Tolna Megyei Népújság, 1970. április (20. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-04 / 79. szám
Beszélgetés egy fiatalemberrel Irta: Benedek István A fiatalember, aki jóval a tnásodik világháború után született, azzal állt elém, hogy két Ilyen, egymástól távoleső nemzedék, mint az övé, meg az enyém, nem érthet egyet egymással semmiben. Más az erkölcsi felfogásunk, más a tudományos világképünk, más a művészetről vallott felfogásunk; mindenekíelett pedig mások az emlékeink, meg a reményeink, és ez az ellentét nem hangolható össze. Nem tagadhattam, hogy van ebben valami igazság. Az én nemzedékem az első világháború alatt született, s ha emlékünk nincs is róla, meg az azt megelőző „békebeli békéről”, neveltetésünknél fogva mégis megtapadt bennünk valami a „császári és királyi” légkörből, abból a langyos atmoszférából, amelyre legjellemzőbb az a tudat volt, hogy a sorsunkat nem magunk intézzük. A társadalom egy nagy gépezet, amelyben minden a helyén van, a gazdag gazdag, a szegény szegény, a politikát a politikusok intézik, a polgárok ügyeit pedig a hivatalok, nekünk épp csak el kell végeznünk a napi munkánkat, egyébhez nincs közünk. Nem a mi szemléletünk volt tez, hanem apáink nemzedékéé, az első világháború előtti felnőtteké, — tehát mi ebben a szellemben nevelkedtünk és ez ellen lázadtunk. A világháború felnyitotta apáink szemét, látták, hogy a nagy gépezet nem is működik olyan automatikusan, mint hitték, de a következtetéseket már mi vontuk le. — És mi volt ez a következtetés? — kérdi kissé megvetően Laci, a mai fiatalember. ' — Természetesen az, hogy a nagy gépezetben,' a 1 társadalomban, mégsincs minden a maga helyén és hogy nekünk is közünk van a sorsunkhoz. *— És a kezetekbe vettétek? Ezt már olyan gúnyosan kérdezi, hogy bennem is felmegy a pumpa. — Ha azt hiszed, ez olyan egyszerű, nagyon sok keserves csalódás fog még érni. Mindenesetre megpróbáltuk. Beleszóltunk a sorsunkba, több-kevesebb eredménnyel. — A több az volt, hogy kitört a második világháború. £s mi volt a kevesebb? — Nézd, Laci, azért ilyen egyszerűen nem varrhatod nyakunkba a világháború előidézésének személyes felelősségét. Biztosíthatlak, hogy én éppoly kevéssé áhítottam a másodikat, mint te a harmadikat. És ha ne adj isten, megéred a harmadik világháborút, sőt túl is éled, nagyon határozottan fogsz tiltakozni az ellen, hogy te akartad. — Éppen az a különbség a nemzedékeink között, hogy mi felismerjük a személyi felelősség és a közösségi felelősség el- választhatatlanságát. — Szép. De tudod mit, napoljuk el ezt a vitát arra az időre, amikor csakugyan vállalsz valami felelősséget. Mert egyelőre nem vállalsz, csak követelsz. — Igen, mert ti nem hagyjátok. .. — Ez az, látod, a mi fiatalságunk idején is volt ilyen ti, akik nem hagyták... És íme, máris áthárítod a felelősséget: ti... De legyen szabad felhívnom a figyelmedet, hogy amit te nemes egyszerűséggel ,,ti”-nek nevezel, az két részre bontható. Egyik része • a társadalom irányító szervezete, amelyben nekem ugyanannyira van, vagy nincs szerepem, mint neked. Másik része ellenben valóban mi vagyunk, ha úgy tetszik: az idősebb korosztály. És ne vedd HEGEDŰS LÁSZLÓ: _ HABORÜS NAPLÓ Húszéves fejjel a kórház lakója voltam Pécsen. Tolnában még csaták. Itt szirénák üvöltő riadója 7iámította el a cinkék szavát, kik tavaszt jeleztek mér kinn a fákon. A jajgató vészhangra megjelent, koradélelőtt már, vagy délutánon, mély, monoton bugással odafent a gyűlölt repülőraj. A tenyérnyi derült égbolt, egy tető s fal