Tolna Megyei Népújság, 1970. június (20. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-28 / 150. szám
VANNAK-E kulturális szenzációink ? Vannak-e? Költőt faggatok erről és tétova nemmel válaszol. „A nagy korszakfordulók hozzák meg a maguk szenzációit” — mondja inkább önmagának, mint nekem. „A szenzációk, a technika és sport területén jelentkeznek” — vélekedik tanár barátom. Aztán egy gimnazista leány meglepő sietséggel bólint igent a kérdésre és már címekkel indokolja válaszát: „Hármat is mondok: Láttam Barcsay Jenőnek Állvány ablak előtt című képét; megismertem egy gyönyörű IUyés-verset a Szekszárd felé címűt és nagyon szép előadásban hallottam a Varázs- fuvolát”. Ezek szerint tíz esztendeje festett kép, még régebben született vers és sok emberöltő távolságban komponált opera is lehet egy kortársunk számára mai szenzáció?... Bizony lehet: Hiszen ki-ki saját sorsa, érdeklődése körülményei koordináta-rendszerének megfelelő ütem és sorrend szerint ismerkedik meg azzal, ami az emberi szellem erőfeszítéseiből a kultúra több évezredes története során létrejött. Csakhogy a címben megfogalmazott kérdés a mának szegezi a kérdést. És olyasfajta tényeket kívánna válaszul, mint amilyen szenzáció volt a maga idejében Erkel Bánk-bánjának bemutatója, Ady Uj versek című kötete vagy Reményi boszorkányos hegedűjének első diadalmas szereplése. Van-e ilyesmi napjainkban? Azt hiszem tétovázás nélküli, ' igennel válaszolhatunk a kérdésre. Mert nem szenzáció-e az, ahogy néhány fiatal zongoraművész — közülük a legismertebbek a Beetho- ven-zongoraversenyt nyert Kocsis Zoltán és legjobb barátja Ránki Dezső — berobbant a magyar és a nemzetközi zenei életbe? Vagy ki tagadná meg a szenzáció értékét Darvas Iván színháztörténeti jelentőségű produkciójától, melyet az Egy őrült naplója eljátszásával nyújtott? A magyar irodalom és könyvkiadás történetében is páratlan, ahogy a tizenhét éves miskolci gimnazista, Bari Károly föltűnt. Néhány hónappal első költeményeinek publikálása után nem kevesebb, mint 11 ezer példányban jelentették meg verseit. A könyv órák alatt e@y szálig elfogyott. De nemcsak új tehetségek fölbukkanása kelthet országos érdeklődést. Cpenaházunk, a Lammermoori Lucia második szereposztásában Lehoczky Évára bízta a címszerepet. A művésznő korábban operettszínpadokon lépett föl, a vendéglátóipar zenés műsoraiban szerepelt, külföldön kereste az érvényesülést, s most — immár túl a negyvenen — olyan teljesítménnyel lepte meg az operalátogatókat és a kritikát, hogy annak nyomán sokan teszik föl a kérdést: hogyan gazdálkodunk tehetségeinkkel, hogy csak most nyílt alkalma e művésznek a bizonyításra? Sorolhatnám még kulturális életünk kisebb-nagyobb szenzációit. Mert annak számit az is, ahogyan múzeumi célokra helyreállították a budavári palota termeit. Szenzációt jelentenek a Szentendrei Teátrum évről évre ismétlődő előadásai. Vagy hogy az egyéni teljesítményekhez kanyarodjam vissza, Kardos G. György — a régen operett- átdolgozónak elkönyvelt színházi ' ember — regényírói sikere az Abraham Bogatir hét napjával; vagy a magyar hanglemezgyártás több, nemzetközi díjat nyert lemeze is szenzáció értékű. Azt hiszem, nem az a probléma, hogy vannak e kulturális szenzációink. Ilyenek mindig is voltak. Hiszen Jókai is föltűnt valamikor, Bartókra