Tolna Megyei Népújság, 1970. április (20. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-22 / 93. szám

Varga József: Uljanoyszktól Moszkváig III. A lét aranyié fája zöld „Tegnap megkaptam, drága anyuska, X/2-i leveledet. Úgy látszik, végül is jó szobát ta­láltam magamnak: rajtam kí­vül nincs más albérlő. A há­ziasszonynak nem nagy a csa­ládja, a szobámból az ő lakó­szobájukba nyíló ajtó réséit beragasztották, így a hang csak tompán szűrődik át. A szoba tiszta és világos. A be­járat rendes. Minthogy emel­lett a központhoz is jó közel van (a könyvtárig például mindössze 15 perc gyalog), tel­jesen meg vagyok elégedve...” így kezdődik az első levelek egyike, amit Vlagyimir Iljics Uljanov, a fiatal jogász, friss diplomájával a zsebében, 1893 őszén Pétervárra érkezte után írt. Járom a város utcáit, Le­nin szellemét idézem. De a környezet nem mindig segít. Is­merem az orosz regényekből a cári Pétervárt. De hol van­nak már a sáros utcák, a sö­tét munkáskaszárnyák, a szűk odúkban lakó, nyomorgó munkások. A modern európai metropolisban a Lenin emlé­két őrző múzeumok segítenek inkább a kort idézni. Tizen­egy emlékmúzeum őrzi a róla, életéről valló tárgyakat, több mint hetven házon áll emlék­tábla, amely jelzi, hogy ott annak idején megfordult Le­nin. A kis albérleti szobából, ahonnan az idézett levél író­dott, hamarosan elköltözött — mert talált olyat, ahol ha­vonta öt rubellel kevesebbet kellett fizetni. A Bolsoj" is.a2a- csij utca — ma: Iljics utca — 714. sz. házának második eme­letén lakott. Nehéz vaskapun lépett be a házba, amelynek lépcsőit halványan világította meg a pislákoló petróleum- lámpa. Az olcsó szoba, amely­nek megőrizték egykori berendezését, bizony nem va­lami fényűző. Inkább cellára hasonlít a hely, amit csak a könyvek, a szellem forrósága tehetett annak idején is elvi­selhetővé. Itt írta Lenin a „Kik azok a népbarátok és hogyan harcolnak a szociálde­mokraták ellen” című munká­jának első két részét. A mű nemcsak a narodnyikizmussal számolt le könyörtelenül, ha­nem felvetette a proletárpárt megalakításának gondolatát. Ebben írt először Lenin a munkás-paraszt szövetség gon­dolatáról is. A kis szoba bal sarkában dolgozóasztal áll. Mellette kis dívány, a szemben lévő falnál vaságy, mosdótál és vizeskor­só — ez a szoba teljes felsze­relése. Ezek az egyszerű tár­gyak a tanúi a forradalmi marxista párt elődjének, a „Harci Szövetség a Munkás- osztály Felszabadítására” nevű szervezet létrejöttének. Ebben a lakásban találkozott több al­kalommal forradalmár társai­val, akikkel együtt a szerve­zetet létrehozta. Lenin a forradalmi roman­tika, a tettek, a harc embere volt. Élete során gyakran idézte a Faustból Mefisztót: .Fiam, fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld.” Le­nin nem azért volt a gyakor­lat embere, mert megvetette az ideológiát, hanem ellenke­zőleg: nagyrabecsülte azt, ezért nem volt hajlandó soha engedni a szócséplésnek. Min­dig az ideológia diktálta cse­lekvés útját járta. Azt val­lotta: a marxizmus Oroszor­szágra is érvényes, nemcsak Európára. De Oroszorsz"' más volt, mint Európa, ezert a marxizmus is másként volt érvényes. Hogy mi ez a „másként” — Lenin ismerte fel, és fogal­mazta meg. És ez a felisme­rés a világtörténelem eddigi legnagyobb fordulatához, az Októberi Forradalom győzel­méhez vezetett. Addig azonban még hosszú a lenini út. Letartóztatás, bör­tön, száműzetés, emigráció. Genf, Párizs, London, Krakkó, Prága, Razliv — Európa meg­annyi szöglete, de a szeme és a forradalom rezgéshullámai­ra oly érzéke'ny füle Oroszor­szág felé figyel. Közben több­ször visszatér, mindig Péter­várra, míg el nem jön a for­radalom éve, 1917, amikor már Sokszor jártam Moszkvában. Minden alkalommal elmentem a Lenin-mauzóleumba, hogy lássam őt. Megszámlálhatatlan fénykép, a Lenin-múzeum féltve őrzött dokumentumfilm­jei, mind előttem vannak, de talán egyik sem ad önmagá­ban hű képet a forradalom vezéréről, az államférfiról — aki e tisztségében sem vál­tozott semmit, aki a Kreml dolgozószobájában is megma­radt a szerény gimnazistának, a fiatalon bölcs jogásznak, a népét szerető, jó szívvel ok­tató, nevelő embernek, egynek a millió közül. Még mintegy két évtizeddel a forradalom győzelme előtt írta, amikor az új típusú, a tör­ténelmi elhivatottságnak meg­felelő párt megalakításán dol­gozott: „Öriási zenekarra van szükségünk, tapasztalatokat kell gyűjtenünk, hogy helye­sen oszthassuk el ebben a ze­a mai nevén Gorkij utcai pártszékház második emeleti .sarokerkélyéről szabadon be­szélhet a pétervári munkások­hoz. Járom az épület termeit. Itt alakult meg az első olyan Központi Bizottság, amelynek egyetlen tagja sem volt bör­tönben, emigrációban vagy száműzetésben. Nézegetem az egykorú fényképfelvételeket Leninről. Arca olyankor árul el legtöbbet, amikor a mun­kásokhoz beszél. Egy kép e ház erkélyén ábrázolja. Talán ezek azok a pillanatok, ame­lyek a nagy forradalmárról a legtöbbet mondják el. nekarban a szerepeket, hogy az egyiknek a szentimentális hegedűt, a másiknak a szilaj nagybőgőt adjuk a kezébe, a harmadikra a karmesteri pál­cát bízzuk.” Miközben gondosan ügyelt arra, hogy ki-ki a neki leg­megfelelőbb hangszeren ját­szón, maga soha nem követel­te a karmesteri pálcát. A kol­lektív döntés adta a kezébe —, mert a forradalom előké­szítésének, győzelmének ta­pasztalatai világosan bizonyí­tották, hogy őt illeti. Szerényen, egyáltalán nem vezéri pózban, de minden mes­terkéltség nélkül viselte. Ám élt benne az elhivatottság tu­data. Gorkijt hadd idézzem: „Természetéhez tartozott a szenvedélyesség is, ám ez nem a játékos haszonleső szenvedé­lye volt, hanem Leninnek azt a kivételes lelki frisseségét mutatta, amely csak abban az A forradalom legtöbb vezetője vérbeli szónok volt. Érzelem­mel túlfűtött tömeggel szem­ben állva maguk is az érzel­meket korbácsolták: lázba hozták a tömeget, amel ' ilyenkor ujjongott. Lenin azonban tudta, hogy az egyes ember otthon, a vacsoraasztal mellett emlékezni akar arra, hogy miért lelkesedett. Éppen ezért ő nem szónokolt. Magya­rázott. A pedagógus beszélt be­lőle hallgatóihoz. Az oktató, aki szereti is tanítványait, ha kell ostorozza is, de mindig céltudatosan neveli, viszi va­lamerre őket. Távol állt tőle, hogy hideg, hűvös legyen, az indulat őt is magával ragad­ta, de egyike volt a kevesek­nek, aki a legfelfokozottabb indulatok közepette is az em­berek értelmére tudott hatni. emberben van meg, aki sok­oldalúan és mélységesen ér­zékeli a külvilággal való kap­csolatát és hiánytalanul meg­értette e kaotikus világban neki jutó szerepet.” Sokat olvastam Lenintől. So­kat tudtam róla. De talán itt, a kremlbeli dolgozószobájában állt össze bennem mindez olyan összképpé, amely szá­momra az igazi Lenint ábrá­zolja. Megérintett itt a szelle­me, a közelsége és érthetősé­ge — ez volt a rendcsináló va­rázsvessző, amely a megisme­rés mozaikköveit sorba rakta bennem. 