Tolna Megyei Népújság, 1970. május (20. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-10 / 108. szám
A természet- rejtett arca Csorba Gyula gyökérszobrai1; 1 : VI W 1 ill'. 4 • * . , ÜM < Michelangelo a márványtömbben már ott látta a szobrot, hisz csak a felesleges részt kell lefaragni róla. De a természet nemcsak ennek a feleslegnek az eltávolítását kínálja, hanem szinte kezünkbe adja rejtett, emberszabású titkát, mint Csorba Gyula gyökérszobrai mutatják. Az embernek itt nem az alkotás a feladata, a holt anyag megelevenítése, hanem a rejtett szépség felfedezése, hogy eltáVÁCl MIHÁLY: MÁJUS Széles szeleket az ég tereget; kibomlik a fény lobogója. Tapsos levelek csapnak tenyeret, fellép a Nap a magas dobogóra. Láng jegenyék friss lelke ég, kifeszítik az égre az út-szált és sorakozva mennek a dombra, s kivágják az égre a harsona hurrát. Himnuszokat énekelők, mennek a felkelt tájak előtt, madarat csalogat zokogásuk; viharban vezérek; a szelekbe tévedt bokrok bodorodnak utánuk. Szítja az álnok szól bennük az álmot: üvölteni, fájni, a fényre kiválni, — s gyökerüknél fájnak az árkok. Gyönyörű, göngyölű fátylakban az akácok, az áldott arák, mennek a mennynek elérni a fényre kitárt kapuját. Fésülve, a füzek, az aranyhajú szüzek; rajtuk a rügyek arany könnye patak; hegedülik a fejfákra kottá zott dallamokati Parti angyalraj: égtűzű hajjal tettenérve remeg nek a nyírfák; térdeik közt feszített ki a szél sikolyos hintát. A büszke ekék tekintete ég, s a gazok gyökerét szaggatva vonulnak. Utánuk örök sorban a zömök barázdák egymás vállára borulnak Esküre ujjak: a fényre kinyúlnak. fogadalmakat súgnak a hű búzaszálak; s a tavasz írt. jelszavait egekre terítve a vadludak szállnak. számait, valójában a természetnek segít, hisz csak a már meglévőt bontja ki, teszi láthatóvá. S a gyökér, a faág valósággal megelevenedik, emberi formát ölt, s ami addig a természet titka volt, a teremtő képzelet nyomán több lesz önmagánál. Csak le kell vágni néhány felesleges részt, esetleg összeilleszteni két darabot, s egyszerre fészekben ülő madárrá változik, emberi alakká, vagy mesebeli állattá. A művész és a természet itt teljes harmóniában dolgozik, egy- másrautaltan, de egymást mindig feltételezve, s a gyökér vagy faág, sőt a tapló vagy egyes gombafajták is, értelmet nyernek, hogy ami addig a természet bőkezű játéka volt, egy más szférába kerüljön, s művészetté váljék. Csorba Gyula testvére az ismert kiváló költő, Csorba Győző. A költő szavakkaj akarja megeleveníteni s ezzel újrateremteni a világot, fivére a természet rejtett arcát mutatja, s keze nyomán emberivé, testvérivé változik, a titkolt szépség, ami addig elrejtőzött előlünk. Csányi László volítva a felesleget, fölmutassa azt, ami ott szunnyadt gyökérben, ágban. Csorba Gyula nem szobrász, a szó megszokott értelmében. Amit készen kínál a természet, azon keveset változtat, legföljebb le- nyes egy kinyúló ágat, fölösleges gyökérszálat. De ami kikerül keze alól, mégis művészet, abban az értelemben is, hogy ábrázolás, a valóság megelevenítése. Amikor kezébe veszi egyszerű szerPAKOLITZ ISTVÁN: KRÉTARAJZ ANYÁMRÓL A Tejút szélén alkonytájba szikrázó csilt apport ver a láb« Mezétláb jön jön — ahogy szokta — szaporán lépve Sűrű csillagporba Mezétláb jön jön — hány tízezredszer — karján cókmókkal megtömött cekker Fején a kosár csapatig rakva darázscsípkedte sárgabarackkal Az ájulásig tikkadt melegben még fejkendője szárnya se rebben A kapu előtt szál — klottgatyában — csak az a dolgom, hogy ■megvárjam Csak az a dolgom ne sírjak mégse ha nem ér haza besötétedésee 9 A Tejút szélén alkonytájba * szikrázó csillagport ver a lába Mezétláb jön, jön — ahogy szokta — szaporán lépve sűrű csillagporba Szaporán lépked nem ér hasa mégse se lámpagyújtásra se éjfélre Csak az a dolgom éjféltájban félálomban is hiába várjam Küszöbön fekve ér a hajnal madárlátta kenyér a fejem alja LOVÁSZ PÁL: HISZÉKENY KlVANSAQ Adj korsómba tiszta, hús vizet, tisztes munkában örömet, minden áldott nap kenyeret, ünnepre napfényt, sugarat, álmot virágos fa alatt, hű asszonyszót, gyerekkacajtl 5 add, mint tündöklő koronát, hogy a Föld sötét homlokát békesség fénye lengje át! MISZLAl GYÖRGY» JUBILARIS KIÁLLÍTÁSON (Szabó Dezső festőművész