között, mintha elborult volna, a csöndben félni kezdtünk. Füst csapott föl, ablak törött, míg robbanást követett robbanás. Mint földrengéstől reszketett a ház, • A vonatroncsok közül tucatjával hozták a vérző sebesülteket, megtett ágy és folyosó. A halállal ismerkedve éltem át két hetet. Nyögtek és jajgattak. Szörnyű jajuktól elbírhatatlan lett az éjszaka. Pokol tornáca lett a csöndes zúgbőt Fojtott romló sebük nehéz szaga. Egy szerbre emlékszem. Nem volt húszéves, félig gyerek még, de már katona. Ha eszembejut, látom gennyes, véres karja csonkját. S nem felejtem soha, amint a végső kínos éjszakán magyarul sírt föl utolszor: ,, Anyám?” • A kórházkapun támolygón kilépve, zsebemben fillér nélkül, éhesen, nekivágtam a városnak. A térre egy villamos c síkor dúlt élesen. Odöngtem szélütöttként. S valahonnan megütött a frissen sülő kenyér meleg, párolgó szaga. S erre nyomban, mint akiben most éled föl a vér, átvágtam a szűk téren, könnybelábadt szemmel, táskámban szerény vagyonkámat lógatva; két megőrzött könyvemet — Pénz lesz, kenyér belőlük. — Lelkesedtem. S gyárak füstjén át felhők közt, felettem ontotta friss fényét a kikelet rossz néven, ha ügy gondoljuk, hogy a mai társadalomnak mi ugyanúgy részesei vagyunk, mint ti. Gondolkodott egy sort Laci, aztán ügyesen csavarintott a szón. — Persze, részesei vagytok. Csakhogy, ti már kifelé mentek belőle, ezért aztán nem akartok változtatni rajta. Beleültetek kényelmesen, és most sehogy sincs ínyetekre, ha mi a magunk feje szerint akarunk élni. Nem volt könnyű erre válaszolni. Hogy nem akarunk változtatni rajta? Ezt nem merném ilyen határozottan állítani. Mindenesetre nincsenek már olyan rózsás reményeink, mint Laci korában voltak. Az igényeink is szerényebbek: nem akarjuk egyik napról a másikra megváltani a világot, — mert ha akarnánk is, úgysem lehet. Ezt nem mondom Lacinak, nem is hinné, meg minek csillapítsam ifjonti bizakodását, amiből őszintén szólva kevesebb van benne, mint amennyit szívesen vennék. Beleülni beleültünk, ha nem is olyan kényelmesen, mint Laci gondolja. Isten őrizz, hogy elmondjam neki, milyen nehezen. Ezt állják a legkevésbé, a mi kényelmetlenségeinket. — Felteszem, hogy nem irígyled — mondtam óvatosan. — És valami kényelem nektek is jut belőle, nem? Bizonytalanul ingatta a fejét, Item nagy meggyőződéssel. — Azért jó fej vagy — mondta végül, némi leereszkedéssel. — Eljöhetek máskor is? • Ebben maradtunk, jöjjön. Lenin-szobor Hozónkban sok neves művészt foglalkoztatott Lenin alakja. Budapesten és a megyékben a felszabadulás óta sok helyen állítottak emléket a nagy forradalmárnak. Képünkön: Borsos Miklós szobrászművész díjnyertes lenin-meilszobro, ~ ” (MTI foto — KS) nrininm 'trrin Muzsikáról röviden Á SZIMFÓNIA Irta: Gál György Sándor A műfaj és a kor, mely ezt a műfajt kifejlesztette, a zenetörténet hegyláncolatának egyik csúcsa. Erre az oromra a leggyakorlottabb vándor sem pattanhat fel egyetlen ugrással. A hegy alján kell kezdenünk. Már a XVII. században, sőt előtt is, ismeretesek voltak olyan müvek, amelyeket ciklikusnak, sorozatosnak (több tételből állónak) mondhatunk. A ciklus úgy tevődött össze, hogy a muzsikusok kedvelt táncokat fűztek össze, s így lassabb-gyorsabb, ábrándosabb, szenvedélyesebb táncformák váltakoztak. Ahogy a nagymesterek kézbevették ezt a — mai szóval élve — „táncegyveleget", mindinkább kialakult a gyakorlat, hogy a ciklust, a sorozatot bevezetés, preludium előzi meg. Ezután következnek a táncok, megszakítva egy áriával, a mi szókincsünk szerint: dallamos zenekari tétellel, a táncok végén pedig afféle finale szólal meg, mely tempójával, vidám sodrával, életteljes ritmusával mintegy megkoronázza a művet. Innen már csak egy lépés, hogy a táncdallamok, ezek a könnyű zenei ihletésű melódiák „kikopjanak” a ciklusból, de megmaradjon a bevezető, erőteljes I. tétel, aztán — a régi ária mintájára — egy lágy, dallamos II. tétel, erre következzék a régi tóncsorozatból megmaradt menüett, s az egészet betetőzze az a bizonyos finale, meiy diadalmasan fejezi be a zenekari művet, amelyet immáron Szimfóniának neveztek. A műfai úgyszólván kész, mire a nagy bécsi klasszikusok (Haydn, Mozart, Beethoven) megjelennek a színen. Készen van tehát a nemesen metszett kristályedény, csak zamatos, pezsditő, gondolat- és érzelemébresztö italt kell betölteni. A bécsi klasszikusok munkája nyomón a hajdani táncsorozat — immáron szimfónia — telítődik o legnagyobb, legemel- kedettebb érzésekkel, a legmagvasabb zenei gondolatokkal. Túlzás nélkül mondhatjuk: a XVIII —XIX. századi szimfónia a kor legteljesebb foglalata. Tudnunk keli azt is, hogy a szimfónia virágzásának kora bizonyos zeneszerzői módszerek kibontását is jelenti. Az I. tétel, majd mindig, legalább három dallamra épül: a hősies, férfias főtémára, a nőiesebb, álmodozó melléktémára, s a tömören fogalmazott zárótémára. Ezt követi az I. tétel — egyben az egész szimfónia, legdrámaibb fejezete: a három dallam elemzése, tovább bonyolítása, szembeállítása, merész kifejlesztése. Aztán visszatér a három uralkodó dallam, mintegy lecsitulva, egymás mellé sorakozva ismét. A II., lassú tétel mindig gazdag dallammal ajándékoz meg bennünket. Ha fölkattantjuk a rádiót, jól figyeljük meg a III., V., VI., vagy a IX. Beethoven Szimfónia lassú tételét. A harmadik — majd azt mondtam felvonás — helyesebben: zenei tétel a már említett tánctétel. Beethovennél már ez is kikopik a szimfóniából, s helyébe jő a Scherzo. A jókedv, a mámoros öröm a kicsattanó erő zenei jelképe. A Finale, a zárótétel olykor az első tétel építkezésének mása (félreértés ne essék: nem a dallamkincs, csak az építésmód egyezik! máskor úay- nevezett Rendé. Rondó, tehát kör. Egy bizonyos dallam, mint a körbejáró óramutató, újra mer újra visszatér. Közben más dal lamok is előbukkannak, de < Rondó-melódia az uralkodó, ezei van a hangsúly, ennek már szin te várjuk visszacsengését. i szimfónia mintegy a zenei mű fajok királyává lesz a beethove ni életműben, aztán a regényes romantikus század nagyjai má irányba terelik e műfaj fejlődé sét. Schubert, Schumann, Men delssohn még a beethoveni mezs gyén jár, de a mi tiszt Ferencüni már megteremti a szimfóniku költemény műfaját. Elveti a egyes tételeket, s egyvégtében egyetlen lendülettel, a dallamo szakadatlan mozgásával, vissza térésével, más-más színben fényben, hangulatban való be mutatásával tölti ki remekmű veit. A beethoveni szimfónia < klasszikus zenei korszak mester műve volt. tiszt szimfonikus köl teményei a romantikus kor szel lemét tükrözik. Beethoven — Goethét tartja mintaképének tiszt előtt a nagy romantiku festő: Delacroix, a lángoló, ro mantikus költők: Huqo, Byron Lamartine példája lebeg. Lisz szimfonikus költeménye átveze jelenünkbe. A modern zenét jó solja, sőt készíti elő. Moderr korunk új hangot csendít és ú műformókkal kísérletezik. De t szimfónia a mai hallgató szórná ra is az alkotó ember csodálatos, titáni erőfeszítésének jelképe Nagy műfai, mely óriásokat szó gált szócsövül. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk. Díjnyertes
