Tolna Megyei Népújság, 1970. június (20. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-26 / 148. szám
KÜRTI ANDRÁS: Az aranyváros foglyai 21. A NÉPÍTÉLET ELMARAD Filmfelvevőgép, magnetofon, mikrofon is lehetett volna a helyszínen, még akkor sem sikerült volna megörökíteni az utókor számára a Fioresta nagytermében történtek valamennyi mozzanatát, a verekedést követő percekben. Olyan mozgalmasak, eseménydúsak voltak ezek a percek. Mindenki kiabált, lótott-futott, tett-vett, intézkedett, dicsért, átkozódott, jajgatott, visított, vagy fenyegetőzött. Azok a mineirók hangoskodtak leginkább, akik korábban meglehetősen mérsékelt lelkesedést tanúsítottak a tekintetben, hogy beleavatkozzanak a csetepatéba. A tömeglélektan tudósai állapíthatnák meg határozottan, de talán azért csaptak éppen az ő indulataik a legmagasabbra, azért követeltek éppen ők azonnali és kíméletlen megtorlást, mert a lelkűk mélyén elviselhetetlenül szégyellték magukat. Egy asszony, igen, egy asszony, ez a kövér, szivarozó senhorita, ez verte meg, ez tette csúffá pillanatok alatt, — a kis kopasz, a carequinho közreműködésével — azokat a gazembereket, akiknek terrorját ők tűrték, mint a birkák. Hisz még negyedórája is csak nézték szótlanul, amikor sorstársaikat, a derék Borelli-fivéreket ütötte, rugdosta Ernest és a két mexikói fegyháztölte- lék... Ha másfél tucat kemény férfi, akiben már némi szesz is dolgozik, egyszerre érez nyomasztó szégyent és robbanó dühöt, annak szörnyű következményei lehetnek! A Cartagena volt utasai a három mulatt ökölvívó és a két olasz aranyásó körül sürgölődtek, velük voltak elfoglalva. Iza kötszerért futott át a barakkba, Anna asszony vizet hozott a konyhából, a többiek azon fáradoztak, hogy kicipeljék az öt áléit fiatalembert a tornácra, a levegőre, hogy ott hamarabb magukhoz térjenek. A nagy munkálkodás közepette észre sem vették, hogy néhány méterrel odébb öt pányva került a mennyezeti gerendákra, hogy az első hurkot a félszemű Krimosz már rá is húzta Éberhardt nyakára, Xingu apó és a többiek pedig a másik négyet készítik elő, a fellógatási művelethez. Pontosabban csak hármat, mert Gonzales még eszméletlenül feküdt az egyik asztal alatt. Öt egyelőre nem bántották. Müller, Ernest és Camacho viszont magánál volt már, érthető, őket csak ököllel tették átmenetileg harcképtelenné a Mama és fiai, míg ők szöges bakancsot, rumosüveget, karate-fogást, pisztolyt is igénybe vettek ellenfeleikkel szemben. Pokolbeli jelenet.., A füstös, párás, félhomályos teremben, ahol groteszk árnyékokat vet a falakra a két pislogó lámpa, kétségbeesetten rúgkapáló embereket vonszolnak, vészjóslóan himbálózó kötélhurkok alá, más emberek. .. Madame Duval már el is ájult, Ninette és Claudette a söntéspult mögött sikoltozik, de a nagy zsivajban ügyet sem vet rájuk senki... Ugyanazon a pár négyzetméternyi területen egy kis társaság azon iparkodik, hogy életre keltsen öt férfit, egy nagyobb csoport fő törekvése, hogy minél hamarabb a pokolra juttasson ugyanennyit. És közben egyik társulat sem vesz tudomást a másik tevékenységéről. Persze, még ha fel is figyelnének a készülő népítéletre a Cartagena volt utasai, megakadályozhatnák-e? Sem létszámukat, sem erejüket tekintve nem vehetnék fel a harcot a ciduróiakkal, ezek a megvadult mineirók most széttépnének mindenkit, aki keresztezné útjukat... Bummmü! Az ósdi golyós puska akkorát szólt a zsúfolt, alacsony helyiségben, mintha hajóágyút sütöttek volna el. Szempillantás alatt síri csend támadt, minden fej a bejárat felé rándult, aztán mozdulatlanná dermedtek az árnyjáték résztvevői. A háncsfüggöny előtt két férfi állt. Lucsko- san, csapzottan liheg az öreg Doido, görbe lábai remegnek a futástól. Mellette — padre Plombái. Csuromvíz ő is, a puska csöve még füstölög a kezében, ű lőtt. A mennyezetbe. Hatásos belépője után a cérnaember leengedi, lassan a falnak támasztja a fegyvert, a söntés előterébe, a lámpa fénykörébe lép, int Krimosznak, hogy vegye le a hurkot Eberhardt nyakából. A görög rábámul, összehúzza fél szemét... Most dől el minden! Engedelmeskedik? Nem engedelmeskedik? Engedelmeskedik. Leveszi a hurkot. És a többiek? Egyetlen kar sem emelkedik fel, hogy elsodorja az útból, hogy