is fölfigyeltek, a régi Vígszínháznak is voltak izgalmasan gyönyörű előadásai, Babits Dante-fordítása. Móricz Boldog embere, a Szegedi Fiatalok föltűnése mi volt, ha nem kulturális szenzáció? Napjainkban az a kérdés: vajon mindent megteszünk-e azért, hogy a kiemelkedő tehetségek, a művészettörténeti szempontból is jelentékeny alkotások akadálytalanul elnyerjék az őket megillető helyet. Ma már köztudott dolog, hogy a Rozsdatemető milyen nehezen lelt megjelenési lehetőségre. Nem egy kimagasló tehetségű festőnknek — példaként csak Holló László és Kohán György nevét említem — életének jelenős hányadát az erkölcsi és anyagi megbecsülés jelei nélkül kellett végigküzdenie. Időn- kint jelentős színművészek kérik idő előtt nyugdíjaztatásukat, mert úgy találják, nem foglalkoztatják őket megfelelően. Elképzelhetetlen olyan kultúrpolitika, amelyben minden jó kezdeményezés, minden tehetség, minden alkotás tüstént fölkarolóra lel. Aki ilyen helyzetről álmodik, az minden poszt betöltőjétől a tökélyt reméli. Az új, mindig magában rejti a szokatlan elemeit. A szokatlannak pedig, ellenállást kell leküzdenie. Viszont a szocializmusnak létérdekei fűződnek ahhoz, hogy a tehetségek ne kallódjanak el.- Kultúrpolitikánk akkor érvényesül megfelelően, ha mind több lesz napjainkban a pozitív előjelű szenzáció. (A negatív szenzációk fölemlítését szándékosan mellőzöm, példatárát moziműsoraink gazdagítják a legerőteljesebben.) Néhol leleményes intézkedések sora szolgálja a helyi értékek időben történő fölkarolását. Tudok megyéről, ahol számon tartják az olyan fiatalokat, akik matematikában, rajzban, irodalomban, nyelvtanulásban, énekben, színjátszásban vagy hasonlókban kitűntek társaik közül. A megye vezetői figyelemmel kísérik sorsukat. Ahol anyagi vagy egyéb okok gátolnák a tehetséges fiatal boldogulását — ott segítenek. Országszerte szaporodnak az olyan rendezvénysorozatok, melyek keretében dobogó kínálkozik új kezdeményezések alá, lehetőség nyílik - vidék tehetséges embereinek nyilvános szereplésére. Egyetlen megye „művészeti hetének” műsorfüzetét lapozgatva ilyen rendezvényekről olvasok: nemzetiségi művészegyüttesek fesztiválja; képzőművészeti szabadiskola a megye nemrég elhunyt festő szülöttének falujában; koncert a megye bontanikuskertjében; irodalmi színpadok találkozója; egyik kisvárosunk festőinek tárlata; pásztor- és lovasnapok egyik állami gazdaságban; műemléki séta a megyei tanács épületében stb. stb. Tehetségekben sohasem szűkölködtünk. A tehetségek tömeges méretű kibontakoztatásának gondja a mi korszakunk gondja. Gondja, feladata, gyönyörű lehetősége. Ma már nyilvánvaló, hogy nem magányos szenzációkra van szükségünk, hanem a közművelődés egyetemes fellendítésére. Ez lehet csak egészséges táptalaja a sokasodó kulturális szenzációknak. Mert hogy mást ne mondjak: az sem volna utolsó szenzáció, ha sikerülne fölszámolnunk az írástudatlanság utolsó maradványait. BAJOR NAGY ERNŐ A FILMKRITIKUS A nagymama Abonyból jött látogatóba Budapestre hozzátartozóitól. Másnap mozijegygyei kedveskedtek neki. Tizenöt éves unokájával, Péterrel ment a filmszínházba. Hazatérve megkérdezte tőle a fia: — Tetszett a film? — Nem. Péter megjegyezte: — Nekem tetszett. Kitűnő újszerű film. És van mondanivalója. — Hát nekem is van erről a filmről mondanivalóm, — mondta