köszöntése.) Elkápráztat a színek orgiája: tavaszvirúgos, álombéli táj. E zsúfolt szépségeknek nincsen párja. Szemed rét águl, s elnémul a száj. Lángolnak a bíborlő bazsarózsák, s illatot küld egy orgonacsokor. Az erdő fái tallérjukat szórják, 8 tavaszi fényben fürdik a bokor... Csendélet, portrék, aktok színesíti}:, gazdagítják a nagyterem falát... Majd a nyugati nap tüze beizzik, 6 bearanyozza a Művész haját!... í Szállj Ikarosz! Öregember vagyok. Arcom töredezett, mint a szél roncsolta sziklák, szemem fénytelen, mint a szürke fakult ég. öregember vagyok: tőlem várják az igazságok kimondását. Költő vagyok. Sima szavak sorrendbe szedője, szerelmesek elandalítója. Az emberek tőlem várják a szelíd hazugságok kimondását. Sehol nem olyan kék a tenger, mint itt, Kréta partjainál. Daidalosz, a görcsös sziklák egymáshoz illesztője is tudta ezt, mégis visszavágyott Göröghonba. Igaz: már semmi dolga nem volt itt. Munkához szokott keze ölében tétlenkedett. A nagy, embernyi kövek kezes állatokként lapultak egymáshoz, a mű készen állott. Ilyenre álmodta Minosz király is nyugtalan álmaiban bizonyára. Szerencsétlen fiát rejtette a kövek alkotta labirintus mélyére. Esténként a tengerparton ültünk, ültünk Daidalosszal. Toronymagasságú hullámok tör- leszkedtek megszilídülten lábainkhoz. Az építész szeme a távolt fürkészte, amerre hazáját sejtette. Az este finoman tapadt ránk, mint a könnyűre szőtt lenvászon kendő, amilyent messze földről hoztak vércsekarom-ujjú kereskedők. Félig hunyt szemmel mondtam a születő sorokat. Csak magamnak, kicsit sajnálva a múló pillanatot. — Elmegyünk — szólalt meg Daidalosz. — Hazamegyünk! Határozottan mondta, egyszerre kilökve magából, mint anya régóta hordozott terhét, egy végső erőfeszítéssel, megkönnyebbülve. — Minosz figyelteti minden lépésedet — próbáltam ellenkezni. — Rajta kívül csak te ismered ki magad a labirintusban. Nem enged utadra! A fiút, Ikaroszt féltettem. Valahogy hozzámnőtt. Szőke- fürtös feje naponta feltűnt kalyibám ablaka előtt. Naphosz- szat üldögélt mellettem, s már-már jobban fújta a hexametert öreg mesterénél. S most vége a szép napoknak? Apja, ez a fekete arcú, ápolatlan görög elrabolná tőlem! — A szárazföldön és a tengeren elállhatja utunkat a király — mondta Daidalosz sötéten. — De a levegő a mienk! Szárnyakat készítettem. Olyanokat, mint az ég madarainak szárnyai. Hallgattuk az édesvízi tavak felöl gyöngyöző nympha- kacagást. Dobogó körmű kentaurral kergetőzött a vizek lánya. A bokrok zörrenéséből tudtuk, hogy éles szemű sza- tírok ólálkodnak a környéken. Szomorú voltam, mert az öregemberek könyen szomorodnak. — Röptötök legyen sirályokéhoz hasonló — kiáltottam reggel utánuk, amikor egy tenger fölé nyúló szikláról a magasba emelkedtek. A szemem elhomályosult. A két ember széles karcsapásokkal szelte a levegőt. — Csak utánam! Mindig utánam! — üvöltötte bele a világba részegen a boldogságtól Diadalosz. Fülük mellett sivított az észak felöl érkező szél, felfújva a ruhájukat. — Hahó szél! Testvérünk! — kiáltotta Ikarosz. — A hátadra ülünk, megnyergelünk! Maguk mögött hagytál; Számoszt, Déloszt és Páros#, „Fel! Fel, mindig feljebb!” — mintha ezt hallotta volna Ikarosz egyre erősebben. Mámoros érzés kerítette hatalmába. Két kezét előrenyújtva suhant egyre magasabbra. „íme, elszakadtam tőled, Föld!” — gondolta. — „Az embernek semmilyen erő nem állhat ellent!” Már alig jutottak el hozzá apja szavai: — Ikarosz! Vissza! Ne törj feljebb, fiam! „örök törvény, hogy a fiák többre vágynak apjuknál” — gondolta a magasan szálló. Hajósok mesélték, hogy találkoztak az önmagát vádoló Daidalosszal, aki ladikján fia holttestét kutatta a tengerben. Egykor nyílt tekintető eszelőssé vált, s a perzselő napfényről motyogott, meg a viaszozott szárnyakról. A" emberek gyakran kérdeznek engem is: mit hallottam Ikaroszról, aki a csillagokba vágyott? öregember vagyok. Bőről* mint a kiszáradt tapló, kezei im mint a fuvallattól reszkét tő faágak, öregember vagyok: tőlem várják az igazságok kimondását. Költő vagyok. Verssorok! rímek szülője. Az emberek tőlem várják a szelíd hazug! Ságok kimondását. Azt kérdezitek: mi lett Ikarosz sorsa? -Görcsös akai rással hiszem, hogy nyílként fúródik egyre feljebb, és még feljebb. LESKÓ LÁSZLÓ Ü