szétlapítsa a keszeg beavatkozót. Egyetlen tiltakozó szó sem hangzik. Ez a padre ötévi önkéntes lelkipásztorkodásának, vagy inkább áldozatos felcseri munkájának jutalma. Plombái atya nagyot sóhajt, nála jobban senki sem érezhette teátrális fellépésének kockázatát. Leveszi, megtörli vastag lencséjű szemüvegét, körbepillant, halkan, de határozottan mondja: — Nem helyeslem, hogy önök ezeket a senhorokat — mutat Müllerre és társaira — meg akarták ijeszteni azzal, mintha valóban szándékukban állna törvényes eljárás és ítélet nélkül felakasztani őkett. Hangsúlyozom, ijesztésről volt szó. Tekintsük az egészet meg nem történtnek. — Senhor Plombái! — kiáltott ekkor az aranyásók gyűrűjében Hans Müller. — Parancsolja meg az embereinek, hogy vegyék le rólunk a mocskos mancsaikat! Meg akartak gyilkolni bennünket, hogy így szabaduljanak az adósságaiktól! Ezért börtön vár valamennyiükre! A padre csillapítóan emelte fel a kezét. — Demorada e pacientemente! Lassan és türelmesen! Azt már az imént tisztáztuk, hogy goromba tréfa volt, semmi több. Most pedig arra hívom fel a figyelmét, hogy ezek a senhorok nem az én embereim. Nincs jogom, hogy bármit is parancsoljak nekik. Az pedig, hogy közülünk kik végzik börtönben, még a jövő kérdése. — A Szűzre és minden szentre esküszöm — szólalt meg ekkor az öreg Doido, az Aranyváros mindenese —, hogy bizony senhor Mullerónak és cimboráinak kell tömlöcbe kerülniök, ha van még igazság a földön. Nem szóltam eddig, mert féltem. Nem a magam bőrét féltettem, hanem a lányom életét. Mária Recifében él. O grande Loiro, a Nagy Szőke megfenyegetett, megöleti őt is, a férjét is, ha nem adom át a gőzbárkámat. így szerezte meg. Jóformán ingyen. És így lettem én, Doido, a Bolond. ^Folytatjuk) Fiatalok a szakszervezetben Látszólag közhely, de a középiskolákban, a műhelyekben, a szakmunkásképzőkben jövendő állam- és kormányfők, tábornokok, kohó- és gépipari miniszterek és gyárigazgatók ülnek a padban. Meg, ezerszer nagyobb számban, olyas vasasok, építők, technikusok, akik azok is maradnak, de már a második évezred végén és a harmadik hajnalán válnak érett, pályájukat befutott munkásemberekké. A fiatalsággal törődés állandó téma. És mégis, vannak területek, ahol időről időre rendet kell tenni a gondolatokban és a mindennapi élet gyakorlatában. A párt ifjúság- politikai határozata óta egyre sűrűbben merül fel annak a szükségessége például, hogy a legnagyobb tömegszervezet, a szakszervezet módosítsa és korszerűsítse a fiatalsághoz fűződő kapcsolatát. Ez a kapcsolat tulajdonképpen — a szakszervezetek saját tagságának egyharmadá- hoz fűződő kapcsolat, hiszen Magyarországon minden harmadik szervezett munkás, dolgozó 30 éven aluli, azaz tágabb értelemben az ifjúmunkás-kategóriához sorolható. Egy millióan vannak! Hogy milyen szerepet töltenek be, arra jellemző, hogy milyen sűrűn olvashatunk a szocialista brigádmozgalomban részt vevő és ott nagyon jó eredményeket elérő ifjúmunkásokról és egész brigádokról. Az eredmények talán azokat is meggyőzik, akik hajlamosak az „ezek a mai fiatalok” felkiáltással csak ifjúságunk egy kis rétege szélsőséges, vagy nyegle magatartása alapján általánosítani. Ezúttal azonban nemcsak a legjob- bakról van szó, mint ahogy nem is a legkevésbé jókról, hanem mindazokról a fiatalokról, akik az üzemekben, hivatalokban, intézményekben dolgoznak. A párt Központi Bizottsága februári határozatában a szak- szervezeti tevékenység fokozását, a SZOT-ban ifjúsági munkacsoportok létrehozását, — ugyanezt a szakmai szervezetek központjaiban is — tartotta kívánatosnak, felhívta a figyelmet az egyetemisták szakszervezeti tagságának kérdésére és nagyobb anyagi eszközök „bevetését” javasolta a művelődési és sportmozgalmak támogatására. Nem kétséges, hogy a párthatározat a felső szakszervezeti szervek teljes egyetértésével és dere- kas támogatásával találkozik, így hát ebben a vonatkozásban aligha van szükség további meggyőzésre. Nem hiszem azonban, hogy „lejjebb haladva” mindenütt ilyen egyszerű lesz a helyzet. Egyszerűen azért nem, mert az elmúlt időkben — hogy csak a legutóbbi másfél évtizedet vegyük alapul — a KISZ sok szempontból eredményes munkája visszhangjaképpen is, kialakult egy olyanféle nézet