a nagymama mérgesen. — Van a filmben egy fiatalember, akiről folyton azt beszélik, hogy ilyen rendes, meg olyan rendes, és tudjátok, mit csinál? — Ugyan mit? — Zuhogó esőben érkezik és sáros cipővel megy be p lakásba! Le sem törli a lábát. Igen, a nagymama mindig rendes volt. Ő mindig letörölte a lábát. Egész Abonyban példás háziasszonynak ismerték. Lakása ragyogott a tisztaságtól és a hetvenkét éves néni ugyanolyan frissen takarított, tisztogatott, tett-vett, mint akár ötven évvel ezelőtt, fiatalasszony korában. — De mama, ez nem lényeges, — oktatta mosolyogva a fia. — Ismerem a film témáját. Izgalmas, fordulatos, a női főszereplő pedig ... A nagymama dühösen félbeszakította: — A női főszereplő pedig megérkezik egy bőrönddel és lecsapja a földre, aztán ruhástól végigfekszik a diványon. — Mert rettenetesen felindult. Súlyos megpróbáltatásokat kellett átélnie. Határozottan csengett a nagymama hangja: — Egy nőt nem érhet olyan felindulás, fájdalom, hogy a kofferjét ne pakolja ki azonnal. A ruhák összegyűrődnek, azokat minden rendes nő felakasztja. No de mit várjunk egy olyan asszonytól, aki ruhástól végig- heveredik a diványon! Bezzeg az én időmben. A mamának igaza van, — mondta békítőén a fia —de ez lényegtelen és a film művészi értékét nem csökkenti. A nagymamát nem lehetett meggyőzni: — De csökkenti! A filmen gyönyörű perzsaszőnyeget látni, és a nő szerelmese rádobja az égő cigarettát. Ha ez a művészi perzsa meggyullad, akkor szerinted nem csökken az értéke? — De nagymama, remélem, az a jelenet tetszett, amikor a férj megtudja, hogy a felesége gázolt és cserbenhagyta áldozatát. Milyen nagy lelki válságon ment keresztül! Hiszen megtudta, hogy legjobb barátja autójának volánja mellé ült! Nemcsak gázolt, hanem megcsalta is! Gyönyörűen kidolgozott rendezés volt! A nagymama gúnyosan mondta : — Még hogy kidolgozott rendezés! Szép kis jelenet! Késő este van, a férj a kanári kalitkája előtt áll és eszébe sem jut letakarni . . . PALÁSTI LÁSZLÓ MESEILLUSZTRÁCIÓ (Érdi Judit rajza). HEGEDŰS LÁSZLÓ: TETŐK AZ ÁRBAN Kis ház a lapályon, elnyelte már falát körül a víz, csak a. tető mutatja magát az emelkedő árból, mint ki végső segélyre vár. Nyújtja kéményét, mint a fulladó riadt segélyt-kérön nyújtja kezét, s ahogy dőlt árbocát mereszti még hullámokon a süllyedő hajó. Amott az ól kiálló tetején ül a gazdátlan eb. Várja szegény a friss fényben, mint egy biztos csodát, hogy majd eltűnik a bősz áradat. S egykedvűen, mint ki posztján maradt, őrzi, holtig talán, volt otthonát. GALAMBOSl LÁSZLÓ: SZÁRNYAK Virágból épült váramból kilépve eléd siettem. Köntösöd kék fénye világított, akár ölelő ágak hulláma fölött ereszkedő szárnyak. Gyöngédségből a nagycsőrű ludakkal játszó kölyök bátorságát követted. Reám omló hajadból hulló szirmok szemet rajzoltak napozó köveknek. Izzástól fehér fátylad megmutatta combod tündért ívét. Magasabbra emeltelek a Napnál: lezuhantam. Merülni láttál. Szemed földi zöldje nem hívhat többé. Elhagytál örökre. Fejekre tipró tűz tombol alattam. BORSOS MARGIT: KÖLTŐK írni lélegzeni lélegzeni írni szívdobogás mint a fák ha szólnak a széllel nem hallja más mint a viz ha folyik a kövön míg zöldül a sás mint a tűz ha önmagát emészti örök a láz mint a madarak ha szállnak égő csipkebokorban állnak vértanúi a világnak költők