1918 márciusában a kor­mány úgy döntött, hogy Moszk­vába teszi át székhelyét. Ak­kor rendezték be itt Lenin ré­szére a lakást és a dolgozó- szobát, könyvtárat, tanácsko­zótermet. Sokszor leírták már milyen, nem ismétlem el. Ta­lán csak egy dolgot, ami leg­inkább megragadott: a köny­vek elhelyezése, szinte min­denütt való jelenléte — nem egyszerűen szimbólum. Perdön­tő bizonyítéka annak, hogy ez az ember életelemének tartot­ta az olvasót. Leninnek lét- szükséglete volt a mindenttu- dós. És a mindennel törődés. Hallatlan munkabírása köz­ismert volt.' Krupszka.ia kimu­tatást vezetett Lenin írásos tevékenységéről, s megállapí­totta, hogy Moszkvában né­hány év alatt 118 cikket pub­likált, 3365 levelet írt, 125 fel­szólalást készített, és felszó­lalt ezen kívül még 210 érte­kezleten. Egyszer azt mondták Krupszkajónak, hogy lenini módszerei vannak a munká­ban. „Ez igaz — válaszolta —, mi Iljiccsel sokat dolgozunk annak érdekében, hogy mun­kánk minden nappal egyre termelékenyebb legyen. Hiszen nem csupán a munkások kö­telessége, hogy minden nap emeljék a munka termelé­kenységét. Erről az állam min­den dolgozójának gondoskodni kell, sőt minden pártmunkás­nak is.” Lakásának konyhájában viaszosvászonnal borított asz­tal, körülötte négy szék. Az asztalon bádogponarak. Több­nyire itt étkezett. A szekrény­ben öreg porcelán tányérok, poharak — egy készletet nem lehetne összerakni belőle. Itt mondták el nekem, mennyi Lenin 1897-ben, 27 éves ko­rában. volt Lenin fizetése. Annyi, mint az átlag-munkáskereset. Ez volt Lenin: munkában, jö­vedelemben a munkásokhoz mérte magát. És itt mondták el az ismert történetet is, fi­zetésemelésével kapcsolatban, íme a levél, amit erről Boncs- Brujevicsnak írt, 1918 májusá­ban : „Mivel nem tett eleget annak a nyomatékos követe­lésemnek, hogy közölje velem, milyen alapon emelték föl a fizetésemet 1918. március 1-től kezdve havi 500 rubelről 8C0 rubelre, és mivel a fizetés- emelés — amelyet ön a Ta­nács titkárával, Nyikolaj Pet- rovics Gorbunovval egyetér­tésben teljesen önkényesen rendelt el, megszegve a Nép­biztosok Tanácsának 1917. no­vember 23-i dekrétumát — nyilvánvalóan törvényellenes, szigorú megrovásban részesí­tem.” Nincs semmi rejtély, semmi álszerénység e magatartás mö­gött. Lenin minden idegszálá­val a forradalom vezére volt, annak rezgéseit. érezte, ér­tette. Nemes jellemén túl ez a magyarázata magatartásá­nak. Az eszme, amelynek el­kötelezte magát, amelyet győ­zelemre akart vinni, az el­nyomás. a kizsákmányolás, a hazugság és a népbutítás bál- ványai ellen irányult. Jól tud­ta, hogy nem új bálványra van szüksége az orosz népnek. Ö bálványt akart dönteni, hogy az értelmet állítsa an­nak helyébe. Bálványt dönteni pedig csak a nép soraiban küzdve, velük együtt lehet. Óh, mennyire örökérvényű a leni­ni életmű e tanulsága! * Lenint kerestem, az em­bert. Nem a kőbe, márvány­ba vésett istenszobrot, hanem azt a Vlagyimir Iljicset, aki a nép szívébe zárva örökké él. Az istenszobrok kőtáblába vésett dogmákat tartanak a kezükben. A forradalmi osz­tályharcban ennek nem sok hasznát vehetjük. Mi az iga­zi Lenint, a nagy forradal­márt, a kommunista ember megtestesítőjét zártuk a szí­vünkbe. Róla, a mi halhatat­lan Leninünkről emlékezünk születésének századik évfor­dulóján. „Szigorú megrovásban részesítem”. Lenin és Boncs-Brujc- vics a Kraml udvarán 1918-ban. IV. Akire a karmesteri pálca bízatott

Next

/
Oldalképek
Tartalom