a „felnőtt” szervezetekben, hogy az ifjúság „a KISZ asztala”. Nálunk ez a vendéglátó- ipar gyengébb szakembereitől kölcsönzött kifejezés rendszerint az áthárítás „őszinte” szándékát jelzi. Ezúttal i% Való igaz, hogy a KISZ az ifjúsági szövetség — de az is igaz, hogy a jövő felnőttjei a felnőtt, megemberesedett mai fiatalok — teljes joggal igényelnek törődést a harmincon felüliektől. Részben meg is szokták. Mert vannak jó üzemek, intézmények, ahol az ifjúsággal foglalkozás határozat nélkül is közügy volt a szakszervezeti szervek és a gazdasági vezetés számára. Van továbbá néphadsereg, fegyveres testületek, ahol nincs ugyan szakszervezet, de ahol a 18—20 éves fiatal megszokta a teljes értékű emberszámba vételt. S miután százezres, milliós értékek jó gazdájaként szolgált — zokon veszi, ha visszatérve a civiléletbe még mindig úgy kezelik, mint akinek a „hátán a tojáshéj”. És túl mindezeken, szélesedő látókörű és tudású, magasabb színvonalon nevelkedett fiatalságunk van, amely.« valójában jól készül az a jövő kínálta feladatok teljesítésére. Szervezett erővel mellettük állva, kezdeményezéseiket bátorítva, gondjaikon enyhítve, — cselekedjenek értük úgy a szakszervezetek, ahogyan azt a holnapunk, a jövőnk igényli, s megérdemli. BAKTAI FERENC Népújság 4 1970. június 20. Az építőtáborban Becsukták kapuikat az iskolák, a fiatalok szétszéledtek a megérdemelt nyári vakációra. Többségük azonban nemcsak a pihenésre gondol, a tanulás után a munkából is részt kér. A szeptembertől júniusig tartó szellemi torna befejeztével az izmait a munkakedvét is próbára teszi. Szép hagyománnyá, valóságos tömegmozgalommá nőtt az évek során fiataljaink nyári táborozása. Az építőtábort, ifjúságunk színe-java, a nyári program szerves, elmaradhatatlan részének tekinti. S a hagyományos most kibővül, az árvíz sújtotta Szatmárban létrehozandó építőtáborokkal. Romantikus, lelkesítő vállalkozás ez, amelyet a közösen vállalt feladat jó megoldása, a társakkal való együttélés melege, a közös munkával kivívott elismerés tesz emlékezetessé. Kitűnő és eredményes mozgalom a nyári építőtáborozás. Sikeres mozgalom, mert fiataljaink természetes érzéseire, tenniakarására, romantikus elképzeléseire épül. Jó mozgalom, mert nemcsak tessék-lássék feladatokat tűz az ifjúság elé, hanem az országépítő nagy munka részeseivé teszi őket. Az építőtáborok fiatal népe felnőtt munkásoknak is díszére váló feladatokat oldott meg az évek során. Ki ne emlékeznék a Hanság lecsapolásának hőstettére. Jó mozgalom az építőtáborozás, mert a legfogékonyabb és legkritikusabb életkorban munkára és felelősségre nevel. A közös nagy ügy szolgálatába állítja a fiatalokat, megmutatva, hogy a nagy egészben minden emberre szükség van és csak együttes erővel lehet céljainkat elérni. Jó mozgalom, mert segít a szülőknek, az iskolának, a társadalomnak közösségi embert faragni a sokféle fiatalból. Több éves tapasztalat szerint az építőtáborokban mindig a jobbak hangja, a felelősebbek akarata érvényesül. Emlékezetes történetek szólnak arTól. hogyan tanította rendre az ifjú közösség a közéje keveredett néhány garázdát, fenegyereket, lógóst. A tábor rendjéért felelős felnőttek aligha bírtak volna ezekkel, de a fiatal kollektíva összefogása, határozott fellépése megértette a rendbontókkal, hogy nem lehet tartósan a közösség ellen tenni, a társadalommal szemben élni. Nagy felelősséget viselnek a nyári építőtáborok. Azért is, mert a fiatalok többsége mint első munkahelyen, ezekben a táborokban kapcsolódik be először a felelős építőmunkába. S nem mindegy, hogy milyen benyomásokat szerez az ifjú építő. Nem mindegy, hogyan fogadják, hogyan hasznosítják munkaerejét, hogyan becsülik meg, ha jól dolgozik, és milyen következményekkel jár a felelőtlenség. Az sem mindegy, hogy milyen a koszt, a munka utáni közös szórakozás. Tartalmas szellemi elfoglaltság a fiatalok igényeihez igazodó szellemes, változatos program híján a munka is szürkének, sivár kötelességnek hat, ahelyett, hogy a versenykedvet, a tenniakarást szítaná. Szerencsére ez a szép hagyományokkal büszkélkedő mozgalom gazdag tapasztalatai és tiszteletre méltó eredményei révén ma már hivatása magaslatán állva várja a fiatalokat. KÉKESDI GYULA
