítványok előre­vetik árnyékukat... az el- könnyelműsködött, ellógott hó­napok következményeivel szembe kell nézni. Az éretlen homlokok mögött tehát most ott dörömböl a félsz, most mi lesz? Es mindig akadnak, akiknek félrehord a logikájuk. Úgy gondolják, hogy a hibákat egy még nagyobbal el lehet törölni, kis vétségeiktől bűn árán akarnak megszabadulni. Tanárok, nevelők, szülők ezek­ben a napokban nagyobb fi­gyelemmel kísérjék a gyere­kek, különösen a nehezen ne­velhető, rosszul tanuló gyere­kek viselkedését, környezetét. Szükség esetén ne fukarkod­janak a biztató szórni, az okos, meggyőző tanácsokkal. Sok mindent meg lehet és meg kell nekik magyarázni. Többek, között azt is, mi a haza ... VARHELYI JÖ7SEF Népújság 4 1970. június 9. kAÁAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA

Next

/
Oldalképek
Tartalom